Az olasz kereszténydemokrácia kezdetei

Az előzmények

 

Ha az olasz kereszténydemokrácia gyökereit keressük a 19. századba, illetve a 20. század elejére kell visszanyúlnunk, amikor megszaporodtak a különféle társadalmi szerveződések, melyek sokat merítettek az első katolikus szociális enciklikából, az 1891-ben kiadott Rerum novarumból. A polgári szabadságeszmék kiemelkedő képviselője volt Giuseppe Toniolo (1845–1918) közgazdász és szociológus, akinek az volt az elképzelése, hogy a szociális gondoskodás, a minimálbér meghatározása és az arányos választási rendszer bevezetése az állam feladata. A hatalomkoncentráció elkerülésére pedig a helyi autonómiák megerősítését, a decentralizációt szorgalmazta. Az állam szerepére mutatott rá Romolo Murri (1870–1944) is, akinek az volt a meggyőződése, hogy az államnak kell korlátoznia és szabályoznia a piac működését, a szabadversenyt és a tulajdon jogait.

A nagyhatású politikai gondolkodók sorában találjuk Luigi Sturzot (1871–1959), aki egy keresztény eszmékre és elvekre épülő társadalmat vizionált a laikus állam keretei között, és aki megalakította 1919-ben az Olasz Néppártot, melynek később számos tagja az olasz kereszténydemokrata párt, a Democrazia Cristiana (DC) alapító tagja lett. Az új párt 12 pontos programjában – többek között – helyet kapott a család sérthetetlensége és a közerkölcs védelme, a szakszervezeti szerveződés szabadsága. Sürgette a szociális törvények megalkotását, nagybirtokok felosztását, a kisbirtokosok és társulások támogatását, a közigazgatás decentralizálását, a progresszív adózás bevezetését és a választójog kiterjesztését. Az egyház függetlensége és szabadsága mellett állt ki a lelkipásztori feladatok ellátásában. Elutasított minden integrista törekvést, laikus demokratikus erőként írta le magát. Sajnos a háború után kénytelen volt a liberálisokkal szövetségre lépni a szocialisták ellenében. Mussolini 1922-es uralomra jutását követően 1926-ban betiltotta minden antifasiszta párt működését, így a Néppártét is és a párt programjában vázolt elképzelések nem teljesedhettek ki.

 

I. Elképzelések a háború utáni jogrendről és társadalomról

 

A társadalmi tanítás kompendiuma

 

Olaszország 1940. június 10-én lépett be a II. világháborúba a németek oldalán, azonban egyik fronton sem tudtak tartós eredményt felmutatni és jelentősek voltak a katonai veszteségek. A hátországban pedig sztrájkok, gazdasági problémák jelentkeztek. XII. Pius pápa 1942-es karácsonyi rádióüzenetében a társadalmi életre is kitért, melyben többek között megemlítette: „aki azt akarja, hogy a béke csillaga ragyogjon és megálljon a társadalmi élet felett, működjön közre a jogrend mély helyreállításában.” Ezt sok hívő felhívásként értelmezte a politikához való visszatérésre. Köztük a Movimento Laureati di Azione Cattolica 1943. január 9-én Rómában rendezett kongresszusa, amely elhatározta egy kötet összeállítását, amely kiindulva az egyház társadalmi tanításából segítene a szociális problémákkal szembenézni. Ennek az alapját jelentő elvek megfogalmazására a camaldoli monostorban került sor. Kidolgozásában a kor jelentős olasz katolikus személyiségei, például Giuseppe Capograssi (1889–1956), Giorgio La Pira (1904–1974), Ezio Vanoni (1903–1956), valamint a kereszténydemokratikus eszme ifjú reménységei, mint például Paolo Emilio Taviani (1912–2001) vagy Giulio Andreotti (1919–2013) is részt vettek.

76 tételt fogalmaztak meg nagy vonalakban, amelyek részletesebb kidolgozására a l’Istituto Cattolico di Attività Sociale koordinálásával Rómában került sor, s amelynek kompendiumát 1945-ben nyomtatták ki. A totalitárius elképzeléssel szemben úgy vélték, hogy az ember méltósága elsődleges az állammal szemben. A másik főbb megállapításuk, hogy a „katolikus” vagy „konfesszionális” állam gondolatától el kell távolodni. A hívők nem igényelhetnek privilégiumokat, de az államnak tiszteletben kell tartania a vallásszabadsághoz fűződő jogukat. Ez előrevetíti a kereszténydemokrata elképzelést az állam és egyház autonóm, egymástól független, de egymást számos területen segítő működéséről. A politikai közösség szerepét is hangsúlyozták, a szociális igazságosság és a polgárok közötti egyenlőség garanciájaként és előmozdítójaként, a tulajdon szociális jellegének aláhúzásával. Úgy vélték, a szabadságot és a demokráciát nem lehet biztosítani sem a kollektivista gazdaság formáival, sem a liberális gazdasággal; ezért szükséges az állami beavatkozás közgazdasági eszközökkel.

