Semjén Zsolt: A kereszténydemokrácia ethosza

Elhangzott a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének Kongresszusán, 2004. október 15-én.

Főtisztelendő Atya! Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

Keresztény körökben is elterjedt az a felfogás, hogy a politika, a politikusi lét, a politikusi hivatás egy sikamlós, csúszós terület, hogy tisztességes keresztény ember jobb, ha távol tartja magát ettől az egésztől. Ha azonban a tisztességes keresztény emberek távol tartják magukat a politikától, a politikai hivatástól, az egész terület marad a hiénáknak. Ennek pedig nagyon szomorú következményei vannak az áltatunk vallott értékek és érdekek, és az egész társadalom szempontjából is.

A keresztény politikának és a keresztény politikusnak két dolgot kell egyszerre megvalósítania: ez a tisztesség és a hatékonyság. A tisztesség azért, mert ha egy keresztény politikusnak valamilyen morális stiklije van (nem arra gondolok, amikor a sajtó megpróbálja besározni, mert bizonyos értetemben a politikai tisztességnek éppen az a jele, hogy megpróbálnak valakit besározni, mert ha nem próbálják meg, akkor vagy nem képviseli valóban a keresztény értékeket, vagy pedig nem teszi olyan hatékonyan, hogy érdemes legyen besározni), ezzel nem csak saját magát és a pártját járatja le, hanem a keresztény missziónak, az evangelizációnak is árt. Tehát ezért az alapvető, hogy a keresztény politikus legyen tisztességes.

A másik, hogy legyen hatékony. A politika ugyanolyan mesterség, mint az, hogy valaki matematika tanár, zongorista vagy mérnök. Ha a mesterségbeli tudása nincs meg, ha az Isten adta talentuma nincs meg ehhez a hivatáshoz, akkor nem tudja hatékonyan képviselni ezeket az értékeket, ezeket az érdekeket, és nem tud megfelelő eredményeket hozni. Jámbor emberekkel tele van például a ferences rendház is. Nem következik ebből az, hogy a drága jó ferences atyák mindegyikének képviselőnek, államtitkárnak, miniszternek kellene lennie. Tehát tisztességesnek, jámbornak kell lenni egyfelől, másfelől pedig hatékonynak, vagyis a politikai mesterséget professzionálisan kell művelni.

A keresztény politika lényege az, hogy valóban keresztény legyen. A keresztény politika nem zsákbamacska. Intellektuális becstelenség, hogy ha kiírom a cégérre, hogy keresztény politika, aztán a saját ötleteimet megpróbálom úgy eladni, mint a keresztény tanítás részét. Ha a keresztény politikus azt mondja magáról, hogy ő keresztény politikus, akkor az egyház társadalmi tanításából következő keresztény politikát kell képviselnie. Erről szeretnék most néhány gondolatot mondani. Kierkegaard azt mondta, hogy a szellemi élet hasonló ahhoz a tévedéshez, mint amikor azt látta kiírva egy táblára, hogy „mángorlás”. Bevitte a ruhát, hogy mossák, és vasalják ki. Akkor derült ki, hogy ott nem mosnak vagy vasalnak ruhát, hanem a mángorlás című táblákat árulják, hogy akik ezzel foglalkoznak, azt kirakhassák. Azt hiszem, hogy a szellemi, politikai életben is hasonló a helyzet. A keresztény politika lényege, hogy keresztény politika. Regnare Christum volumus. Azt akarjuk, hogy Krisztus uralkodjék. Ezért keresztény politika. Ha ebben lavírozik az ember, akkor mitől keresztény ez a politika? Amikor azt akarjuk, hogy Krisztus uralkodjék, azt is mondjuk, hogy a kereszténység üzenete egyetemes térben, időben és témájában, a kereszténységnek üzenete van a tudományhoz, a kultúrához és a politikához. Ha ezt tudatosítjuk, és kimondjuk, akkor abban a pillanatban beindul velünk szemben a kórus, hogy „az egyház ne politizáljon”. Gondolom, mindnyájan százszor hallották ezt a balliberális oldalról.

