
Vajon van-e egyedül üdvözítő módszertan a tudományban? Thomas Kuhn tudományfilozófus az 1962-ben megjelent nagy visszhangot kiváltó, „A tudományos forradalmak szerkezete” címet viselő munkájában azt állította, hogy az azonos paradigmákon belüli tudósközösségek tagjai úgy hisznek saját szemléletmódjukban és módszertani megközelítéseikben, mint a vallások tagjai a szent könyvekben. Állította továbbá, hogy az azonos területet kutató különböző paradigmák gyakran összemérhetetlenek, mert a valóság más és más szeletét képesek megragadni. Alábbi – Niklas Serning és Leon Garber vitáját bemutató – példánk a pszichoterápia elmélete és gyakorlata közötti feszültségeket mutatja be, miközben a kívánatos módszertani pluralizmus, mint kívánatos cél új értelmezéseket és gyakorlatot eredményezhetne.
Az utóbbi időkben élénk vita bontakozott ki a pszichoterápia gyakorlatáról és elvi megalapozottságáról. Két cikk párhuzamos megjelenése, Niklas Serning írása az Aeon magazinban („I Am a Better Therapist Since I Let Go of Therapeutic Theory”), illetve Leon Garber reflexiója a Psychology Today-ben („Psychotherapy Isn’t Nonsense”), pontosan rávilágít erre az ellentétre.
Serning saját tapasztalatai alapján azt állítja, hogy a pszichoterápiás elérhetőségek hatékonyabbá válnak, ha a terapeuta elengedi a merev elvi kereteket és inkább a páciens egyedi szükségleteire, helyzetére figyel. Az intuíciót, a személyes megfigyeléseket és a rugalmasságot tekinti a sikeres terápia kulcsának.
Ezzel szemben Garber védelmébe veszi a pszichoterápia tudományos alapjait. Szerinte a bizonyítékokon alapuló megközelítések és a szakmai keretek nélkülözhetetlenek a terápiás hatékonyság és hitelesség biztosításához. Figyelmeztet arra, hogy az elérhető eredmények áltudományossá válnak, ha a terápiában nem támaszkodunk a tudományos módszertanra.
Ez az érvelés alapvetően emlékeztet a logikai pozitivizmus és az egzisztencializmus közötti klasszikus filozófiai vitára, amelynek legfőbb szereplői Rudolf Carnap és Martin Heidegger voltak. Carnap szigorú logikai elemzésre épített tudományeszményt, míg Heidegger az emberi lét élményeiből kiinduló fenomenológiára és egzisztenciális mélyebb megértésre alapozott. A vita fő problémája az volt, hogy a felek nem értették egymás kiindulópontjait, így képtelenek voltak közös nyelvet találni.
Mark Saban „Two Jungs: Two Sciences?” című tanulmányában szintén egy ilyen kettősséget vizsgál Jung pszichológiájában. Jung munkássága egyszerre kívánta megõrizni az empirikus tudományhoz való kapcsolódást és a spirituális, metafizikai dimenziókat. Deleuze és Guattari filozófiájához kapcsolódva Saban megkülönbözteti a „királyi” (állandóságra törekvő) és a „nomád” (folyamatos változásra és kísérletezésre nyitott) tudományokat. E két tendencia feszültségének fenntartása Jung szerint elengedhetetlen a pszichológiai fejlődés és az önismeret szempontjából.
Mind Serning és Garber vitája, mind pedig a Jung pszichológiájáról szóló elemzés arra figyelmeztet, hogy a tudományos és a tapasztalati megközelítések közötti párbeszéd elengedhetetlen. Az új ötletek, eredmények és áttörések akkor születhetnek meg, ha a két oldal nem kizárja, hanem kiegészíti egymást.
Források:
https://aeon.co/essays/i-am-a-better-therapist-since-i-let-go-of-therapeutic-theory
https://www.psychologytoday.com/intl/blog/perfectionism/202501/psychotherapy-isnt-nonsense
Mark Saban: Two Jungs: Two Sciences? International Journal of Jungian Studies (2022) 1–21
