A nyilvánosság kiszélesedésének, a közösségi médiának köszönhetően számos olyan deviáns szexuális orientációval találkozik a többségi társadalom, amelyek elrettentően, megmosolyogtatóan, támogatóan hatnak az emberek véleményére. Egyesek az ember, mint társas lény kielégítetlen szociális interakcióit látják benne, mások egyszerűen polgárpukkasztásként tekintenek ezekre és vannak, akik a tudomány szemüvegén keresztül vizsgálódnak. A deviáns szexuális magatartási formákat, szexuális perverziókat a parafília ernyőfogalmával jellemezhetjük. Ezek besorolása a Mentális Betegségek Diagnosztikai és Statisztikai kézikönyve alapján a pszichoszexuális rendellenességek kategorizálása öt különböző szinten történhet és kivétel mindegyiket mentális betegségként tartják számon. A könyv első kiadása óta (1952) jelentősen megváltozott a közvélemény, a jogalkotás és a tudomány szerepe is azzal kapcsolatban, hogy mit nevezünk szexuális aberrációnak. Így például, a homoszexualitás és a biszexualitás, a BDSM mozaikszó alá tartozó tevékenységek vagy éppen a napjainkban jelentős társadalmi diskurzusokat maga előtt görgető transzexualitás (valamint identitás) is elfogadottabbá vált. A zavarok szintjén tartják számon az egyes fétiseket, a pedofíliát, nem konszenzuális, szadizmussal párosított szexuális aktusokat – illetve egykoron ide tartozott a már említett homo- és transzexualitás is. Később vezették be a parafília alkategóriát, ami mára általánosan elfogadott kifejezés lett minden, a többségi társadalom által nem elfogadott szexuális formákra, mint a zoofília, az exhibicionizmus vagy a nekrofília. A kutatások fejlődésével a parafíliákat olyan feltételekhez kötötték, mint hogy legalább fél éven keresztül visszatérő szexuális fantázia részét kellett, hogy képezzék, önmaga vagy másik mentális vagy fizikai bántalmazásával, megalázásával kell együtt járnia és szorongást, aszociális viselkedést okozva, gátolva a hétköznapi tevékenységekben, munkavégzésben, kommunikációban. A parafíliák mellett a parafil rendellenességek csoportját is létrehozták a szakemberek: előbbi nem feltétlenül igényel pszichiátriai kezelést, tehát nem patológiai esetek, míg utóbbiak olyan rendellenességek, amelyek minden esetben tartós érzelmi, értelmi vagy fizikai károsodást okoznak. Több tucat beazonosított parafília létezik, de ezek egy szűk csoportja mutat csak általános mintázatokat, ami alapján nem elszigetelt, egyéneket érintő szexuális rendellenességekről beszélhetünk, hanem tényleges mentális betegségről. Az egyes emberjogi és lobbi csoportok erősen kampányolnak azért, hogy kisebbségként tekintsenek az ilyen szexuális orientációval rendelkező egyének csoportjaira. Így az LMBTQ+ mozaikszó már szinte felsorolhatatlan sokaságú irányultságot foglal magában és az úgynevezett prokulszexualitás is ide tartozik. Az önmagukat így definiáló emberek olyan hírességekhez, kitalált karakterekhez, sőt, tárgyakhoz vonzódnak, akik felé vonzódásuk csak egyoldalú, plátói maradhat. A prokulszexuálisok további két orientációba sorolhatóak: az objektofíliához (szexuális vonzódás tárgyakhoz) és a fiktoszexualitáshoz (szexuális vonzódás nem létező, kitalált karakterekhez).

