Magyar kereszténydemokraták itthon és emigrációban (1947-1989)

A DNP megszűnésével a magyarországi kereszténydemokrácia története két szálon haladt tovább: itthon és az emigrációban. Politikusainak egy része (Babóthy Ferenc, Belső Gyula, Eszterhás György, Horányi Tibor, Kovács K. Zoltán, Mézes Miklós, Pethe Ferenc, Pócza Lajos, Varga László, Villányi Miklós) emigrációba ment, az itthon maradottakra nem egy esetben üldöztetés várt.

A magyarországiak közül az ötvenes években többen megjárták a börtönöket és az internáló táborokat. A nemrég még virágzó katolikus szubkultúra szervezeteit fokozatosan felszámolták, megszervezőikre, az egyesületi elnökökre, aktivistákra meghurcoltatás várt. 1949-ben népellenes összeesküvés vádjával tíz évre bebörtönözték Kerkai Jenőt a KALOT egyik vezetőjét. Nem volt enyhébb a sorsa a DNP számos volt képviselőjének sem. Az ellenük koholt vádak változatosak voltak. A népellenes bűncselekménytől, a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való részvételen, a hazaáruláson keresztül szerepelt köztük a közellátás veszélyeztetése és a fegyverrejtegetés büntette is. Néhányukat börtönbüntetésre, ítélték, vagy internálták, nem egy esetben vagyonukat elkobozták. Például Balogh Andrást 1951-ben családjával együtt internálták, távollétükben vagyonukat elkobozták, gyermekeit osztályidegenként kezelték, őt magát még nyugdíjas korában is megfigyelték a hatóságok A paraszti származású volt képviselők általában kuláklistára kerültek, vagy mint a közellátás veszélyeztetőit, gazdasági bűncselekményekkel vádolva zaklatták őket.  Az értelmiségiek egy része kisebb retorziók után folytatni tudta foglalkozását, de voltak olyanok szép számmal, akiket egy életre megfosztottak a hivatásuktól. Dr. Farkas György a DNP szónoka családjával együtt sohasem kaphatott végzettségének megfelelő munkát. Dr. Keleti (Jozipovics) Péter a frakció tagja hasonlóképp járt: 1958-ban mint az ügyvédi hivatás gyakorlására alkalmatlant, törölték az Ügyvédi Kamara névjegyzékéből. Az egzisztenciálisan tönkretett egykori ügyvédek, tanárok többsége, akiket fegyelmivel távolítottak el állásukból általában nehéz fizikai munkából tudták csak családjukat eltartani.  Szerencsésebben alakult a sorsa Bálint Sándornak, akit ugyan eltiltottak a tanítástól, dékán helyettesi ragjából könyvtárosnak fokozták le, de kutatásait tovább folytathatta és csak 1965-ben kapott fél év felfüggesztett börtönbüntetést.  

