A Kereszténydemokrata Néppárt a rendszerváltás utáni magyar politikában (1989-2010)

A magyarországi kereszténydemokráciának a pártpolitikában való következő megjelenésére – ha nem számítjuk az 1956-os rövid életű reaktiválódást – kerek 40 évet kellett várni. A párt újjáalakulásának egyik közvetlen előzménye a kereszténydemokrácia szellemi műhelye, az 1988-ban alakult Márton Áron Társaság volt. A pártszervezés konkrét munkálatai csak viszonylag későn 1989 márciusától indultak el. A szervezők egy keresztény világnézet talaján álló, az egyházak hit és erkölcstanát képviselő, de nem egyházi párt megalakításán fáradoztak, amely nyitott az egész társadalom felé és számít a nem hívők támogatására is. Az 1989. szeptember 30-án tartott alakuló nagygyűlésen Keresztes Sándort választották a párt elnökévé. A József Attila Gimnáziumban megtartott ünnepélyes pártalakulás az európai kereszténydemokrácia hathatós támogatása mellett zajlott. Az eseményen jelen voltak a politikai irányzat jeles európai képviselői, a Holland Kereszténydemokrata Párt elnöke, a CDU és CSU, valamint az Osztrák Néppárt politikusai és az Európa Parlament kereszténydemokrata frakciójának alelnöke is. Bejelentették, hogy a KDNP-t fel kívánják venni az Európai Kereszténydemokrata Néppárt tagjai közé, ami 1990 júniusában meg is történt. A Fővárosi Bíróság 1989. december 6-án vette nyilvántartásba, az új pártot. A KDNP az 1990-es országgyűlési képviselőválasztások kampányába az utolsók között, még félig kiépített pártapparátussal és relatíve szegényes anyagi hátérrel volt kénytelen beszállni. A „Tiszta múlt, biztos jövő” választási jelszó leginkább a vallásos emberek körében talált visszhangra. A rendszerváltás utáni első választásokon a szavazatok 6.46%-át szerezte meg, ami 21 parlamenti mandátumot jelentett számára. Antall József kormányában Surján László, a KDNP egyik alapító tagja kapta a népjóléti tárcát, majd nem sokkal ezután a párt II. Országos Választmánya őt választotta a KDNP új elnökévé is. Ezt a tisztségét öt évig töltötte be. A jobboldalon a párt helyzetének erősödését jelezte, hogy a ciklus végén már három minisztere volt a  kormányban. A magyarországi kereszténydemokrácia történetének fontos állomása az 1992-es gödöllői kongresszus, melynek feladata a párt közép- és hosszú távú programjának kimunkálása volt.

A kereszténydemokrácia rendszerváltás utáni történetéhez szorosan hozzátartozik az egyesületi élet újjáélesztése. A keresztény szubkultúra a második világháborúig a magyar társadalom több százezer tagjának biztosította a közösségi cselekvés lehetőségét. Ezt a virágzó civil életet számolta fel 1945 és 1949 között a kommunista diktatúra. Az erőszakosan megszakított hagyomány újraélesztését a keresztény értelmiségiek áldozatos munkája tette lehetővé, de maga a párt is feladatának érezte a társadalmi szervezetek támogatását. A KDNP politikusai – felismerve a pártot a katolikus társadalomhoz kötő stratégiák jelentőségét -  nem egy esetben maguk is részt vettek a szervezésben, tisztségeket vállaltak az egyesületek vezetőségeiben. A rendszerváltás utáni korszak katolikus intézményei részben a régiek újjászervezésével, részben pedig újak alapításával keletkeztek. Az első csoporthoz tartozik például a már 1988-ban jelentkező KALOT, az 1989 februárjában életre hívott Magyar Cserkész Szövetség, vagy az érdekvédelmi funkciót betöltő, 1990-ben jelentkező Magyar Kolping Szövetség. Az új egyesületek sorából kiemelkedik a fontos történelmi szerepet játszó, Márton Áron Társaság, a legnagyobb keresztény civil szerveződés a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, vagy a közéleti szerepre készülő fiatalok szervezete, az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség.  A katolikus szubkultúra intézményeinek tevékenysége szerteágazó, jellemzően politikai-közéleti, érdekvédelmi, oktatási-kulturális és a karitatív funkciókat töltenek be.

