Nyitott szemmel

Járjunk nyitott szemmel a világban, legyünk fogékonyak az újra, az ismeretlenre, ne féljünk mindenképp a változásokról – ezt tanítjuk gyermekeinknek. De vajon mi mennyire vagyunk nyitottak, mennyire kötnek önkéntelenül is gúzsba minket a körülmények, elvárások, aktuálpolitikai trendek? Szülőként sem könnyű a dilemmákat eldönteni, vagy épp a média manipulációs hatásait a gyerekekben tudatosítani, pedagógusként azonban véleményem szerint még nehezebb dolgunk van.

Az iskola világa

Tetszik vagy sem, a mai világban a tanulók az idejük nagy részét az iskolában töltik. Az én, negyvenes éveinek elején járó generációm is így nőtt fel, nem haltunk bele, megbirkóztunk a nehézségekkel, a suli után hazaérve elkészítettük azt a minimális házi feladatot, amit kaptunk, aztán irány a grund, játszótér, futópálya, kiskert, vagy éppen ami szembejött vagy rendelkezésre állt. Technika órán kis hajót faragtunk, bevezettek minket a Commodore 64 világába vagy fizika órán az iskola kertjében dobáltunk almát, ejtettünk le csavarokat és néztük egy csúzlin kilövött golyó röppályáját. Odakinn.

Szép volt, talán igaz sem volt, de a nosztalgia sem a régi már. Mai szemmel, pedagógusként, nagyon másképp látom a helyzetet. Tudom, a világ változik, itt van ugye a digitális forradalom, az okostelefonok térhódítása, azonban a praktikus, gyakorlati ismereteket ezek még mindig nem tudják helyettesíteni. A félreértések elkerülése végett, nagyon is nagyra értékelek sok olyan applikációt (bocsánat, appot, ahogy a diákjaim mondják), amelyek a gyakorlatiassághoz, tapasztalatszerzéshez is hozzájárulnak. Azonban számomra még mindig kérdéses az, hogy ezek hogyan is tudják (?) helyettesíteni a tapasztalati tanulásból adódó, élményszerű „megcsináltam!” pillanatokat.
Természetesen attól, mert globális méreteket öltött a digitális forradalom és az okostelefonok penetrációja, nem minden országra/emberre igaz az, hogy ezek nélkül nem élet az élet. Törzsi közösségekben nagyon is jól elboldogulnak a digitális forradalom vívmányai nélkül, de mi lenne, ha ezek ott is hirtelen rendelkezésre állnának? Káosz vagy eljönne hirtelen a Kánaán?

Valóság és tapasztalat

Nézem az Idegpálya című filmet, és már a huszadik perc körül arra gondolok, mennyire életszerű is ez. Nagyon, akár nálunk is. Az a cikk is eszembe jut, amelyben egy afrikai iskolákban bevezettet kísérleti oktatásról olvastam, melynek lényege az éppen lehetséges erőforrások kihasználása és a tapasztalati tanulás elősegítése. Egy indiai, Haryana állambeli kísérlet is rémlik ahol a semmiből, módszertani „ugrással” változattak meg mindent. Az is eszembe jut, milyen alternatív oktatási módszerekkel álltak elő nem csak hazánkban, hanem szerte a világon az oktatás területén azok, akiknek az a célja, hogy a diákok nem csak tudást, hanem cselekvőképest tudást sajátítsanak el. És eszembe jut az LGT egyik száma: Mindenki másképp csinálja.

 

Mindenki másképp csinálja

Valóban, mindenki másképp csinálja, amivel nincs is semmi gond. Egyetlen cél kell(enne), hogy lebegjen a szemünk előtt: olyan tudást adni át a mai fiataloknak, akár szülőként, akár pedagógusként, melyet aztán a mindennapi életben, vagy akár a munkaerőpiacon is hasznosítani tudnak. És itt a bökkenő: a cselekvőképes tudás, illetve a munkaerőpiacon elvárt készségek mennyire passzolnak a mai közoktatás keretein belül megszerezhető tudáshoz. Hirtelen felindulásból azt kell mondanom, nem túl nagy az átfedés.

Pedagógusként sok mindent megértek: vannak érettségi követelmények, az egyetemeken elvárt, bejutáshoz szükséges tudásanyag/képességek, a NAT-hoz való ragaszkodás vagy alkalmazkodás, az iskola által kijelölt (ha nem is kimondott „út”), az OKTV-n való megfelelés, ilyen verseny, olyan projekt. Ezekre valamilyen szinten nagyon is szükség van, azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy  a fiatalok kikerülve az iskolapadból az életük nagy részét a való világban élik majd le.  

 

Módszertan vagy való világ?