Az objketofília, mint a tárgyak iránti erős szexuális és/vagy romantikus vonzódás témája először 1979-ben került a nyilvánosság elé. Ekkor egy bizonyos Eija-Riitta „összeházasodott” a berlini fallal. A svéd nő animista volt, vagyis abban hitt, hogy a világon minden jelenség lélekkel bír, vagyis az emberek által alkotott tárgyak is. Ő alkotta meg az object sexuality kifejezést is, a modern pszichológiai kutatások ettől az időponttól datálva foglalkoznak ezzel a furcsa vonzódással. Az objektofil emberek többet éreznek a vonzódásuk tárgyát képző tárgy iránt, mint szexuális affekciót. Erős érzelmi kötödéssel bírnak, akár romantikus kötödést is jelenthet a részükről, a viszonzás nélküli párkapcsolatot és akár házasságot is. Eija-Riitta például úgy élte meg a berlini fal eldöntését, mintha hitvesét ölték volna meg, ahogyan fogalmazott: „Borzasztó volt, amit csináltak. Megcsonkították a férjemet.” – ezért élete végéig gyászolta azt és a fal egy darabját magánál tartotta. Különbözik a fétis kategóriájától, mert nem kizárólagosan szexuális kielégülést akarnak elérni, nem öncélúan tekintenek egy-egy tárgyra, épületre, objektumra, hanem úgy, mint bármelyik embertársukra. Ez egy egészen eltérő mentális állapotot feltételez, ám mégsem jelenti azt, hogy az objektofilek szakmai segítségre vagy gyógyszeres kezelésre szorulnának.
Szakemberek több magyarázattal is szolgálnak erről a különös vonzódásról. Köthető a szinesztéziához is, amelynek során egyes érzékszervünkkel más érzékszervhez kapcsolt észlelést társítunk, összekapcsolunk, amikor „hallunk színeket vagy ízlelünk szavakat”. A tárgyakat emberi tulajdonságokkal vértezik fel, vagy egy tárgyban maszkulin/feminin tulajdonságokat vélnek felfedezni. Ezek a jelentések a többségi társadalomban is jelen vannak, akár az egyes kultúrák meghatározó részei is lehetnek, mint a fallikus szimbólumok. De a hasonló a többmodális képtársítás is, amikor előre feltételezzük egy-egy tárgyról, hogy annak milyen tapintása, hangja, hőmérséklete lesz: mindenki el tudja képzelni, hogy egy kis fémgolyónak milyen hangja lesz, ha leejtjük a betonra, illetve milyen tapintása, ha kint hagyjuk a napon. Az objektofilek ezekbe a tárgyi tulajdonságokba is beleszerethetnek, kellemes érzetűnek ítélhetik egy fafelület érintését és ez a vonzódás stádiumába léptetheti át őket. A legtöbb szexuális-mentális elváltozást vizsgáló kutatás viszont az autizmus spektrumába sorolja a tárgyakhoz való vonzódást, illetve a gyerekkori (szexuális) traumák és az Asperger-szindróma is megfigyelhetőek, mint kiváltó okok. Az autizmus felismerése, vizsgálata, besorolása sokat változott a tudomány fejlődésével, a kutatások egyik sarkalatos pontja, hogy az autista személyek különösen ragaszkodnak egyes tárgyakhoz és erős érzelmi kötelék fűzi hozzájuk őket. Az objektofileknél ugyanez a minta figyelhető meg és bár eddig a lektorált, empirikus kutatások száma igen alacsony (hiszen a szexuális devianciák tekintetében egy kis szegmensről beszélünk továbbra is), egy, a Nature tudományos szaklapban megjelent kutatás korrelációt mutatott ki a tárgyak iránti szexuális vonzódás és a neurológiai betegségek, elváltozások – speciálisan a szinesztézia és az autizmus – között. Az objektum-szexuálisoknál a folyamat tehát már pubertáskorban elindul, csakúgy, mint bármilyen más szexualitás kialakulásakor. Csakúgy, mint mindenki más, aki emberekhez vonzódik, ők is megválogatják, hogy melyik tárgy vonzóbb számukra. Bizonyos geometriai alakzatokat, színeket, funkciókat részesítenek előnyben, de a választásnak részét képzi a hiedelem, hogy mit gondolnak egy objektumról, a vágyakozás és utolsó sorban a cselekvés is, hogy meg mernek-e kezdeményezni – fordítva ugyebár nehézkes lenne. A szexualitás tágabb, romantikus értelmezése Objektum Szexuálisok Szervezetének megfogalmazásában (mert hogy ilyen is van) azért lehetséges, mert a szerelemre nincsen univerzális definíció. Irracionális cselekedetekre sarkalló érzés, ahol a cselekedeteken és a gesztusokon van a hangsúly, amíg a másiknak nem okozunk fájdalmat vagy nem teszünk valami olyat, amit sérelmezhetne. Ugyanúgy, ahogy nem objektofil emberek, a tárgyakhoz vonzódás is lehet poliamor, vagyis szerintük egyszerre több tárggyal is folytathatnak romantikus kapcsolatot. Az ikonikus épületeken kívül, mint a berlini fal, vagy az Eiffel-torony, az objektum-szexuálisok figyelmét bármilyen tárgy felkeltheti és érezhetnek vonzódást irántuk. Lehetnek hétköznapi használati tárgyak, mint egy okostelefon, notebook, rádió, párna, csillár vagy éppen egy játékbaba. Vannak példák járművekre is, mint autók vagy mozdonyok, de természet alkotta kőalakzatokra, fákra is. Valamint egy nő a saját arcképéről készült fotóba lett szerelmes – ez már inkább a nárcisztikus személyiséget erősíti.

