Az önutálat különös érzelem: miközben a mások iránt érzett gyűlölet sokszor erőt és megkönnyebbülést ad, önmagunk irányába ugyanez a mechanizmus csak mélyebb fájdalmat okoz. Az ilyen érzések hátterében gyakran a szégyen áll, különösen annak egy felerősödött változata, amit domináló szégyennek nevezünk. Ez akkor alakul ki, ha valamilyen hibánk vagy kudarcunk újra és újra előtérbe kerül a gondolatainkban, és már nemcsak a tettet látjuk kudarcként, hanem saját magunkat is. Ilyenkor az ember önmagát értéktelennek, javíthatatlannak látja, ami az önutálat alapja.
Ezt az állapotot tovább súlyosbítja a metapercepció: az a meggyőződés, hogy mások is elítélnek minket. Az alacsony önértékeléssel élő emberek hajlamosak túlbecsülni a negatív vélemények számát és erejét, és ez az érzés megerősíti a saját értéktelenség képét. Egy ponton túl az ember már nemcsak szégyelli a hibáját, hanem teljes személyiségét kudarcként értelmezi. Így alakul ki a szégyenalapú identitás, amelyben az önutálat már nemcsak időszakos, hanem folyamatos önmegtagadássá válik.
Mindez azonban nem végzetes. Az önutálat megszakítható, ha felismerjük, hogy milyen lépések vezettek idáig. Tudatosíthatjuk, hogy nem minden kudarc határozza meg a jellemünket, és hogy amit másokról feltételezünk, az gyakran saját belső bizonytalanságainkból fakad. A szégyen érzésének elfogadása, de nem állandósítása, a pozitív tulajdonságaink felismerése és annak belátása, hogy változni lehet – mind segítenek abban, hogy az önutálat helyét önelfogadás és fejlődés vegye át.