A KDNP 1994-ben mandátumai számát mindössze eggyel tudta növelni és megmaradt rétegpártnak. A pártra szavazók 94%-a vallásos embernek, döntő többségük katolikusnak mondta magát. A rendszerváltás utáni második választás a jobboldal politikai súlyának általános csökkenését hozta, a jobbközép koalíciót leváltotta az MSZP-SZDSZ kormány, amely több mint 2/3-os támogatottságot kapott. A kialakult szituáció fokozott erővel vetette fel a párt modernizálásának és a korábbihoz képest önállóbb arculat kialakításának kérdését. Ennek szükségességében mind a pártelit, mind a tagság és a szimpatizánsok körében több-kevesebb konszenzus uralkodott. A megújulás útjait illetően azonban a különböző elképzelések integrálása helyett azok pusztító összecsapása következett be. Az események hatására a KDNP egyre inkább két-, majd később hárompólusúvá vált, a szembenálló csoportok a parlamenti frakció, az országos választmány és az elnökség körül tömörültek. A vitázó felek közötti koncepcionális különbségek leginkább a szövetségi politika kérdésében csúcsosodtak ki. Ennek eldöntése egyben a pártnak a magyar politikai palettán elfoglalt helyét is befolyásolta.  Míg a parlamenti frakció a polgári középerőkhöz (FIDESZ, MDF) közeledett és egyféle „polgári összefogást” tartott kívánatosnak, addig a Giczy György körül tömörülők a magyar pártrendszer jobbszélén elhelyezkedő pártokból alakított „nemzeti összefogásban” látták a kibontakozás lehetőségét. Ez az irányvonal a korszakban FIDESZ ellenes politikát folytató Független Kisgazdapárthoz, valamint a radikális MIÉP-hez való közeledést jelentette. A párt mérsékelt szárnya ez utóbbit végképp nem tudta elfogadni. és létrehozta a Barankovics platformot. Az elhúzódó vita aláásta a kereszténydemokrata párt politikai hatékonyságát.

A belső harcok komoly szervezeti és erkölcsi károkat okoztak a magyarországi kereszténydemokráciának. A Giczy – féle politika több alkalommal megsértette a saját maga által vezetett szervezet alapszabályát, a párt szétesett, szervezeti anarchiába süllyedt, majd egyre jelentéktelenebb politikai erővé vált, mivel sem az 1998-as sem pedig a 2002-es választásokon nem sikerült bejutnia a parlamentbe. A leépülést jelzik a párttörténet numerikus adatai is.  A KDNP 1994-es szervezeti kiépítettsége elégedettségre adhatott okot, egyes források szerint mintegy 600 alapszervezetet tartottak nyilván közel 30 ezer taggal. A válság következtében ezek 40%-át elveszítette, az 1998-as választásokon pedig közel 200 ezerrel csökkent szavazói száma. Országgyűlési frakciója 1997-ben szakadt szét, amikor a pártelnök és köre kilépett a frakcióból, így annak létszáma az előírt határ alá süllyedt. A képviselők egy része a ciklus végéig függetlenként politizált, másik része a FIDESZ, illetve az MDF frakcióba ült át. A Giczy vezette KDNP-nek a korábbi jobbközép pozícióból a jobboldal irányába való elmozdulása – bár kétségtelenül volt támogatottsága a viták következtében egyre fogyatkozó párttagság körében – kiváltotta az Európai Kereszténydemokrata Néppárt bírálatát is. A nemzetközi szervezet a KDNP közeledését a demokráciaellenes politizálás határain mozgó MIÉP-hez nem tartotta összeegyeztethetőnek az európai kereszténydemokrácia értékeivel, ezért a pártot 1997-ben kizárta a tagjai sorából.  