Az 1956-os forradalom napjaiban spontán módon éledt újjá a parlamentáris demokrácia előfeltételét jelentő többpártrendszer, a megalakulást bejelentő pártok száma 30 fölött volt. Októberben közel egy időben több keresztény világnézet talaján álló – köztük jó néhány, a nevében magát kereszténydemokrataként meghatározó - csoportosulás is jelentkezett a politikában való részvételi igényével. A kereszténydemokrácia konzervatívabb vonalát reprezentáló Pálffy József hívei is szervezkedni kezdtek, más csoportok pedig a vallásos erőket egy szervezetben tömörítő keresztény front koncepciójával léptek a nyilvánosság elé. A keresztény pártpolitizálás aktivizálódott szereplői azonosultak a forradalom jelszavaival és követelték a vallásos emberek sérelmeinek orvoslását: Mindszenty, valamint a jogtalanul bebörtönzött egyházi személyek szabadon bocsátását, az egyházak működési szabadságának biztosítását, a tanszabadság visszaállítását, az egyházi iskolák visszaadását. Programjaikban vázolt elképzeléseik nem mentek túl a polgári demokratikus kereteken. Ellentétben a Kádár -rendszer későbbi sematikus és propagandisztikus vádjaival, nem volt céljuk a két világháború közötti politikai berendezkedés restaurálása. Támogatták az 1945 utáni szociális vívmányok fenntartását, de politikai szabadságjogokat követeltek a társadalom számára. A DNP itthon maradt volt parlamenti képviselői közül Keresztes Sándor, Mihelics Vid és Székely Imre Kálmán jelentették be hivatalosan Nagy Imre miniszterelnöknek az 1949-ben feloszlatott Barankovics-párt működésének helyreállítását. Farkas Dénes korelnök október 30-án rádióbeszédben szólította fel az irányzat szimpatizánsait a szervezőmunka megkezdésére. Az újjászervezés ott volt a leggyorsabb és a legsikeresebb, ahol a párt 1947-ben a legnagyobb társadalmi beágyazottsággal rendelkezett. 1956-ban újraindult a DNP egykori politikai lapja a Hazánk is. A lapban Mihelics Vid „A mi roppant felelősségünk” c. írásában tett kísérletet arra, hogy az 1956-os társadalmi-politikai viszonyokra adaptálja és aktualizálja a kereszténydemokrata politikai gondolkodás elvi alapjait. Az általa megfogalmazott DNP program mérsékelt hangnemben hívta fel a figyelmet a szabad választások jelentőségére, egyben óvott az önbíráskodástól és a két világháború közötti rendszer restaurálásával szemben foglalt állást A DNP támogatta Bibó Istvánnak, a Nagy Imre-kormány államminiszterének 1956 november 5 és 8-a között  írt tervezetét, mely a szocialista vívmányok megőrzése mellett a szabadságjogok megadását, szabad választásokat és külpolitikai semlegességet követelt. Aláírója volt annak a hasonló szellemben megfogalmazott december 8-i memorandumnak, amit a Petőfi Párt, a Szociáldemokrata Párt az Értelmiségi Forradalmi Bizottság és a Demokrata Néppárt nevében juttattak el a moszkvai nagykövethez és a Kádár-kormányhoz. A DNP a végsőkig kitartott, még akkor is, amikor az FKGP már nem vállalta az eseményekben való részvételt. Az irányzat politikaformáló tényezővé azonban már nem válhatott, ahogy Keresztes Sándor egy későbbi interjújában fogalmazott „a kereszténydemokrácia épp csak életjelt adhatott magáról”.

A forradalom után a politikai megtorlás újabb hulláma következett, ami nem kímélte a keresztény politikusokat sem. Az ide vonatkozó kutatások jelenlegi eredményei szerint az országos kezdeményezésben résztvevőket nem érte komolyabb retorzió, a helyi forradalmi események résztvevői viszont aránytalanul nagy büntetést kaptak. A magyarországi keresztény politikusok és egyházi személyek megpróbáltatásai a Kádári konszolidáció éveiben is folytatódtak. A titkosszolgálatok rendszeresen megfigyelték a volt katolikus politikusokat és feloszlatott szerzetesrendek tagjait. 1964-1965 között, különösen kemény bírósági ítéletek születtek.  Az radikális Mindszenty szárnyhoz tartozó Matheovics Ferencet ismét elítélték 10 évre, így ő összesen 19 évet és négy hónapot töltött börtönben és internáló táborokban. A Soltész-per fővádlottja pedig irreálisan magas, több mint 15 év börtönbüntetést kapott. Az időzítés nem volt véletlen, ugyanis a perekkel párhuzamosan zajlottak a magyar állam Vatikánnal folytatott tárgyalásai a függőben lévő egyházügyi kérdésekről.Okkal feltételezhető, hogy az erre az időre eső persorozat a tárgyalási pozíciók megerősítését szolgálta. A téma egyik kutatója Szakolczay György szerint a tudatos politikai stratégia egyszerre szólt kifelé, a Vatikán felé és befelé, a magyar társadalomnak. A Kádári politika ezzel kívánta demonstrálni, hogy hol van az a határ, amit nem tanácsos átlépni, ha valaki el akarja kerülni a politikai megtorlást.