Nézzük meg egy reflexió erejéig ezt az egész kérdéskört! Ki az egyház? Az egyház mi vagyunk, mindannyian. Amikor azt mondják, hogy az egyház ne politizáljon, akkor ezzel végeredményben azt mondják, hogy mi mindannyian fogjuk be a szánkat, hogy ők monopol módon országoljanak. Pont az ellentéte igaz annak, hogy „az egyház ne politizáljon”. Az egyháznak küldetése van a társadalomhoz, küldetése van a politikához is, és nekünk, világban élő keresztényeknek az a feladatunk, hogy megjelenítsük az egyház társadalmi tanítását, ami része a teológiának. A tanítás hirdetése alapvetően a papság feladata, de nekünk, világban élő keresztényeknek kell megvalósítanunk a társadalmi-politikai élet különböző helyein, ott, ahova a Gondviselés állított minket.

A másik ilyen mániákusan ismételt balliberális követelés az, hogy „az egyház tartson egyenlő távolságot” a különböző politikai erőkkel, politikusokkal szemben. Az már önmagában elég furcsa elvárás, hogy a történelmi egyházak olyan távolságot tartsanak a keresztény értékeket képviselni akaró polgári pártoktól, mint mondjuk a kifejezetten egyházellenes, más irányú politikai formációktól. Ennél még abszurdabb, hogy az egyház tartson egyenlő távolságot. Ezek szerint az egyháznak kellene lesnie, hogy mikor melyik politikai párt éppen mit talál ki, és aszerint sasszézni jobbra, vagy balra, hogy mindig egyforma távolságra legyen a különböző politikai pártoktól. Ezzel szemben a valóság pont fordított. Az egyház a maga társadalmi tanítása alapján sziklaszilárdan áll. Ehhez a szilárd ponthoz képest a különböző politikai pártok szabadon közeledhetnek, vagy távolodhatnak. Az egyház pedig ott, akkor és annyiban működik együtt valamelyik politikai erővel, ahol, amikor és amennyiben keresztény értékeket képvisel. Ha ilyet képvisel, együttműködik, ha nem képvisel ilyet, akkor nem működik együtt. Tehát nem az egyház mozog a pártokhoz képest, hanem a politikai pártok mozoghatnak szabadon az egyházhoz képest.

Tisztán alkotmányossági szempontból egy egyháznak ugyanolyan alkotmányos joga van akár direkt pártpolitikai véleményét is kifejteni, mint egy szakszervezetnek, egy egyesületnek vagy bármely más jogi személynek. Tisztán alkotmányossági szempontból egy papnak, például Zoltán atyának, pontosan ugyanolyan alkotmányos joga a politikai véleményét kifejteni, mint nekem, vagy bárki másnak itt a teremben. Más kérdés, hogy a katolikus egyház kánonjogilag, a református egyház pedig zsinati határozattal úgy döntött, hogy a papjaik, lelkészeik ne induljanak országgyűlési képviselő választásokon, és ne vállaljanak szerepet politikai párt vezetésében. De az egyházak önkorlátozó módon, lelkipásztori megfontolásból döntöttek így, nem pedig külső diktátum elfogadásából következően. Tisztán alkotmányossági szempontból tehát egy egyháznak, egy papnak ugyanúgy joga van politizálni, mint bárki másnak. Ha azonban egy pap mégis direkt pártpolitikai vizekre tévedne, az is egyes egyedül a püspökére tartozik, nem pedig az egyházügyi államtitkárra, a szocialista pártra, vagy a kormányra.

Ez után az alapvetés után néhány, filozófiainak tekinthető, de gyakorlati következményeit tekintve is nagyon fontos kérdést szeretnék tisztázni. A keresztény politika lényege az, hogy keresztény politika. A keresztény tanítás adva van az egyház társadalmi tanításában, ami katolikus részről a pápai szociális enciklikák, protestáns részről a társadalometika. Ez természetesen nem azonos egyetlen egy politikai pártnak sem a politikai programjával. Pontosan meghúzható azonban az a kör, amelyen belül a világban élő keresztények kereshetik a társadalom kihívásaira adandó választ: ez a kör pedig az egyház társadalmi tanítása. Vannak olyan alapvető tételek, amelyeket ha egy párt, vagy egy politikus nem vállal, akkor nem nevezheti magát keresztény politikusnak. Az egyház társadalmi tanítása és a pártpolitikai programok nem azonosak, de nem is függetlenek egymástól, mert a keresztény politika attól keresztény politika, hogy elfogadja mérceként az egyház társadalmi tanítását. Ennek filozófiailag pedig három alapvető pillére van:

