Ahol az iskola a napi fennmaradásért való küzdelmet tanítja diákjainak

Tanári Kerekasztalunk tagja, „Így tanítom” pályázataink egyik nyertese, Sárköziné Zuberecz Klára az EAThink2015-„Fogyassz lokálisan, gondolkozz globálisan” – iskolai projekt keretében az afrikai Burkina Faso-ban járt egy tanári küldöttség tagjaként. Eddig is tudtuk, hogy a világon a gyermekek felnevelődésének körülményeiben nagy eltérések vannak, ám mindezt közelről megtapasztalni soha nem felejthető élmény. Pedagógus kollégánk úti beszámolójából egy másik világ, a mi fiataljaink számára ismeretlen gyerekkor tárul az olvasó szeme elé.

800 millió ember éhezik mindennap, egy közelmúltbeli hír szerint Jemenben minden 10. percben éhen hal egy gyermek, miközben a gazdagabb országok jobban pazarolják az élelmet, mint eddig bármikor. Kétségtelenül szemléletváltásra van szükség a fenntartható élelmezési rendszerek megteremtéséhez. Ennek egyik eszköze a globális nevelés. A globális nevelés a formális és nem formális oktatásban egyaránt használható, tantárgyfüggetlen szemlélet, amely próbál eligazítani a globális világ okozta kihívásokban, érzékenyít a társadalmi, környezeti, gazdasági fenntarthatóság kérdéseiben. A szegénység, klímaváltozás, a fenyegető vízhiány és a migráció jelzik a növekvő globalizálódó társadalmi feszültségeket, amelyekkel a jövő generációinak  felelős állampolgárokként szembe kell néznie.

Én egy egynapos globális tanárképzés keretében ismerkedtem meg a fő irányelvekkel. Történelem-angol és etika szakos általános iskolai tanárként fontos feladatnak tartom, hogy tanulóimat abba az irányba tereljem, hogy a világban nyitott szemmel járjanak, a környezeti, társadalmi, szellemi változásokat összefüggéseikben próbálják meg látni, tegyenek a közjó és az emberi jogok érdekében, úgy, hogy közben megismerjék önmagukat. 2015-től folyamatosan részt veszek tanulóimmal a projekt feladatainak kidolgozásában. Bekapcsolódtunk fotóversenybe, web újságíró tanfolyamon ismerkedtek a diákok az újságírás rejtelmeivel, mini herbáriumot ültettünk, érzékenyítő órát tartottunk, ahol a virtuális víz fogalmáról és földünk vízkészletének korlátairól tanultak a gyerekek.

Burkina Faso – a „becsületes emberek országa”

Lakói nevezik így ezt a szub-szaharai országot, melyet az UN Human Development Index 2005 felmérése a világ egyik legszegényebb országaként tart számon. A korábban Felső- Voltaként ismert gyarmat 1960. augusztus 5-én nyerte el függetlenségét Franciaországtól. Fővárosa: Ougoudagou,1,7 millió lakossal. Fő kiviteli terméke a gyapot, mellette újból felfedezték az aranykészleteket. Burkina lakossága megközelítőleg 17 millió fő, de a vándorló törzsek ezeket az adatokat időszakossá teszik. A GDP átlagban1500 USA dollár/fő/év. Ez alapján a világ országai között a 199. helyen áll. Burkinában a lakosság 80%-a él földművelésből,önellátásra berendezkedve, Európában kb. 3% él a piacgazdaság szabályai szerint. A lakosság 81% kevesebb, mint 2 dollárból él naponta, ez megközelítőleg 10 millió embert jelent. A lakosság több, mint a fele, muzulmán hitű, 10% keresztény, főleg katolikus, a többi törzsi vallásoknak hódol. Ha az egészségügyet tekintjük évente 300 ezer 5 év alatti kisgyermek hal meg szegénység, nyomor, alultápláltság és kezeletlen malária következtében. Korábban politikailag a szomszédos országoknál stabilabbnak tűnt, de a katonai puccsok és a 2016. januári súlyos terrortámadás jelzik, hogy ez a fiatal, szárnyait bontogató parlamentáris köztársaság komoly kihívások elé néz. Ráadásul az erőszakos cselekedetek üzenete megtette a hatását: elültette az emberekben a félelem, gyanakvás és a bizonytalanság légkörét.

