Keresztényszocializmus

A keresztényszocializmus keresztény gondolkodók és egyházi személyek által Európában a XIX. század második felétől, Magyarországon a századfordulótól kibontakozó mozgalom az egyház szociális tanításának megvalósítására. Eszmei pozícióját az individualista liberalizmussal és az osztályharcot hirdető szocializmussal szemben határozta meg. A szocializmus szociális célkitűzéseit elfogadta, a marxista forradalmi politikai eszközöket azonban elutasította. A keresztényszocializmus organikus társadalomszemlélete nem ismerte el az osztályharc létjogosultságát, egyik központi értéke épp ezzel szemben a társadalmi béke volt. A politikai katolicizmus ezen irányzata a polgári társadalomnak nem megdöntésén, hanem megjavításán munkálkodott. A társadalom legalsó rétegeinek keresztény felebaráti szereteten alapuló oltalmazását a meglévő törvényes keretek megtartása mellett is megoldhatónak tartotta. Szemben a marxista munkásmozgalommal, a magántulajdon létét természetesnek tartotta, ugyanakkor azt hirdette, hogy a tulajdon társadalmi felelősséggel jár, működését erkölcsi és szociális kötelezettségek kell hogy korlátozzák. E szemlélet szerint a társadalmi béke megvalósításának feltétele a társadalmi igazságosság érvényesülése. A keresztényszocializmus a liberális polgári állam keretei között egy olyan társadalompolitikai irányzat, amely az etikai elvek nélkül működő liberális közgazdasági gyakorlat korrekcióját célozza. A keresztény etika talaján állva el akarja hárítani a laissez faire politika által létrehozott társadalmi egyenlőtlenségek forradalommal fenyegető következményeit (Giesswein Sándor). A korai keresztényszocialisták munkásvédő törvényeket követeltek, gyakorlati javaslatokat tettek az állami szociálpolitika megalapozására, elismerték a munkásság érdekképviseleti szervezkedési jogát, helyenként - például Németországban -  még a munkásság sztrájkjoga mellett is síkra szálltak. A Rerum Novarum megjelenése egyrészt legitimálta a már meglévő keresztényszociális szerveződéseket, más részről ösztönzést adott új politikai szervezetek létrehozásához.   

A keresztényszociális eszme jegyében Európa szerte nagyon változatos politikai szervezeti formák jöttek létre. Keresztényszocialista pártok, munkásmozgalom, keresztény szakszervezetek, szakegyesületi mozgalmak, érdekvédelmi szervezetek jöttek létre, később pedig a keresztényszocialista eszmék képviseletét a keresztény társadalmi mozgalmak vették át. Az első keresztényszociális programú párt, a Centrum Párt Németországban Ketteler kezdeményezésére alakult meg 1871-ben. Olaszországban 1875-ben jött létre az Opera dei Congressi mozgalom, amely később a kereszténydemokrácia bázisává vált. Ausztriában a kereszténység és a szociális eszmék összekapcsolása Carl vonVogelsangmunkásságában történt meg és 1877-re jutott el a KarlLueger vezette Keresztényszocialista Párt megalakulásához.

A politikai katolicizmus első képviselője a magyar politikai életben a Prohászka Ottokár kezdeményezésére alapított Katolikus Néppárt volt. A XIX. század végi egyházpolitikai küzdelmek hatására jött létre, mint az egyházat pártpolitikai eszközökkel védelmező szervezet. A mögötte álló mozgalomban kezdettől fogva jelen volt két alapvető vonulat (ezen belül több csoportosulás), és ez szerepet játszott a következő évtizedek alatti szétválásokban, egyesülésekben, majd újjáalakulásokban. Az inkább az arisztokrata tagok által képviselt katolikus irányzat a hangsúlyt a tevékenység parlamenti-közjogi oldalára helyezte, paternalistább és konzervatívabb volt, míg velük szemben Giesswein Sándor köre, az általuk alapított keresztény munkásegyesületek vezetői a szociális reformtörekvéseket állították tevékenységük középpontjába. A két irányzat között mindenkor fontos törésvonalat jelentett az egyházi hierarchiához és a királykérdéshez való viszony, valamint az érdekvédelmen túlmutató politikai tevékenység szükségességének megítélése is. A keresztényszocializmus Giesswein nyomdokain járó irányzata előbb jutott el a keresztény értékek és a demokratikus elvek összekapcsolásához, később pedig az egyházi befolyástól független autonóm katolikus politika hirdetéséig. A második világháború végére elszánt ellenfelévé vált a jobb-, majd pedig a baloldali radikalizmusoknak.

Pártpolitikai szinten a politikai katolicizmus 1907-ben szakadt ketté az Országos Keresztényszocialista Párt megalakulásával, majd 1918-ban egyesült újra Keresztényszociális Néppárt néven. 1919-ben felvette aKeresztényszociális Gazdasági Párt nevet, majd a püspöki kar kívánságára fuzionált a Friedrich István és Teleki Pál vezette Keresztény Nemzeti Párttal. Ez a fúzió vezetett a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) megalakulásához, amely az első világháború után a konszolidációt megelőző korszak meghatározó politikai ereje volt. A keresztényszocialista szakszervezetek ekkor érték el legnagyobb sikereiket, taglétszámuk 190 ezer fő körül mozgott.  Bethlen István az Egységes Párt 1922-es létrehozásakor nem a keresztényszocialistákra, hanem a kisgazdákra támaszkodott, ami a megelőző korszakhoz képest komoly pozícióvesztéshez vezetett. A különböző keresztényszocialista jellegű pártok (Haller István, Slachta Margit, Wolff Károly, Zichy János vezetésével) a későbbiekben nem voltak képesek a KNEP eredményeinek felülmúlására. Csökkent a keresztényszocialista szakszervezetek befolyása is. Taglétszámuk folyamatosan apadt: 1924-ben 115 ezer, 1926-ban 85 ezer;1930-ban a kettévált szövetségben 37 ezer (Szakegyesületek) és 12 ezer (a kivált frakció); szemben a szociáldemokrata. szakszervezetek kb. 120 ezer tagjával. Az 1930-as évektől a keresztény szakszervezetek helyét a katolikus társadalmi- és hivatásrendi mozgalmak, mint például a KALOT és a KALÁSZ vették át.

(Forrás: Gergely Jenő: A katolikus egyház története Magyarországon. Kempelen Farkas digitális tankönyvtár. http://www.tankonyvtar.hu/katolikus-vallas/katolikus-egyhaz-080903-53.  Gergely Jenő: A keresztényszocializmus Magyarországon. 1903-1923. Budapest, 1977. Magyar Katolikus Lexikon)