A kódex a kereszténydemokrácia formálódó gazdasági programjára és a leendő alkotmányra is hatással volt. Szerzői közül többen az olasz kereszténydemokrata párt alapvető írásainak megalkotásában is részt vettek, például a fent említett Taviani a szerzője az Idee sulla Democrazia cristiananak.

 

II. A kereszténydemokrácia újjászervezési elvei

 

A kezdeményezéssel szinte párhuzamosan, 1941-1942 folyamán Sella di Val Suagnaban gyűltek össze a korábbi néppárti politikusnál Alcide De Gasperinél (1881–1954) a milánói katolikusok, majd Milánóban – szintén De Gasperi jelenlétében – egy tanulmányi és akciócsoport alakult. Ebben olyan régi néppárti nevek is feltűntek, mint Achille Grandi (1883–1946), Giovanni Gronchi (1887–1978) vagy Stefano Iacini (1886–1952) és olyan fiatalok is, akik szellemi kiformálódása az Actio Catholica légkörében történt, köztük a már említett Andreottié. Ahogy maga De Gasperi írta Demofilo álnéven az Il Popolo 1943. november 28-ai számában: „Fiatalok és idősek vagyunk, akik együttműködnek, hogy hidat építsenek két generáció között, akiket a fasizmus megpróbált szakadékkal elválasztani.” A milánóiak Piero Malvestiti (1899–1964) körül csoportosultak, ugyanakkor De Gasperi római csoportja játszotta a főszerepet.

Amikor Mussolinit a jelentős háborús veszteségek és a belső helyzet bizonytalansága, problémái miatt a Nagytanács 1943. július 25-én megfosztotta hatalmától és a király Badogliot nevezte ki miniszterelnöknek, a formálódó kereszténydemokrata párt vezéregyénisége, De Gasperi elérkezettnek látta az időt, hogy programjukkal a nyilvánosság elé lépjen. Kiadta A kereszténydemokrácia újjászervezési elvei című írását. Ebben már az elején leszögezte, hogy bár ez nem a pártprogramok megfogalmazásának ideje, mivel az olaszoknak egységre van szüksége, mégis leírja gondolatait, amelyek úgy vélte, hogy inspirációt jelenthetnek majd az olasz nép számára, ha a választásokon kifejezi szabad akaratát. Elképzelése szerint az új rendszernek általános választójogon alapuló képviseleti demokráciának kell lennie, melyben a hatalmi ágakat szétválasztják. Ebben a Parlament fogja az egyik legfontosabb szerepet játszani, amely többek között háború és béke kérdésében is dönt. Ezen kívül szükség van egy nemzetgyűlésre, ahol a szakmák képviselői foglalnának helyet. Vélhetően a fasiszta rendszer hatalomkoncentrációjára vonatkozó tapasztalatai nyomán úgy vélte, hogy a túlzott centralizációt ellensúlyozandó autonóm régiókat kellene kialakítani, melyek együttműködnének az állami szervekkel. Elgondolása Tonioloéval cseng egybe.

Meggyőződése volt, hogy az új, szabad rendszer csak akkor lesz szilárd, ha erkölcsi értékeken alapul. Leszögezte, hogy a demokratikus állam védi az erkölcsöt, a család integritását és segíti a szülőket abban, hogy gyermekeiket keresztény módon neveljék. Emellett tiszteletben tartja a lelkiismeret szabadságát. Kiáltványa a szociális kérdést is alaposan körüljárta: ipari, mezőgazdasági és adóreformot vizionált, melyben feltűnnek a korábbi néppárti program elemei és új, az aktuális helyzethez igazított elgondolások is. Az ipar tekintetében úgy vélte, hogy a munkavállalóknak részesedniük kell a nyereségben, illetve helyet kell kapniuk a menedzsmentben. A dolgozók elszegényedését megelőzendő családjuknak házat kell biztosítani, illetve a lehetőséget, hogy arra érdemes fiaik közép- és felsőfokú tanulmányait biztosítani tudják. Sőt, ennél tovább ment: a monopóliumok, valamint a termelési eszközök és a vagyon néhány kézben történő központosítása ellen emelte fel a szavát. Meggyőződése az volt, hogy az ezeket előmozdító törvényeket módosítani kell és úgy vélte, hogy bizonyos ezekhez köthető esetekben sor kerülhet – igazságos kártalanítás mellett – a magántulajdon elvételére és társult kezelésbe vételére. A mezőgazdasági munkásokat szintén részvényessé vagy kistulajdonossá szeretné tenni, melynek érdekében földreformot sürget, melynek végrehajtása elképzelése szerint a regionális képviseletek feladata lenne a földminőség és termelési szempontok figyelembe vételével. Az adóreformot progresszív alapon képzelte el. Végül körvonalazta egy nemzetközi együttműködés új alapjait.