Az iskola a kiemelkedés szinte egyedüli útja

A tanulásban a főszerep a férfiaké. A lányokat nem támogatják, főleg a vidéki területeken nem, ahol a túlélés egyik formája, a mezőgazdasági termelés erősen az asszonyokhoz kötött. A lányok és fiúk között nagy a különbség. A fiúk 80%-a tanult, míg ez az arány a lányoknál 20%. Mivel nők dolgoznak főként a családi gazdaságokban, a lányokat gyakran elrejtik, vagy egyszerűen nem engedik iskolába, hogy a fő munkaerőt ne vonják el a termelésből. A lányokat nagyon fiatalon férjhez adják, kényszerítik sokkal idősebb férfiakhoz, a megkérdezésük nélkül. Szinte gyerekként lesznek anyák, kiszolgáltatva sokszor férjük családjának. Ez persze Afrika-szerte probléma, akárcsak a lányok körülmetélése.

A fő írástudás a főváros, Ouagadougou, valamint Bobo-Dioulasso és más vidéki városok körül centralizálódik. A tanulók 6-16 éves kor között tankötelesek, feltéve, ha van ott iskola. Az osztályokba 70-100 gyerek is járhat. Közülük 10% végzi el a középiskolát és 1% van esélye az egyetemi képzésre. Összesen 3 felsőoktatási intézmény van, ebből 1 egyetem a fővárosban.

Általános iskolai osztályterem (A szerző felvétele)

Az oktatás nem ingyenes, a tanulók 1 tanévre általában a középiskolában 15.000 CFA (kb. 6500-7000 Ft-nak megfelelő) tandíjat, és 1 Eurónyi összeget fizetnek a könyvtárhasználatért, talán ezért is becsülik meg jobban a saját iskolaszereiket. A tanórákon is nagy a fegyelem, ami arra a következtetésre sarkall, hogy a tanáraiknak is nagyobb a respektje, mint nálunk. Csakúgy, mint a tanulásnak is, hiszen ez az egyetlen kiemelkedési lehetőség, tehát komolyan veszik. A meglátogatott középiskolákban nem ritka az 50 fő fölötti osztálylétszám, mindenki egyenruhát viselt, az alapvető tanszerekkel (toll, füzet) rendelkeztek a diákok. Frontális osztálytermi foglalkoztatás folyt, a tanulók, ha szólni akartak, akkor a kezükkel csettintettek, vagy fel is álltak. A tantermek berendezése a legalapvetőbb célokat szolgálta, fal hosszúságú táblára írtak, a definíciókat esetenként kórusban ismételték. A tantermek tisztasága megfelelő volt, ellenben a közös részeket, udvart, pályák környékét rengeteg eldobált, főleg műanyag szemét, zacskó, üveg borította.  A lestrapált tantermi bútorokat is az udvarra hajigálták ki. Ez enyhén szólva nyomasztó volt, de a szemét jelenléte mindenütt okozta talán a legnagyobb kultúrsokkot számunkra. Visszatérve az oktatáshoz, a gyakorlati órák műhelyben zajlanak, ahol kiszuperált, esetenként új gépek vannak felszerelve. Külföldi országok, közülük is Kanada adományozott sok felszerelési tárgyat. Ezekre nagyon büszkék, egyébként az egész országukra azok, nagyon öntudatos népről van szó.


A középiskolások között már csak elvétve akad egy-egy lány. (A szerző felvétele.)

Gourcyban egy elemi iskolába is ellátogattunk. Itt egy teremben, átlagban 77 gyerek tartózkodik, két pedagógus foglalkozik velük. Palatáblára írnak és itt is minden frontális osztálytermi munkában történik. A tanulók a tanár után mondják, ismétlik a tudnivalót.