A prokulszexualitás egy másik csoportjába tartoznak a fiktoszexuálisok, akik szexuális és/vagy romantikus vonzalmat kizárólagosan kitalált karakterek iránt éreznek, a nem kitalált karakterek pedig teljesen közömbösek számukra. Ennek történeti előzményei a 18. századra nyúlnak vissza. A kor meghatározója volt a romantika és a szentimentalizmus, kiábrándultság az optimizmusból és a racionalitásból, előtérbe került a szabadság, az individualizmus. az önkifejezés. Népszerűvé kezdtek válni a művészek, a hírességek, az emberek pedig megszállottan rajongtak, vágyakoztak utánuk és sokszor öngyilkosságba hajszolták magukat hiszen tudták, kapcsolatuk sosem teljesülhet be és szexuális vonzódásuk is csupán egyirányú. A 19-20. század fordulóján tömegmédia kialakulásának köszönhetően több és több erotikus és fantázia ponyvaregény került nyomtatásba, erős rajongó kultúra alakult ki, főleg Japánban és az Egyesült Államokban. Ezek a rajongói, egyoldalú, nem viszonzott paraszociális kapcsolatok, amikor a rajongó vélt vagy valós információk alapján úgy érzi, hogy mindent tud már rajongása tárgyáról és ezért azzal a prekoncepcióval él, hogy a mindennapok során jól kijönnének egymással (paraszociális barátság) vagy jól működő párkapcsolatuk (paraszociális szerelem) lenne. A kötődés során a rajongó menedéket keres valamilyen trauma elől és ezt a rajongása tárgyában találja meg. A modern kori paraszociális kapcsolatok pubertáskorban a legerősebbek, majd az emberi kapcsolatok erősödésével és elmélyülésével egyre jelentéktelenebbé válnak, de egyesek életében továbbra is meghatározóak lehetnek, akár párkapcsolatban élnek, akár nem. A fiktoszexuálisok tisztában vannak azzal, hogy egy kitalált karakterbe szerettek bele, ám érzelmeik nagyon is valósak. Tudják, hogy nem képesek ugyanúgy kommunikálni fikciós szereplőkkel, mint embertársaikkal, mégis csak mellettük érzik boldognak magukat. Úgy érzik, hogy – akárcsak az objektofilek esetében – egyedül nekik képesek megnyílni, mély érzelmekről, problémákról beszélni. Mivel a kitalált karakterek – egyelőre – nem képesek válaszolni, így más ingereket váltanak ki, mint a húsvér kapcsolatok. Segíthetik a megnyugvást, ugyanakkor ki is élhetik rajtuk a dühüket, ami ugyanolyan megbánással és lelkiismeretfurdalással járhat, mintha egy emberrel viselkedtek volna hasonló módon.