– a perszonalitás, vagyis a személyiség tisztelete;

– a szolidaritás, vagyis a közösség elfogadása;

– és a szubszidiaritás, vagyis kölcsönös kisegítés elve, ami azt jelenti, hogy a problémákat ott kell megoldani, ahol keletkeznek, és egy magasabb szint ezt nem vonhatja el.

Nézzünk egy példát, ahol megragadhatjuk, mi a különbség a keresztény felfogás, illetve a szocialisztikus, és a liberális felfogás kötött. Keresztény alapon azt mondhatjuk, hogy neked, liberális barátom, igazad van akkor, amikor az emberi személy méltóságát hangsúlyozod. Bár mi többet állítunk, mint a legliberálisabb liberális, mert mi azt mondjuk, hogy az emberi jogok, az ember méltósága nem abból ered, hogy egy parlamenti határozat, vagy az ENSZ közgyűlése ezt megállapította, hanem abból, hogy a teremtő Isten képmására vagyunk alkotva. Ezért mindenki, legyen szegény vagy gazdag, fiatal vagy öreg, egészséges vagy beteg, azért végtelen érték, mert Isten képmása. Az emberi jogokat nem az országgyűlés adja és nem is a különböző nemzetközi szervezetek, hanem azok a teremtés rendje által eleve adottak, amit a parlament vagy egy emberi jogi nyilatkozat felismer és elismer. A keresztény felfogás ugyanakkor mindig kritikát fogalmaz meg a liberálisokkal szemben, mert ők a személy méltóságát úgy értelmezik, hogy elszakítják a közösségtől, ezáltal individualizmussá deformálják, ami a teljes emberi személyiség megcsonkítását jelenti, mert elszakítják a közösségi vonatkozástól. Ezért a liberálisok individualitás fogalmával szemben a kereszténység a perszonalitás fogalmát állítja, amely mindig utal az emberi személy közösségi aspektusára.

A másik oldalon hasonló egyoldalú túlzással találkozunk. A szocialisztikus felfogásról – és itt szeretném hangsúlyozni, hogy most a klasszikus szocialistákra gondolok, Marxra és a klasszikus baloldalra – azt mondhatjuk, hogy neked szocialista barátom igazad van akkor, amikor az ember közösségi természetét hangsúlyozod. Sőt, mi többet állítunk, mint a szocialisták, mert mérhetetlenül nagyobb szolidaritás a másik emberben Krisztust látni, mint azt gondolni, hogy majd az állami szociális ellátó rendszerek oldják meg az emberi egzisztencia problémáit. A keresztény felfogás egyúttal kritikát is gyakorol a szocializmus irányába, mert – legalábbis a klasszikus szocialisták – annyira túlhangsúlyozzák az ember közösségi voltát, hogy az egyes ember már nem lesz más, mint egy jelentéktelen csavar a gépezetben. A személy elveszíti jelentőségét. Gondoljunk a marxizmus osztályfelfogására, ahol az egyes ember önmagában nem is jelenik meg, csak mint az osztálynak a tagja. Ugyanennek a nemzetiszocialista kiadása, ahol a fajban feloldódik, elveszik az egyén. Ezért a keresztény felfogás mindig kritikát gyakorol a szocialisztikus felfogással szemben, mert kollektivizmusba csúszik, és elveszíti az egyes ember, a személy jelentőségét.