Az irányzat elhúzódó belső válságának kezelésére a Giczy - ellenzék 1997-ben hozta létre a Magyar Kereszténydemokrata Szövetséget. A kereszténydemokrata értékek átmentése céljából született MKDSZ végül is társadalmi szervezetként és nem ellenpártként jött létre. Az 1998-as választások előtt közös jelöltek indításáról írt alá megállapodást a Fidesszel.  Ez a megoldás– mint ahogy Latorczai János később az egyik Hazánknak adott interjújában fogalmazott – „politikai menedékjogot” jelentett a magyarországi kereszténydemokrácia számára.  Miközben tehát maga a KDNP kívül rekedt a parlamenten a pártból puccsista eszközökkel kizárt politikusai a választók akaratából újra képviselői mandátumhoz jutottak.

A KDNP jogsértő működése ellen folyó küzdelmet a párt nagy öregjei Varga László és Kovács K. Zoltán irányították. A hosszas pereskedés 2002 szeptemberében ért fordulóponthoz, amikor a Legfelsőbb Bíróság ítélete az 1997-es nagyválasztmányt ruházta fel a szervezeti kérdésekről és a párt irányvonaláról való döntés jogával. A 2002-ben harmadszorra újjászervezett KDNP elnöke a párt emblematikus figurája Varga László lett, aki egész életében következetesen képviselte az irányzat érdekeit. Jelen volt a kereszténydemokrata párt történetének mindhárom meghatározó eseményénél. A koalíciós korszakban szervezője, majd országgyűlési képviselője volt a Barankovics pártnak, az emigrációból 1990 májusában történt hazatelepülése után azért dolgozott, hogy a KDNP megerősödve készülhessen a következő választásokra, a válság korában pedig Kovács K. Zoltánnal együtt döntő szerepet vállalt a párt alapszabályszerű működésének helyreállításáért folyó küzdelemben. A kereszténydemokrata egység megteremtése érdekében az elnök legfontosabb feladatának a KDNP és az MKDSZ integrációjának létrehozását tekintette, ami végül is csak halála után, 2006-ban valósult meg. Az újjászervezett párt – visszatérve korábbi politizálási hagyományaihoz - a jobbközépen határozta meg helyét a magyar politikai palettán és együttműködési szándékát fejezte ki a polgári erőkkel. A párt nemzetközi tekintélye is helyreállt, amikor felvették az Európai Néppárt tagjainak sorába

Varga László halála után a KDNP elnökévé Semjén Zsoltot választották, aki a 2006-os választások előtt megállapodást kötött a FIDESSZEL a két párt jelöltjeinek közös listán történő indításáról. Az eredmények alapján 23 fős KDNP frakció alakulhatott, amely 2006 és 2010 között a Gyurcsány-kormány ellenzékeként politizált szorosan együttműködve a FIDESSZEL.

A 2010-es választások a KDNP számára nemcsak mandátumainak 23-ról 36-ra növekedését, hanem a korábbi ellenzéki szerepből való kitörés lehetőségét is meghozták. A FIDESZ-KDNP pártszövetség mind az országgyűlési képviselő választásokon, mind az önkormányzati választásokon kiemelkedő támogatottságot kapott. A FIDESZ-KDNP „Nemzeti ügyek politikája” címet viselő 2010-es választási programja a polgárok státuszbiztonságának megteremtésére helyezte a hangsúlyt. A szociálpolitika új alapokra helyezését, gazdasági biztonságot és közbiztonságot ígért. Joguralmat, kiszámítható politikát, az írott és íratlan erkölcsi szabályoknak a megerősített állam általi betartását és betartatását helyezte kilátásba. Sikerét többek között annak köszönhette, hogy a válság sújtotta országban a rend és stabilitás ígérete egybeesett a választók nemzeti egység igényével és értékelkötelezettségével.