Szóval, tüntetünk

Szóval. A pedagógus egy olyan jószág, mely jól kezelhető, könnyen alkalmazkodik, szabálykövető, és összességében lojális, csak magában morog, és ha fityiszt mutat, azt is csak a köpönyege alatt teszi. Többnyire. És hogy milyen az, amikor kivételesen nem a köpönyege alatt mutat fügét, mert egyszerűen nem tehet másként? Érdekes tanulság: akkor is ugyanolyan: jól kezelhető, lojális, szabálykövető és alkalmazkodó. Mert ha az orosz írók mind Gogol köpönyegéből bújtak ki, akkor mi, magyar pedagógusok, Gárdonyi Géza atillájából. Nem véletlen, hogy a tüntető pedagógusok és a hozzájuk csatlakozó sok-sok hasonló köpönyegből előbújó jelenlevő a Kossuth téren egy filmrészletet láthatott, Gárdonyi Géza egyik regényéből adaptálva. A lámpás főhőse a mindenkori magyar tanárember, aki a nemzet napszámosaként a frontvonalban találkozik a legégetőbb társadalmi problémákkal: a gyermekek generációján keresztül, s hiába látja a bajokat, hiába tudna és akarna tenni, hogy segítsen, hogy hatékony legyen, hogy egy jobb világot teremtsen, folyton falakba ütközik: az urambátyám, a bürokrácia, az értetlenség és pénzkérdések falaiba. Holott lámpás lenne szíve szerint, mégis megalázott kisemberként vívódik a nagy álommal: hogy nevelni, növelni akarja a nemzetet. Nemcsak középiskolás fokon. Hanem a legalsó lépcsőfokoktól vezetve, segítve, tanítva…

Szóval. A pedagógus egy olyan jószág, aki húzódozik tüntetésnek nevezni azt a fajta társadalmi megmozdulást, melyen erőt demonstrálhat. Hiszen a pedagógusok a jófiúk, még ha kockásinges fajankóknak titulálják is őket, ők nem balhéznak. Mert, mint mondtam, a tanárember szabálykövető. A Kossuth téri metrómegállóban csendben, kedvesen mosolyogva, egymásra köszöngetve várták a sorukat a metróból felkígyózó tömegek, dacolva a klausztrofóbiával, kivárva a sorukat a mozgólépcsőn. Ugyanilyen türelmes, békés és derűs arcok sétáltak a szakadó esőben a Parlament elé, mintha korzózni indultak volna egy nyári délutánon. Mert ha egy tanár feladatot észlel, ott feladat van, és azt a feladatot végig kell vinni, mese nincs. A nemzet napszámosa általában a végsőkig ragaszkodik ugyanis az engedelmességhez, és kínlódva, nyűglődve, erejét a végtelenségig megfeszítve, fogát összeszorítva teszi, amire utasították. Hát, mit ne mondjak, nem egy forradalmár-szakma. Ám éppen ezért nagyon komolyan kell venni, ha egy tanárember mindennek dacára azt mondja, elég volt. Akkor annak olyan komoly antigonéi oka van, amit nem lehet félresöpörni, ráfogva holmi béremelési paláverre. Mert nem. Nem erről van szó. Itt arról van szó, hogy ha ez a birkatürelmű, keretek közt maradni szerető szakma is kiegyenesítette a gerincét és merte azt mondani, hogy NEM, akkor itt komoly baj van. Egy tanár ugyanis csak akkor írja felül a belső törvényével a külső akaratot, ha az a végletekig veszélyezteti mindazt, amiért nap mint nap felkel: nemcsak a munkáját, hanem a hivatását. Ha egy tanárember otthagyja a dolgozatokat és zuhogó esőben kimegy az utcára, akkor arra érdemes figyelni. Ezt tette az a sokezer más hivatást követő férfi és nő, akik szintén ott voltak az utcákon.

Szóval. A tanár nem tud kibújni a bőréből. Engedelmesen lemászik a szoboralapzatról, ha imígyen utasítja a rend őre, figyeli a hangosítást, kukucskál az ernyőerdőből, hátha lát valamit, és közben feszülten javít. Korrigál. Figyel. Figyeli azt, persze továbbra is engedelmesen, hogy most akkor miről is van szó, és közben csodálkozik. Mert tulajdonképpen nem ezért ment ki. Mindnyájunknak megvannak a politikai nézetei, elképzelései, kinek sarkosabb, kinek kevésbé sarkos. De megtanultuk, hogy olyan közegben mozgunk, ahol a politikát kiszűrjük a rendszerből, és a habzó szájú kommentárokat tanárként nem engedhetjük meg magunknak. Éppen ezért jöttek sokan közülünk zavarba, és érezték kellemetlenül magukat a felszólalók némelyikét hallgatva. Hiszen mi tanárként voltunk itt jelen, nem magánemberként. A szakmáért, mely nem viszi be az iskola falai közé a politikát, s hiszi, hogy a politikának sem szabad betörnie az iskola falai közé, s hogy mindez valami másról szól. Nem szeretünk mocskosfideszezni, nem szeretünk hazaárulózni, nem szeretünk aljasgyávázni, mert ez nem méltó. Mint ahogy nem méltó a demagógia sem, mely a beszédek többségét jellemezte. Ennél azért többre számítottunk.