Filozófiatörténetileg mindig is az volt a probléma, hogy a liberális individualizmus és a szocialista kollektivizmus nyilvánvalóan a teljes emberi személy megcsonkítása, egyoldalúság. A kérdés az: a személyiség, és a közösség elve hogyan hozható egységbe? Erre a keresztény társadalmi tanításban Aquinói Szent Tamás adta meg a megoldást a szubszidiaritás, a kölcsönös kisegítés fogalmával, amikor azt mondta, hogy a természet rendjéből eredően, amit egy kisebb közösség megtehet, azt egy nagyobb nem veheti el. Tehát, ami a család sajátos, a természet rendjéből következő feladata, azt nem veheti el egy falu. Ami egy faluközösség feladata, azt nem veheti el egy ország. A gyereknevelést a családtól nem veheti el az állam. Viszont, ha valami tragédia történik (pl. árvaságra jut egy gyerek), akkor az államnak kötelessége fölnevelni azt a gyereket. Ha egy falut valamilyen természeti csapás ér, akkor nem hagyható sorsára, hanem ki kell segíteni, mégpedig olyan módon, hogy a későbbiekben képes legyen önmagán segíteni. A szubszidiaritás fogalma tehát azt mondja, hogy ott kell megoldani a problémákat, ahol azok a természet rendje szerint vannak, de ha nem tudja megoldani, akkor viszont ki kell segíteni. Ez a gondolat elutasítja azt a liberális felfogást, ami azt mondja, hogy mindenki oldja meg a saját problémáját, aki pedig nem tudja, az magára vessen. Ugyanakkor elutasítja azt a szocialisztikus felfogást is, ami infantilis módon úgy akarja berendezni az ember életét, hogy majd állami segélyekből elvegetál. Ezért tehát a perszonalitás, a szolidaritás és a szubszidiaritás az a hármas társadalmi tanítása az egyháznak, amin belül lehetséges a keresztény politika. Aki ezt a hármat nem vallja, filozófiai értelemben az nem lehet keresztény politikus.

Egy ilyen szellemi műhelyben, mint a KÉSZ, hadd mondjak még egy filozófiai történeti gondolatot, melyből megérthető, hogy a keresztény politikai, társadalmi felfogás nem utópisztikus, sőt éppen az a lényege, hogy elutasítja az utópiát! A probléma gyökere Platónnál van, aki minden utópia atyja. Platón azt mondja – némileg leegyszerűsítve –, hogy az állam, a strukturált emberi közösség úgy jött létre, hogy az emberek beláttak egy gondolatmenetet, mely úgy szól, hogy igazságtalanságot elkövetni jó. Nem morális, hanem hedonisztikus értelemben: kellemes dolog, hogy én basáskodom másokon. Igazságtalanságot elszenvedni rossz, nyilvánvalóan kellemetlen dolog, hogyha felettem basáskodnak. Az emberek belátták, hogy miután nagyobb rossz igazságtalanságot elszenvedni, mint amilyen jó igazságtalanságot elkövetni, ezért létrehozták az államot, hogy megakadályozza az igazságtalanság elkövethetőségét. Platón tehát kitalált egy mítoszt, és azt mondja, hogy úgy jött létre a strukturált emberi közösség, hogy az emberek leültek, logikai alapon beláttak valamit, és megkonstruálták az államot. Tehát az emberi társadalom kitalált, következésképpen újra és újra kitalálható. Ezzel szemben Arisztotelész azt mondja, hogy ez egy mítosz, mert soha nem volt valamilyen közösségi struktúra nélküli ember, mert antropológiai természetében adva van, hogy társadalmi struktúrában képes létezni.

