Ki védi a gyermekek emberi méltóságát?

Az elmúlt napok veronai buszbalesetének tragikus hírére mindannyian megrendültünk, a  pártpolitikai ellentétektől megosztott ország egy volt az áldozatok iránti szolidaritásban. Mindenki magáénak érezte a szülők, tanárok, iskolatársak fájdalmát, hisz minden családban nevelkedik gyermek, amely közös értékünk. Mégis, mintha a hétköznapokban elsikkadna, hogy védelmük, egészséges, félelemmentes felnevelkedési körülményeik biztosítása közös felelősségünk.  

A gyermekek jogainak védelme igen régre nyúlik vissza, ezek dokumentálása és ratifikálása leginkább a 19. század kezdetétől jellemzőek. Az 1989 novemberében elfogadott Gyermekjogi egyezmény az ENSZ egyik olyan okmánya, melyet méltán nevezhetünk mérföldkőnek, hiszen alig egy év alatt húsz állam ratifikálta ezt, köztük Magyarország is. Az egyezményben leírtak igen fontosak emberi jogi szempontból, az okmány ugródeszkaként is szolgált, hiszen három kiegészítő jegyzőkönyv is követte. A kérdés már csak az: több-e ez a dokumentum a gyakorlatban a formális kinyilatkoztatásnál? 

A mai gyerekek tökéletesen tisztában vannak jogaikkal, ám kötelezettségeiket és az illemet nem ismerik. Bár az állítás szerény véleményem szerint korántsem igaz, főleg az első része, elterjedt vélekedés az, hogy a mai fiatalok, főleg a középiskolás diákok, nagyra tartják magukat, jogaikat minden szinten és fórumon érvényesíteni akarják, a következményeket nem veszik figyelembe, azt hiszik, minden és mindenki értük van. Ami az illemet illeti, azt itt nem részletezném, hiszen nem ez a cikk témája, azonban vessünk egy gyors pillantást a gyermekek jogaira egy kicsit más szemmel.

Ha már gyermekjogok, akkor az UNICEF (United Nations International Children’s Emergency Fund / az Egyesült Nemzetek Nemzetközi Gyermek Gyorssegélyalapja) említése megkerülhetetlen. Az 1965-ben Nobel-békedíjjal elismert szervezet tevékenysége egyedülálló a maga nemében, létrejöttét a II. világháborút megszenvedett gyermekek sorsa inspirálta. Bár a statisztikák sokak számára unalmasnak tűnnek, megdöbbentő adatokat is tartalmaznak. Az UNICEF 2013-ban publikált, hazai kutatási jelentése szerint Magyarországon minden második gyermek nélkülöz valamilyen szempontból, és bár nem hazánk van a legrosszabb helyzetben, azért az elgondolkodtató, hogy hány olyan gyermek élt 2013 környékén és hány olyan él ma is, akiknél a megfelelő táplálkozás, a megfelelő higiéniai körülmények és sok esetben még az oktatáshoz való jog sem feltétlen biztosított.

Ki védi őket?

Folytassuk tovább a gondolatmenetet azzal, hogy kit is terhelhet felelősség. Valakit biztosan, hiszen az nem természetes a 21. században, hogy egy kisgyermek nem jut hozzá ahhoz a mindennapi, korának megfelelő és elengedhetetlen szükségletek kielégítéséhez, melyek nélkül sem fizikai, sem pszichés fejlődése nem teljes. Nyilvánvalóan elsősorban a szülők feladata az, hogy gyermeküknek biztosítsák mindezt, de ha ők ezt nem teszik, mert nem hajlandóak vagy nem képesek erre, akkor kinek kellene lépnie?

http://www.abudhabi2.com/wp-content/uploads/2016/11/Hands-symbolising-child-protection.jpg

A gyermekek a hétköznapok nagy részét az iskolában töltik, a tanároknak tehát kötelességük felismerni, ha a rájuk bízott gyermekek közül akár egyetlen is az elhanyagolás, a nem megfelelő ellátás vagy épp a rajta alkalmazott erőszak tüneteit mutatja. Ennek valóban így kellene lennie, azonban a jelenlegi helyzet az, hogy sem az óvónők, sem a tanítók vagy tanárok nem tudnak egy-egy gyermekre úgy figyelni, ahogyan arra szükség lenne. Lehet azt mondani, hogy érdektelenek vagy nem is akarnak, azonban én részrehajló pedagógusként azt a merész kijelentést tenném, hogy ez az esetek nagy többségében nem így van. Túlterheltek, fizikailag képtelenek annyi gyerekkel foglalkozni, amennyi a felügyeletükre van bízva. Persze ezt is lehet vitatni, én nem teszem, mint ahogy a gyermekjóléti ellátórendszerre is sokszor igaznak tartom a fenti kijelentést.