Ahány ház, annyi szokás. A multikulturális társadalmak elterjedésével ez is olyan furcsa megállapítás, azonban az oktatás területén ez a szólás a mai napig különösen igaz. Visszautalva az indiai példára:  lepusztult osztálytermek, koszos falak, eszközök hiánya, az adminisztráció mindent felemésztő „hatalma”, aztán egy hitelen ötlet és nagy változások, pozitív irányba. Az adminisztráció és az ebéd kiosztása helyett hirtelen hagyták a tanárokat arra koncentrálni, ami miatt túlnyomó többségük ezt a pályát választotta: a tanításra és nevelésre. Nem kellettek milliós beruházások, nem küldték őket mindenféle módszertani továbbképzésre, egyszerűen hagyták, hogy azt csinálják, amihez értenek: tanítsanak.

Néha nekem is az az érzésem, és ez az érzés egyre gyakrabban tör rám, hogy ha nem adminisztrátorként, titkárnőként vagy épp adatbevitellel foglalkozó, meghatározhatatlan munkakörrel rendelkező valakiként funkcionálnék, akkor én is lehetnék az, amire felesküdtem: tanár. Aki tanít, nevel, dicsér, motivál, beszélget a diákokkal, még mindig beszélget a diákokkal, és ami a legfőbb: beszélget a diákokkal. Zárt Facebook csoportban vagy Messenger útján, szünetben face-to-face, ne adj’ Isten órán, iskola után, bármikor, amikor erre szükség van. Adminisztráció, fénymásolás, fénymásoló-szerelés, tintapatron-csere, krétavadászat vagy bármi ilyen helyett. Mert elvileg a tanár legfontosabb dolga a tanítás, azonban az elmúlt pár évben ez nem feltétlen működik. Panaszkodhatnék továbbra is adminisztrációs terhekről, magas óraszámokról, bármiről, de nem ez a célom.

A „módszertani megújulás” manapság igen divatos hívó szó. Sokszor sajnos tényleg csak a hívó szó és a divat szintjén marad, bár mindenféle iróniától mentesen tényleg fontosnak tartom az új(abb)  módszerek használatát, legyen szó akár csoportmunkáról, akár kooperatív tanulásról, akár tapasztalati tanulásról vagy akár épp olyan, egyedi módszerről, amelyek a módszertani repertoárok nagykönyvében nem szerepelnek ugyan, azonban egyéni foglalkozások vagy épp a differenciált oktatás keretein belül bármikor előkerülnek. Akár ösztönösen is, nem feltétlen van ehhez szükség továbbképzésre, sokszor néha elég a józan ész rendszeres használata vagy példának okáért egy kicsit is fejlett érzelmi intelligencia. Et voilá, megint csoda történhet. Míg ezt a cikket írom, az egyik hír a tévében arról az egyik, a Facebookon is igen kedvelt hivatkozásban szereplő amerikai tanárról szól, aki minden egyes diákját saját köszöntési módszerrel üdvözli. Ez is egy módszertan, hiába, mindenki másképp csinálja.

Mindenki másképp csinálja, egészen addig, amíg szűk keretek közé nem kényszerítik, akár alaptantervi, akár más módon. Nekem speciel egy szavam sem lehet, nyelvtanárként azért minden olyan téma feldolgozható, amely a mai közéletben fontosnak számít, így vagy úgy, egyelőre legalábbis.

A jövő

Ahogy az Edda is énekelte (a zenei referenciák fenntartása érdekében), én is Álmodtam egy világot magamnak. És néha tényleg úgy is érzem, hogy „itt állok a kapui előtt”. Vagy azért, mert látom a kollégáim mindennapi küzdelmét és újításait, vagy azért, mert menthetetlenül naiv vagyok. Reményeim szerint az előbbiről van szó, a mai világban ugyanis pedagógusként a naivitást szerény véleményem szerint nem megengedhető. Minden más igen, újítások, nevelés, oktatás, felügyelet, osztálykirándulás, közös mozi-vagy színházlátogatás, túrázás, szabaduló szoba-látogatás, bármi. Bármi, ami a diákok épülését célozza, olyasmi, ami nem csak tudást, hanem (élet)tapasztalatot ad,valami olyasmit, amire az én koromban is emlékezni fognak majd, nem csak városi legenda alapjaként, hanem olyan élményként, ami talán egy lökést adott nekik ahhoz, hogy ők is ne csak oktassanak, hanem neveljenek is, humorral, megértéssel, fiatalosan, lelkesen és dinamikusan. Ha csak a saját gyermekeiket, az is jó, ha pedagógusként minden diákot, az még jobb. Ha oktatási felelősként, magasabb pozícióban, az a legjobb. Nem vagyok feltétlen ellensége ugyanis a felülről jövő kezdeményezéseknek sem, egészen addig, amíg az a diákok érdekeit szolgálja. A diákokét, azon nemzedékét, akik a jövőt formálják majd, a mi jövőnket is.

Rácz Kriszta