A Platón által kitalált utópisztikus felfogás és az arisztotelészi, a természet rendiére épülő gondolkodás párhuzamosan halad a történetemben. E tekintetben Szent Tamás Arisztotelészre épített gondolkodásával tette filozófiailag is nyilvánvalóvá a kereszténység természetjogi elkötelezettségét. A szocialisztikus felfogás a pesszimista utópiahagyományra építve azt mondja, hogy az ember egy eredendően rossz állat, amiből a szocialista államnak kell kiidomítania a szocialista embertípust. A liberális optimista utópia, ami Rousseau-tól ered, azt mondja, hogy az ember eredendően jó, csak a társadatom rontja meg. Tehát ha megszüntetjük az iskolát, a nevelést, a családot stb, akkor mindenki szép, okos és jó lesz, mert eredendően jó. A kereszténység immunis az utópiával szemben. Mégpedig azért, mert két dologról tudunk eredendően a kinyilatkoztatásból, és az ember antropológiájából is. Az egyik, hogy Isten képmására teremtettünk. Ezért bármilyen rosszak és igazságtalanok a társadalmi struktúrák, mindig meglesz a jóra való irányultság. A marxista utópia azért nem válhat be és azért emberellenes, mert nem képes felismerni, hogy az emberben mindig megvan a jó. A liberálisok optimista utópiájával pedig az a probléma, hogy nem tud az eredeti bűnről, amiről pedig a keresztény kinyilatkoztatás szól, s amire tanúbizonyság az egész emberi történelem. És miután az ember természete megromlott, hajlamossá vált a rosszra. Ezért utópia azt gondolni, hogy az ember önmagától szép, okos és jó lesz. Ezért szükséges a nevelés. Ezért kellenek az iskolák, a jó társadalmi struktúrák. A keresztény realizmus tud az ember Isten-képmásosságáról, tudja, hogy az ember jó, de tud az eredeti bűnről is, hogy az ember hajlamossá vált a rosszra. Ez a kiegyensúlyozott gondolkodás a keresztény filozófia jellemzője, amin az egyház társadalmi tanítása nyugszik. Ez a filozófia teszi lehetővé a teljes ember kibontakozását, beleértve annak – éppen a lényegét adó – transzcendentális nyitottságát. Végső soron minden politikai program, minden politikai filozófia a mögötte álló emberképnek a függvénye. Ha az emberkép torz és egyoldalú, akkor logikailag szükségszerű, hogy az arra épülő társadalom is torz, egyoldalú és embertelen legyen. A keresztény emberkép nem csonkítja meg a valóságot, hanem figyelembe veszi az ember személyiségét, az ember közösségi voltát, a kettő egymásra vonatkoztatottságát és transzcendens nyitottságát. Ezért a keresztény emberkép az, amire fel lehet építeni egy valóban emberi társadalmat.

Itt jutunk el oda, amit Lábady professzor úr elmondott: a keresztény felfogás – most jogi értelemben – és a liberális felfogás között – némi leegyszerűsítéssel – a lényegi különbség az, hogy a keresztény felfogás természetjogon nyugszik, a liberális és a szocialisztikus felfogás pedig jogpozitivizmuson. Keresztény alapon csak olyan törvényeket lehet hozni, amelyek a természet rendjéből – legalább áttételesen – levezethetőek. Nézzük például az abortuszt. Sem természettudományos, sem logikai, sem filozófiai, sem semmiféle különbség nincs aközött, hogy az a magzat két hónapos, négy hónapos, nyolc hónapos, a hasfalon belül, vagy a hasfalon kívül van. Ha pusztán a kora alapján a magzati korukat élő embertársaink elpusztíthatók, akkor ugyanilyen alapon bármely más emberi élet elpusztítható: az öregek, a fogyatékosok, a betegek, vagy a társadalom bármely más csoportja. Ezért a kereszténység soha nem tudja elfogadni azt a jogpozitivizmust, ami például a náci Németországban volt, ahol eljárásjogilag többé-kevésbé szabályos módon ítélték halálra a társadalom különböző csoportjait. Azért nem tudjuk elfogadni, mert a – teremtés rendjét tükröző – természet rendjéből következik az emberi élet szentségének feltétlensége. Tisztán formállogikai értelemben, tehát a fenti gondolatmenet összefüggésében állítom: nincs különbség a liberálisok abortusz-pártisága és a náci Németország törvényei között. Jogpozitivista alapon mind a kettő a társadalom valamely csoportját, valamilyen akcidentális jegy alapján halálra ítéli: legyen ez a kora, az egészségi állapota, a fajisága vagy bármi más. Ezért keresztény alapon nem fogadható el a jogpozitivizmus. (A nürnbergi perben sem fogadták el a náci Németország vezetőinek azt a jogpozitivista védekezését, hogy a birodalmi törvényeknek engedelmeskedtek. A természetjog felette áll a pozitivista jognak.)