A fiktofilek és az objektofilek egy ördögi körbe ragadnak bele ezáltal: a többségi társadalom által stigmatizáltak lesznek, képtelenek új, normális emberi kapcsolatokat teremteni, ez sokszor frusztrációt szül, ami elől a kitalált karakterekhez vagy nem emberi tárgyakhoz menekülnek. Míg az objektum-szexuálisoknál az aszexualitás nem jellemző, addig a fiktoszexuálisoknál nagyon is és ezáltal inkább a rajongói oldaluk erősebb. Idealizálnak egy olyan karaktert, aki nem gyarló, képes megújulni, minden szituációban vonzó és ebből fakadóan gyakran erősen szexualizált. A fiktoszexuálisok között találhatunk olyan embereket, akik szellemekkel kötötték össze életüket, de egyre jellemzőbb a rajzfilm és videójáték karakterek irányába érzett vágy. Japánban a manga-anime kultúra az egyik legnagyobb és legjövedelmezőbb szórakoztatóipari ág. Az 1970-es évektől kezdve egyre népszerűbbé vált a rajongói kultúra és ma már a nagy metropoliszok külön kerületekkel rendelkeznek, ahol a fanok minden formában kiélhetik vágyaikat. Tokióban például külön férfiaknak (Akihabara) és nőknek (Ikebukuro) kialakított rajongói negyedek vannak. A két nem más-más okok miatt fordul a kitalált karakterek világa felé. A férfiak a szociális képességek hiánya, a társadalmi elvárások és a visszautasítások sorozata miatt, a nők pedig elutasítják a klasszikus háziasszony-feleség szerepét. Közös vonás viszont, hogy a tökéletes, bájos, helyes, túlszexualizált karakterek vannak középpontban, akik minden körülmény között tökéletesen néznek ki.

Az objektofília és a fiktofília a jelenlegi kutatások alapján egyaránt valamilyen nem patológiai, nem klinikai mentális betegséghez köthető, kezelésük nem szükséges, különösképpen nem gyógyszerrel. Az egyének jól érzik magukat ebben az állapotban és boldogok az életükben, illetve akkor érzik magukat annak, ha szexuális vonzódásuk, romantikus kapcsolatok tárgyával tudnak időt együtt tölteni, akár össze is kötni az életüket. Érdekesség, hogy amíg előbbi kategória több nőt tartalmaz, addig utóbbiban inkább mondható kiegyenlítettnek a nemek aránya. Továbbá, hogy az objektofilek a nyugati társadalmakban vannak felülreprezentálva, míg a fiktofilek inkább a távol-keleti országokban. A különböző szexualitások mélyebb és szélesebb megértéséhez egyelőre kevés empirikus kutatás zajlott le. Mivel azonban egyre több és több ember vállalja fel az ilyen jellegű vonzódását és talál közösségre (hiszen már zászlóval is rendelkeznek ezek a szexuális orientációk), így nagyobb mintás kutatásokat lehet végezni annak érdekében, hogy jobban megértsük az átlagember számára meghökkentő jelenségek hátterét.
Szitás Péter
Forrásjegyzék:
Andrew Court: What is fictosexuality? All about the real people turned on by fictional characters. New York Pos. 2022.04.27.
Ben Dooley, Hisako Ueno: This Man Married a Fictional Character. He’d Like You to Hear Him Out. The New York Times. 2022.04.24.
Elsa Quartet: “Object Sexuality”: 15 People Who Married The Weirdest Things. Onedio. 2017.05.27.
Jennifer Barnick: I’m in Love with a Wall—Objectum Sexuality. Twenty-two Twenty-eight. 2020.05.07.
Johanna Li: Meet the People Who Are Married to Inanimate Objects. Inside Edition. 2018.11.13.
Berit Brogaard: I Am in Love with Trains. Psychology Today. 2020.09.01.
Nell Frizzell: Heartbreak Is Hard, Even When Your Lover Is the Eiffel Tower. Vice. 2015.01.13.
Objectum Sexuality International: http://objectum-sexuality.org
Pehal News: The emergence of ‘fictosexuals’ and its reverberations. 2022.05.18.
Veli-Matti Karhulahti, Tanja Välisal: Fictosexuality, Fictoromance, and Fictophilia: A Qualitative Study of Love and Desire for Fictional Characters. Frontiers in Psychology. 2021.01.12.
