Szellemi és politikai gyökerek (1867-1930)

Magyarországon a keresztény és demokratikus szemlélet első ötvözőinek a liberális katolikusok, Deák Ferenc és Eötvös József tekinthetők. Az egyház társadalmi szerepvállalásával kapcsolatos nézeteik azonban nem épülhettek be a XIX. század utolsó harmadában formálódó modern katolikus politikába. Deák és Eötvös ugyanis, – hiába vázolták fel elsőként a polgári világban fontos társadalmi szerepet játszó egyház képét - annak a Szabadelvű Pártnak a tagjai voltak, amely a katolikus egyházat a magánszférába kívánta utalni és elindította az egyházpolitikai küzdelmeket. Történetesen éppen erre a liberális törekvésre való reakcióként született meg a modern katolikus politizálás és a Prohászka Ottokár kezdeményezésére alapított Katolikus Néppárt, mint az egyházat a parlamentarizmus viszonyai között pártpolitikai eszközökkel védelmező szervezet. A mögötte álló mozgalomban kezdettől fogva jelen volt két alapvető vonulat és ezen belül több csoportosulás. Ez szerepet játszott a következő évtizedek alatti szétválásokban, egyesülésekben, majd újjáalakulásokban. Az inkább az arisztokrata tagok által képviselt katolikus irányzat a hangsúlyt a tevékenység parlamenti-közjogi oldalára helyezte, paternalistább és konzervatívabb volt, míg velük szemben Giesswein Sándor köre, az általuk alapított keresztény munkásegyesületek vezetői demokratikus eszméket vallottak és a szociális reformtörekvéseket állították tevékenységük középpontjába. Prohászka Ottokár – a Rerum Novarum első magyarra fordítója - korai írásaiban a liberális és konzervatív hagyományt meghaladó harmadik erőként tekintett a kereszténydemokráciára. Giesswein Sándor politikai munkásságában következetesen képviselte a demokratikus szabadságjogok védelmét, támogatta a választójog reformját, a munkásság szervezkedési szabadságát. Felfogásában a politikai rendszer demokratizálása a szociális igazságosság érvényesülésének előfeltétele volt. A politikai katolicizmus két irányzata között mindenkor fontos törésvonalat jelentett az egyházi hierarchiához és a királykérdéshez való viszony, valamint az érdekvédelmen túlmutató politikai tevékenység szükségességének megítélése is. A keresztényszocializmus Giesswein nyomdokain járó irányzata előbb jutott el a keresztény értékek és a demokratikus elvek összekapcsolásához, később pedig az egyházi befolyástól független autonóm katolikus politika hirdetéséig.

A két világháború közötti keresztény politika útkeresése csak a 30-as évektől mutatott az érdemi megújulás perspektívái felé. A Bethlen-korszakot e téren 1922-től inkább a fokozatos hanyatlás jellemezte. Pártpolitikai szinten a politikai katolicizmus 1907-ben ugyan kettészakadt az Országos Keresztényszocialista Párt megalakulásával, de 1918-ban újraegyesült Keresztényszociális Néppárt néven. 1919-ben felvette aKeresztényszociális Gazdasági Párt nevet, majd a püspöki kar kívánságára fuzionált a Friedrich István és Teleki Pál vezette Keresztény Nemzeti Párttal. Ez a fúzió vezetett a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) megalakulásához, amely az első világháború után a konszolidációt megelőző korszaknak ugyan meghatározó politikai ereje volt, ám a párt politikája egyre távolabb került a giessweini értékektől. Igaz viszont, hogy a történelmi események hatásait kiaknázva a keresztényszocialista szakszervezetek ekkor érték el legnagyobb sikereiket, taglétszámuk 190 ezer fő körül mozgott.  Bethlen István a konszolidációs folyamat fontos eredményének számító Egységes Párt 1922-es létrehozásakor azonban már nem a keresztényszocialistákra, hanem a kisgazdákra támaszkodott, ami a megelőző korszakhoz képest komoly pozícióvesztéshez vezetett a katolikus politika számára. A különböző keresztényszocialista jellegű pártok (Haller István, Slachta Margit, Wolff Károly, Zichy János vezetésével) a későbbiekben nem voltak képesek a KNEP eredményeinek felülmúlására. Idővel csökkent a keresztényszocialista szakszervezetek befolyása is. Taglétszámuk folyamatosan apadt: 1924-ben 115 ezer,1926-ban 85 ezer;1930-ban a kettévált szövetségben 37+12 ezer volt; szemben a szociáldemokrata. szakszervezetek növekvő, körülbelül 120 ezres taglétszámával.