1979-ben Ellen Langer pszichológus és diákjai egy régi kolostort alakítottak át úgy, hogy az olyan legyen, mint két évtizeddel korábban. Meghívtak egy csoport idős férfit, hogy töltsenek el egy hetet velük, és éljenek úgy, mintha 1959 lenne. Mindennap megvitatták az akkori aktuális eseményeket, olvastak korabeli könyveket, néztek fekete-fehér tévét, hallgattak Nat King Cole-t a rádión, és Marilyn Monroe-t nézték a „Some Like It Hot” című filmben. Langer szerint a kísérlet eredményeként a résztvevők memóriája, látása, hallása és fizikai ereje javult.
A kísérlet azt demonstrálta, hogy a kronológiai életkor csupán egy megtévesztő jelző lehet, és hogy az elme szerepe az öregedési folyamatban döntő lehet. Az eredményeket összehasonlították egy kontrollcsoporttal, akik szintén eltöltöttek egy hetet visszaemlékezéssel, de őket nem kérték meg, hogy éljenek úgy, mintha 1959 lenne. Az eredmények szerint az aktívan részt vevő csoport tagjai objektíve fiatalabbnak tűntek a kísérlet után.
Azóta a tudományos közösség egyre inkább az úgynevezett „biológiai életkor” meghatározására koncentrál, amely az egyén fiziológiai állapotát és az idő múlásával járó változásokat próbálja mérni. Steve Horvath, genetikus és biostatisztikus, az epigenetikai órát fejlesztette ki, amely a DNS metilációjának szintjeit méri, és így próbálja megállapítani a biológiai életkort. Horvath szerint az epigenetikai óra segíthet megjósolni, hogy valaki gyorsabban vagy lassabban öregszik-e, mint amit a naptár sugall.
Langer és Horvath munkája rámutat arra, hogy az öregedés nem csupán fizikai folyamat, hanem szorosan összefügg mentális állapotunkkal is. Az öregedéssel kapcsolatos kulturális és társadalmi elvárások befolyásolhatják, hogyan éljük meg az időskort, és ezek a várakozások gyakran önbeteljesítő jóslatokká válnak.