Nekünk szokatlan osztálylétszám (A szerző felvétele.)

Egyébként reggel 7-től este 6 óráig folyik az oktatás, közben van ebédszünet. Ekkor a diákok vagy az iskolai menzán, főtt rizst kapnak az általuk hozott edénybe, vagy az iskolával szembeni „büfébe”térnek be vásárolni.

Egy átlagos felszereltségű osztályterem  (A szerző felvétele.)

Meglátogattuk egy EAThink programba bekapcsolódott iskolát a Lycée Municipialt  is. Itt az EAThink projekttel kapcsolatban elmondták, hogy későn szervezték meg. Egy zöldségeskertet alakítottak ki azzal a céllal, hogy a helyi termékeknek biztosítsák az elsőbbséget. Nagy nemzeti példaképük, Thomas Sankara, -az “afrikai Che Guevara” – mondta egyszer: „Azok vagyunk, amit megtermelünk”. Ennek szellemében 7 tanuló fáradtságot nem kímélve az esős évszakban gyűjtötte a vizet a száraz évszak idejére.

Kútból nyerik a mezőgazdasághoz elengedhetetlen vizet az iskola gyakorló kertjéhez. (A szerző felvétele.)

Kétnyomásos földművelést folytatnak, a területeket cserélik. Paradicsomot, káposztát, rizst, kölest és kukoricát termesztenek. A tanárok közül is van, aki gazdálkodik, szezámmagot termeszt. A magokat maguk nemesítik, elutasítják a génkezelt termékeket. A földművelő szerszámokat is megosztják egymás között. A legnagyobb probléma a termények tárolása, konzerválása, a piaci árak, az esős évszak. Az állami politika sem veszi komolyan a helyi kezdeményezéseket. Az embereknek nincs elég pénzük a helyi termékek megvásárlására, a rizst Thaiföldről hozzák be, a krumpli szintén külföldről érkezik.

Az egyik diák, Assami Kindo elmondta, hogy az EAThink project a helyi termesztésű ételek és a génkezeltek közti különbségre hívja fel a figyelmet. Segít a helyi termékek eladásában, érzékenyíti az embereket a természetes dolgok irányába. Ő is rendszeresen segít a családi gazdaságban, a rokonainál, mert a család többi tagja Elefántcsontparton él és dolgozik. Dométiéro Méda, a középiskola filozófia tanára is részt vesz a projektben. Számára is egyértelmű, hogy a helyi termékeket támogatni kell a fenntarthatóság jegyében. Az iskolának fontos szerepe van az itteniek támogatásában. Fel kell venniük a versenyt a multikkal, és harcolni a jogaikért a világkereskedelemben. Ezeket a dolgokat tanítani kellene, de nincs rá lehetőség iskolai keretek között.

Mit “hoztak haza a pedagógusok”? 

Az utolsó napon megérkeztek a három burkinai középiskola tanári delegációi. Megkezdődött a műhelymunka arról, hogyan lehet a kommunikációt erősíteni egy ilyen projektben, ekkora távolságról. Minden európai csoport bemutatta, milyen tevékenységeket végzett az Eathink keretében. Az utolsó nap lényege a jó gyakorlatok, módszerek és activity-k kicserélése a tanárok között. Hangsúlyos szerepe kapott a burkinai iskolarendszer és a helyi iskolák szerepe az élelmezéssel kapcsolatban. Később kisebb csoportokban egy-egy új globális tananyag alapjait próbáltuk lerakni, kapcsolatokat építeni.

Mennyi vizet használ egy átlagember ott és Európában? (A szerző felvétele.)

Összegezvén: egy életre szóló élménnyel lettem gazdagabb. Afrika elvarázsolt és visszavár. A burkinai nép egyszerű körülmények között él, sokszor nyomorog, de dolgos és nagyon büszke a hazájára. 

Sárköziné Zuberecz Klára