Szóval. Pedagógusként nagyon ki vagyunk hegyezve a pontosságra. Egész nap mást sem csinálunk, mint a lényeget kottázzuk és finomhangoljuk, patikamérlegen porciózzuk, válogatjuk az értékeset és az értéktelent, a lényegeset és a lényegtelent. S arra kellett jutnia sokunknak, hogy amint valamilyen kezdeményezés rendszerré alakul, rögtön el is butul. Mint ahogyan elbutulnak a gyerekeink, ha egy Pink Floyd-féle vízióban nőnek fel (The Wall), s mint ahogyan elbutulunk mi is, ha gondolattalan masszaként hagyjuk, hogy megtörténjenek velünk a dolgok. Vagy ahogy elbutulnak az amúgy okos emberek, amikor szónokolni kezdenek az esernyős tömegeknek. Vártam egy gondolatot, egy újdonságot; vártam egy szívmelengető, jóságos szót; vártam egy bölcs mondatot, amit magammal vihetek, de ez bizony alig csurrant-cseppent. Az elhúzódó speechek, noha akadt köztük kiváló és értékes is, bizony mégsem hoztak jobb átlagot egy erős közepesnél. Hogy miért? Mert ott nincs bölcsesség, ott nincs szívjóság, ott nincs újdonság vagy biztos gondolat, ahol a harag, a düh, az elkeseredés az úr. És ez, nos, EZ ismét figyelemre méltó. S akinek erre fel kellene figyelnie, vajon meglátja-e mindennek a súlyát? A harag rossz tanácsadó. Elbutít. A demagógia kevés. És kevés másik oldalról a dacos tagadás, kevés a „túltolt” birodalmi gőg, kevés a kicsinyes személyeskedés és az arrogáns ködösítés, ha valódi problémákról van szó. És ha a tanárok utcára mennek, azt komolyan kell venni, mert ilyen még nem volt. Itt valós a probléma.

Hogy mi? Nos, arról nem esett szó. Vagyis dehogynem: a csapból is ez folyik, de mintha süket fülekre találna, s mintha mindent szándékosan kifacsarva tálalna az, akinek fogalma sincs egy iskola mindennapjairól. Mert ez derült ki eddig: FOGALMUK SINCS. Fogalmuk sincs, hogy mi a bajunk. Igen, persze: ez egyik a KLIK, ez a szörnyen elszúrt koncepció, klasszikus pénznyelő, szervezeti vízfej: mindenki tudja, nem titok, ők is tudják, mi is tudjuk, hogy inog a gólem eresztéke. Tiszta sor. De nem ez a legfőbb baj, bár sikerült szinte megbénítani az eddig egész ügyesen működő iskolákat a központosítással. Hiszen a központosítás butává és lomhává tesz. És kinek jó ez…? És miért…? (Házi feladat.) A legfőbb baj még csak nem is a pedagógusokra rótt ostoba és felesleges, logikátlan terhek emberpróbáló volta. Nem is az a megalázottság, amit megfogalmazni sem lehet, mert rögtön kapunk egyet a fejünkre a PÖCS-csel meg az életpályamodellel. Aki nem tanár 2016-ban, annak FOGALMA SINCS, és azt hiheti, mindez hisztéria, hiszen ott van a nyári szünet. Hurrá. Meg a béremelés. Hurrá. (Szorgalmi feladat: összehasonlító elemzés a valóságos pedagógusok valóságos béreinek és juttatásainak változásáról. Igazából nincs változás. Olyan nagyon érdemi. Persze, meg lehet élni 47 ezerből is, de ebbe most ne menjünk bele. Majd fakultáción.) De ez nem a szakmai szétforgácsoltságról szól, nem is arról, hogy magánemberként mire jut vagy inkább nem jut a gázsinkból. Ez arról szól, hogy tanítanánk… de a világ nagyot változott. Az eszközeink nem elégségesek, s a változások nyomán már sem a rendszer, sem a személyi feltételek, de még a szellemi keret sem adja meg azt, amire szükség lenne egy nívós, modern, európai szintű oktatáshoz. És az olló szétnyílik lassan, olyannyira, hogy nem lehet összezárni: az iskola és a valóság, melyben gyermekeinknek boldogulnia kell, köszönőviszonyban sem lesznek egymással, és akkor itt állunk megfürödve. Hogy az olló két szárát igenis közelítsük, mi, pedagógusok, és sokan mások, akik ezt a kérdést szívügyüknek tekintik, ma itt álltak megfürödve az esőben. Nem akartunk politizálni. Nem akartunk kormányt dönteni. Nem akartunk kiabálni vagy hajigálni. Nem akartunk demagóg lózungokat. Mi csak azt akartuk, hogy lássa, aki segíthet; hogy lássa, akinek látnia kell, hogy baj van. Nagy baj van. És a jövő a tét, nem a kréta vagy a fénymásolópapír, nem a fizetés vagy a vakáció. Mi együtt szeretnénk működni, hiszen mi vagyunk azok, akik napi szinten megküzdünk a káosszal. MI vagyunk azok, akik a magyar emberek gyerekeivel a legtöbb időt töltjük napi szinten. MI vagyunk azok, akiké a felelősség: mi lesz belőlük. Belőlünk. És a tanárember olyan ember, hogy ha feladat van, akkor feladat van: nem nyugszik, míg végére nem jár. És nem csak szóval. Tettel is.

Vukovári Panna