1935-ben Schrödinger a kvantummechanika furcsaságaira hívta fel a figyelmet azzal a gondolattal, hogy egy macska egy zárt dobozban – a kvantumelmélet szerint – egyszerre lehet élő és halott, amíg meg nem nézzük. Ez az úgynevezett szuperpozíció abból fakad, hogy a kvantumrészecskék nem konkrét állapotban léteznek, hanem valószínűségek keverékeként – és elméletileg ez a bizonytalanság a makroszkopikus világra is kiterjedhet. Schrödinger célja nem az volt, hogy szó szerint higgyünk az „élő és halott macska” képében, hanem hogy rámutasson: a kvantumelmélet értelmezése hiányos vagy abszurd lehet, ha ilyen következményeket sugall.
A paradoxon idővel kiszivárgott a fizikus körökből: filozófusok, írók (mint Ursula K. Le Guin), filmesek és a populáris kultúra alkotói is felfedezték. A macska a döntések, lehetséges világok, párhuzamos univerzumok szimbólumává vált. Ez vezetett el például a „Many Worlds” (Sokvilág) értelmezéshez, amely szerint minden lehetséges kimenetel valóban megtörténik, csak más-más univerzumokban.
A fizikusok többsége ma is úgy véli, hogy a kvantummechanika inkább egy számítási eszköz, mintsem egy szó szerint értelmezendő világkép. A „macska” így továbbra is egy rejtélyes kérdés szimbóluma: mit tekinthetünk valóságnak, mikor szűnik meg a kvantumfurcsaság, és mi a tudat szerepe az észlelésben?

