Az emberek vizuális észlelése ösztönös mintákra épül: bizonyos formákhoz, részletekhez vonzódunk — például a bonyolultabb alkotórészek (erkélyek, boltíves ablakok) vagy az épület középpontjának hangsúlyozása (bejárat, lépcső) gyakran vonzza a tekintetet.
Daniel Berlyne pszichológus az 1960-as években feltárta, hogy az esztétikai vonzalom egyik fő összetevője a komplexitás: sem a túl egyszerű, sem a túl kaotikus látvány nem igazán élvezetes. Az emberek általában azt érzik szépnek, ahol a részletek gazdagsága és az arányosság együtt van jelen.
Az idő múlása és a kulturális elfogadás is sokat számít: egy épület, ami kezdetben furcsának vagy csúnyának tűnt, idővel megszokhatóvá válik, jelentést nyerhet, és átértékelhetjük. Az, hogy a Sydney Opera House ma ikonikus, jó példa erre: kezdetben sok kritika érte, de az emberek szívéhez nőtt.
A szépség tehát nem abszolút állapot, hanem legalább részben a szemlélő, az idő és a környezet függvénye: amit ma idegennek érzünk, azt holnap akár meg is szerethetjük.