A keresztény politikában az emberi élet szentsége, abortusz, eutanázia, tekintetében nem lehet maszatolni, még ha ennek szavazatvesztés vagy egyéb politikai következményei is vannak. Keresztény politikus a természet joggal ellentétes dolgot nem fogadhat el. Ha ugyanis elkezd maszatolni és elsődleges szempontként a szavazatokat számlálni, akkor a keresztény küldetés lényegét adja föl. A természetjog tekintetében tehát igenis ki kell mondanunk, hogy nem korlátlan a parlament szuverenitása, nem korlátlan, hogy milyen törvényeket hoz. A parlament nem játszhat Istent! Ellene kell mondanunk minden olyan dolognak, ami nem a természet rendjéből, végeredményben nem a teremtés rendjéből következik.

A keresztény politikának fontos aspektusa a nemzeti elkötelezettség. Azt láttuk, hogy a nemzeti gondolat tekintetében folyamatos támadás éri a patrióta beállítottságú keresztény politikát. Ha az ember kiejti azt a szót, hogy nemzet, magyarság, akkor beindul a verkli, hogy nacionalista stb. A nemzet tekintetében érdemes elgondolkodni azon, hogy az összes európai nemzet, ami ma van, mindegyik fiatalabb, mint a katolikus egyház. Az európai országok többsége fiatalabb, mint a protestantizmus egyházai. Ebből logikailag következik, hogy a kereszténység nem megfojtotta a nemzeti létet, hanem éppen a megnemesítésével lehetővé tette a nemzetek megmaradását, kibontakozását, gazdagodását. Magyar példa: ha Szent István nem a kereszténység fundamentumára építi fel a magyar nemzet katedrálisát, akkor ma nem ülnénk itt, nem beszélnénk magyarul, és a magyarság ugyanúgy eltűnt volna a történelemből, mint a hunok, az avarok, a besenyők vagy a hozzánk hasonló többi keleti nép. A kereszténység mindig tisztában volt azzal, hogy Isten az égi haza mellett földi hazát is adott nekünk, és valamiképpen az égi hazától is dezertál az, aki a földi hazájához hűtlen. Láttuk, hogy a nemzeti gondolatot két oldalról támadják.

A szocialisztikus felfogás az internacionalizmus jelszavával, államhatalmi eszközökkel próbálta eltüntetni a nemzeti létet. A liberálisok pedig megfogalmazták azt a felfogásukat, ami a kozmopolitizmus, ami provinciális mucsaiságnak sajnálja le a nemzeti létet. Ezzel szemben a kereszténység mindig tudta, hogy az ember közösségi természetéből eredően a nemzettől kapjuk a nyelvünket, a gondolkozásunkat, a kultúránkat. Ezért a nemzeti lét és a kereszténység nemhogy nem áll szemben egymással, hanem lényege szerint egymásra utal.

Befejezésül egyetlenegy személyes dolgot szeretnék elmondani önöknek. A politikai életben sok olyan embert láttam lassan másfél évtized során, akinek megvolt a talentuma, tisztességes, keresztény embernek indult. Amikor aztán fölkerült egy polcra, akkor olyan mániákusan kezdett ragaszkodni ahhoz, hogy szép lassan megideologizált magának mindent. Először csak kisebb stikliket, utána nagyobbakat, utána már alapértékeket, elvi dolgokat is elkezdett föladni csak azért, hogy kapaszkodjon a bársonyszékbe. Amikor még Clinton volt az Egyesült Államok elnöke, meghívást kaptam hozzá egy imareggelire. Mi tagadás, nagyon meg voltam magammal elégedve, hogy no azért Semjén Zsolti nem akárki, hogy az Egyesült Államok elnökével fog reggelizni. Elmentem reggel a hetes misére a ferences atyákhoz, és akkor átjárt a Jóistentől egy felismerés: igen, nagy dolog az Egyesült Államok elnökével reggelizni, de micsoda ahhoz képest, hogy a teremtő Isten minden áldott nap meghív az asztalához. És nem egy ócska lekváros szendvicset ad, hanem saját magát. Bennem ekkor kerültek helyére a dolgok.

Köszönöm, hogy meghallgattak!