A média megmutatja a problémát, majd sok esetben azonnal feloldozást is ad. Könnyfakasztó jelenetek a híradóban arról, hogy egy éppen aznap kiragadott család milyen szegény sorban él, mennyire nem jut elég étel az asztalra, milyen mértékben nélkülöznek a gyermekek, sokszor azzal megspékelve, hogy egy adott gyermek akár mentálisan, akár fizikailag sérült. Ezek után jobb esetben egy héten belül gyors megkönnyebbülés, hiszen egy jószívű vállalkozó, vagy vakmerő kisnyugdíjasok és átlagos (?) fizetésből élő átlag(?)emberek összeadtak valamennyi pénzt a család megsegítésére, esetleg társadalmi munkában felépítették a romos házat. Hétköznapi hősök, siker sztorik, a lelkiismeret megnyugszik. Már azoké, akik azzal áltatják magukat, hogy ezzel helyükre is kerültek a dolgok, a kiragadott példán túl nincs nyomor, erőszak, lelki terror.  Pedig van, és már a hírértéke is egyre kisebb.

A gyermekszegénységen túl sajnálatos módon a gyermekek bántalmazása sem kiemelkedő hír mára, lassan mondhatjuk azt, hogy mindennapossá válik. Legyen szó aktív elkövetőről, aki tényleges erőszakot alkalmaz, vagy passzívról, aki „csak” hagyja, hogy mindez megtörténjen vagy szimplán elhanyagolja a gyermeket. Csak hogy egy 2014-es statisztikára hivatkozzak, „hivatalosan” évente 30 gyermek leli halálát hazánkban elhanyagolás vagy bántalmazás következtében. A lelki terrorról és a makarenkói pofonról ezek után már lehet, hogy nem is érdemes beszélni vagy írni. De én folytatom. A családon belüli erőszak meglepően sok embert érint, az anya elleni erőszak megtapasztalása örök életre szóló trauma lehet a gyermeknek. Ha már ezt preventív módon nem lehet orvosolni, lehet, hogy keményebb szankciókat kellene alkalmazni. Szigorítást sürgető tervek persze már évtizedek óta keringenek, a hathatós megoldás azonban még várat magára.

Az utóbbi időben számos családbarát – és így gyermekbarát – intézkedés született Magyarországon, kezdve a családi adókedvezménytől a gyermekgondozási díj reformjáig. A gyermekszegénység enyhítésére, vagy a gyermekvédelmi szolgáltatások hatékonyabbá tételére irányuló intézkedések üdvözlendők, de van még hová fejlődnünk azon intézkedések meghozatalában, amelyek valóban a gyermek érdekeit szolgálják, és a jogait védik. Azokat a jogokat, melyek megilletik őt származásra, bőrszínre, a család anyagi helyzetére való tekintet nélkül, szimplán és nagyon egyszerűen azért, mert gyermek, mert ember.  

E cikk végén nagyon stílszerűen hangozna egy két-három mondatos, tömör összegzés arról, mi is a recept a probléma kezelésére. Ilyet sajnos nem tudok, azaz olyat nem, ami azonnal megvalósítható lenne, de kéretlenül is elmondom, magyar állampolgárként, pedagógusként, keresztanyaként, emberi jogi diplomával rendelkezőként, emberként én hogyan látom mindezt. Nem túl pozitívan, többek között azért nem, mert amíg a szociális kérdések szimplán politikai és gazdasági kérdésekként értelmezettek, nincs mit tenni. A gyermeki méltóság védelme mindezek fölött ál, belőle nem lehet pártpolitikát csinálni, mert más dimenzióba tartozik. Összenemzeti ügy, amihez ideje felemelkedni.

Rácz Kriszta