Időről időre megesik velem, hogy megállok egy pillanatra, és egyszerűen nem jut eszembe, milyen napot írunk. Nem afféle kedélyes szórakozottság ez (legalábbis remélem), inkább annak a belátása, hogy napjaim nem válnak már el egymástól markánsan. A bolt nyitva, a telefon csörög, az e-mailek szakadatlanul jönnek, hétfő reggel éppúgy, mint vasárnap délután.

Kölcsönvett gondolat, mondhatni már-már közhely, hogy a világ felgyorsult. Ennek pedig éppúgy vannak kézzelfogható előnyei, mint kevésbé plasztikus következményei. Talán éppen ezért nem is tudatosítjuk magunkban kellőképpen.
Az igazi veszteségünk nem feltétlenül a szabadidő mennyisége (statisztikailag az az elmúlt évszázadok alatt még nőtt is). Eltűnt viszont az emberi élet ritmusa. Munkanap, pihenőnap és ünnep egyetlen szürke folyammá változott.
Bár a jelenség mögött különböző okok állnak (gondoljunk csak a huszonnégyórás gazdaságra, a vasárnapi nyitvatartás fokozatos terjedésére, arra, hogy szinte bármikor, bárkit, bárhol a világon fel tudunk hívni, hogy az online világ megjelenésével minden azonnal elérhetővé vált) hátterükben ugyanazt a folyamatot láthatjuk. A kapitalizmus korszakának szemlélete lépésről lépésre alakította át a társadalom megszokott, magától értetődő rendjét.
Elsőre mindez talán csak holmi kényelmetlenségnek tűnik. Pedig hatása a dezorientációhoz hasonló. Ahogy a térbeli tájékozódás elvesztése szorongást tud kelteni, éppúgy az időbeli tájékozódás hiánya is nyomot hagy. A napok egyformán telnek, és lassan elvész az érzés, hogy az életünknek tagoltsága, a napunknak íve, kezdete és vége van.
A keresztény tanítás egy ősi belátás felé terel minket. A teremtéstörténetben Isten a hetedik napon megpihen. Nem azért, mert elfáradt, hiszen tudjuk, hogy Isten mindenható, vagyis mindenre van ereje. Inkább azért, hogy példát, mintát adjon az embernek. A bibliai teremtéstörténetben a pihenés ugyanis az alkotás betetőzése.

Ebből a perspektívából nézve a vasárnap nem egy egyszerű szabadnap, túlmutat azon. A vasárnap megszentelt idő. Olyan pillanat, amely nem a hasznosság logikájára épül. Nem azért van, hogy hétfőn több erőnk legyen, mintha a pihenés csak a termelékenység elősegítője lenne. Éppen arra emlékeztet, hogy az ember nem pusztán erőforrás.
Ha eltűnik az az idő, amely kívül esik a hasznosság logikáján, az ember szépen lassan termelővé és fogyasztóvá szürkül. Amit megcsinálunk, az alapján leszünk mérhetők, amit megveszünk, az alapján határozzuk meg magunkat. És közben megszűnik körülöttünk az a tér, amelyben – ha még csak ideig-óráig is – egyszerűen létezhetünk, cél és haszon nélkül.
A keresztényszociális gondolkodás szerint a munka van az emberért és nem fordítva (ETTK 272.), a pihenőidő pedig az élet rendjének alapfeltétele. Társadalmi szempontból ezt talán úgy is mondhatjuk, hogy a közös pihenőnap nem magánügy, hanem közjó. Ugyanis, ha mindenki más napon pihen, akkor bár papíron mindenkinek van szabadnapja, mégis elveszik az, ami a pihenőnapot igazán értékessé teszi, vagyis az együtt megélt idő. Márpedig az egyház társadalmi tanítása szerint „a vasárnap arra való, hogy tevékeny szeretettel szenteljék meg, fenntartva ezt a napot a családra és a rokonokra, a betegekre, a gyengékre és az idősekre való odafigyelés számára” (ETTK 285.)

A felgyorsult élet hatásai több szinten is jelentkeznek.
A család heti programjából eltűnik a garantált közös idő. Már nincs olyan alkalom a héten, amikor biztosan mindenki egy asztalnál ül. (És hogy ez mennyire fontos, gondoljunk csak a vasárnapi ebéd, mint kulturális hagyomány jelenségére.)
A közösségben (legyen akár egyházi, akár társadalmi) az ünneplés és elcsendesedés idejét a munka, vagy a bevásárlás veszi át. Mindenki mást csinál abban az órában, ami régen közös volt.
A legszembetűnőbb következmények mégis az egyénnél látszanak. Elvész az a pillanat, amely nem szolgál célt, amikor nem termelünk és nem fogyasztunk. És ezzel lassan eltűnik az az idő, amely lehetőséget ad a testi, szellemi és lelki megújulásra.
Idővel pedig kialakul egy, minden eddigin átívelő „szint” is, amely nemzedékről nemzedékre öröklődik tovább. Ha egy gyermek sosem tapasztalja meg, hogy milyen az, amikor a család egy asztalnál ül, vagy együtt kirándul, horgászik, templomba megy, mindennemű gazdasági cél és teendő nélkül, felnőttként nem fogja tudni azt továbbadni a saját gyermekeinek, valószínűleg igényét sem fogja érezni.
Mindezzel persze nem azt kívánom sugallni, hogy ha valaki vasárnap kenyeret vesz, az hibát követ el. A probléma inkább ott kezdődik, ha a társadalom egésze (vagy túlnyomó többsége), már el sem tud képzelni olyan napot, melyet nem a munka, az ügyintézés, a vásárlás, vagyis a hétköznapok logikája határoz meg. Emlékezhetünk rá, hogy a közéleti vita Magyarországon is igen heves volt. A vasárnapi boltzár körüli hosszas huzavona pontosan megmutatta számunkra, hogy mennyire nehéz ma már közös nevezőre jutni abban, hogy mit is jelent valójában a pihenőnap.
Pedig ha ez hiányzik, az egészséges társadalom egyik alapfeltétele csorbul.

A vasárnap „visszaszerzése” ezért inkább józan belátás, mintsem holmi romantikus vágyakozás egy letűnt, régi világ után – annak felismerése, hogy egyáltalán nem mindegy, tud-e az ember időt szakítani olyan dolgokra, melyek nem a hétköznapi hasznosságról szólnak.
Az, hogy a 21. század csendesebb és lassabb legyen, hogy ismét az ember legyen a középpontban, jelenleg illúziónak tűnik. A változás azonban elkezdődhet kisebb léptékben is.
Izay Márton
Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma – https://www.vatican.va/roman_curia/pontifical_councils/justpeace/documents/rc_pc_justpeace_doc_20060526_compendio-dott-soc_hu.html