1947-49 között a Barankovics által vezetett DNP, a Pálffy -féle KDNP politikusai, valamint a keresztényszociális népmozgalmak külföldre kényszerült vezetői emigráns szervezeteket alakítva törekedtek a magyar kereszténydemokrácia hagyományainak ébren tartására. Legjelentősebb szervezetük a Közi Horváth József által 1948-ban Párizsban alapított Keresztény Népmozgalom volt, amihez Barankovics kereszténydemokrata csoportja 1951 közepén csatlakozott és mindvégig annak legaktívabb magját alkotta. Bekapcsolódtak a Magyar Nemzeti Bizottmány munkájába is, ahol Barankovics vezető tisztséget vállalt. A mintegy 90 tagot számláló szervezetet a magyar emigráció hivatalos szervének számított túlnyomóan az otthonról elűzött demokrata politikusi garnitúrát tömörítette. A Kelet-Európai Kereszténydemokrata Unió 1950-ben magyar csehszlovák, lengyel és litván és jugoszláv politikusokból Varga László aktív közreműködésével azzal a céllal alakult, hogy biztosítsa a közép-európai országokban felszámolt kereszténydemokrata pártok folytonosságát és felhívja a világ figyelmét a vasfüggönyön túli törvénytelenségekre. Bár aktivitásának csúcspontja az 50-60-as évekre esett, a szocialista rendszerek összeomlása után még szerepet játszott a térség kereszténydemokrata pártjainak újjászervezésében, míg végül 1992-ben beolvadt az Európai Kereszténydemokrata Unióba. A DNP volt főtitkárának figyelme az emigrációban mindinkább a kultúrpolitikai kérdések felé fordult.  1948 őszén keresztény világnézeti akadémia indítását hirdette meg a pártszempontoktól független politikai művelődés fejlesztésére.  1951-ben Salzburgban megjelentette a Keresztény politika iskolája c. kötetet, amely Mihelics Vid keresztény társadalompolitikai írásait gyűjtötte egy csokorba, 1952-ben pedig kidolgozta az emigráció kultúrpolitikai programját.  A Magyar Nemzeti Bizottmány általa vezetett vallás- és közoktatásügyi bizottsága "Kis Magyar Könyvtár" címen könyvsorozatot indított. A kereszténydemokrata emigráció egyik legaktívabb tagja a Magyar Keresztény Népmozgalom szakszervezeti szakembere, Varga László volt. Főleg értelmiségi menekültekből viszonylag korán megalakította az Emigráns Magyar Keresztény Szakszervezetet és érdekvédelmi lapot szerkesztett számukra. New Yorkban a Szabad Európa Bizottság tájékoztatási osztályának munkatársaként központi szerepet játszott a külföldi szervezetek munkájának koordinálásában. Az ENSZ-ben az 1956-os forradalom napjaiban a Nagy Imre kormány elismeréséért küzdött, később pedig azt próbálta megakadályozni, hogy a nemzetközi szervezet levegye napirendjéről a magyar kérdést. Kovács K. Zoltán 1951-től a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségében dolgozott. Az ötvenes évektől kezdődően részt vett a Békés Gellért nevével fémjelzett római Katolikus Szemle szerkesztésében, a hatvanas évek elejétől pedig a Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom - Pax Romana munkájában.

A rendszerváltást 23 egykori – 10 emigráns és 13 itthon maradt - DNP képviselő élte meg. A proletárdiktatúrával szembeni elszánt küzdelmük előtti szimbolikus tiszteletadás volt az utókor részéről, hogy meghívást kaptak a szabadon választott parlament 1990. május 2-i ünnepélyes megnyitó ülésére. 1992-ben, akik még éltek Barankovics emlékérmet kaptak.