Nem sokkal később, 1943. augusztus 2-án sor került a fasiszta párt és intézmények betiltására, viszont Badoglio a háborúra hivatkozva megtiltotta a pártalapítást. Ennek ellenére 1943. szeptember 8-án megalakult a DC Központi Bizottsága, élén De Gasperivel és felállt több bizottság az alkotmányos, szakszervezeti, gazdasági és ipari problémák tanulmányozására. Ugyanaznap Olaszország fegyverszünetet kötött a szövetségesekkel. Azonban ezzel nem értek véget számára a megpróbáltatások: az ország három részre szakadt.

 

III. Út az illegalitástól a kormányalakításig

 

Délre ahová a király és a kormány menekült a szövetségesek vonultak be, de megtorpantak a Gusztáv vonalnál. A kormányzást az olasz monarchiának adták át. Itt több párt is megkezdte nyíltan a működését, köztük a DC. 1944 áprilisában az antifasiszta pártok képviselői tárca nélküli miniszterekként beléptek a II. Badoglio, majd az I. Bonomi-kormányba. Utóbbiban a kereszténydemokratákat tárca nélküli miniszterként De Gasperi képviselte, a II. Bonomi-kormányban pedig külügyminiszter lett. Őt 1944. július 30-tól a DC főtitkárává választották és e szerepét 1946. szeptember 22-éig megtartotta.

Rómától Firenzéig a németek szállták meg Itáliát, akik szeptember 10-én elfoglalták Rómát. XII. Pius pápa közbenjárására megmenekült a város a rombolástól. Itt csak titokban működhetett a párt, illegális újságja az Il Popolo ide, és északra is eljutott. Ebben már november 14-én találunk egy cikket, melyet vélhetően a Codice di Camaldoli kidolgozásában is részt vevő Guido Gonella írt, a kereszténydemokráciáról, amelyet „az új demokrácia”-ként mutat be. Ebben szerepel, hogy alapvetően a szabadság és szociális igazságosság azok az eszmék, amelyekért küzdenek. Ezek valóra váltása érdekében viszont el kell kerülni minden politikai és gazdasági oligarchiát és emberek, csoportok vagy osztályok diktatúráját. A történeti, „kapitalista demokrácia” sem járható út, mivel több hiányossága is volt. Mind közül a legfájóbb, hogy elhanyagolták az erkölcsöt, a politikai élettől idegennek, kizárólag magánügynek tekintették. Ezzel szemben kijelentette, hogy nincs politika erkölcs nélkül, ahogy a szabadság sem felelősség nélkül, s a tekintély erkölcsi korlát nélkül elviselhetetlen akarat. Nincs az egyén erkölcsétől elkülönülő politikai erkölcs és az erkölcs hatékony és egyetlen kovásza a kereszténység. Ennek megfelelően az új demokrácia is keresztény lesz. Ennél sokkal részletesebb programot adott Demofilo írói álnéven De Gasperi az 1943. december 12-ei számban, amelyben a júliusban kiadott kiáltványának főbb elemei köszönnek vissza. Róma 1944. június 4-én szabadult fel a német megszállás alól.

Firenzétől északra, szeptember 23-án Mussolini – akit időközben a németek kiszabadítottak a fogságból – létrehozta a salói köztársaságot. Az illegalitásban szerveződő pártok antifasiszta bizottságokat alakítottak, 1943. szeptember 9-én létrejött a Nemzeti Felszabadító Bizottság, amelyben a nyilvánvaló ideológiai ellentétek dacára szinte valamennyi párt, köztük a kommunisták és a DC is szerepet vállalt, ami a közös ellenség ellen a nemzeti egységet szimbolizálta. Az olasz kereszténydemokrata párthoz 181 partizánbrigád tartozott, közel 80 ezer fővel. Ahogy Horváth Jenő írja: „Ezzel a DC elvitathatatlanul demonstrálta antifasizmusát; a kommunistákkal, a szocialistákkal és a többi antifasiszta erővel való közös harcban tett szert azokra a hosszú távon ható demokratikus tapasztalatokra és elkötelezettségre, valamint az észak-olaszországi tömegbázisra, amelyek alapján – De Gasperi elképzeléseinek megfelelően – hiteles, baloldalra is nyitott, a haladó és a konzervatív katolikus tömegeket egyaránt felölelő pártként jelenhetett meg.”

Az egész ország felszabadulását követően a partizánharc egyik fő szervezője, az Akciópárt tagja, Ferruccio Parri alakított kormányt 1945. június 20-án, melyben De Gasperi a külügyi tárcát kapta. Azonban a kormány liberális miniszterei novemberben lemondtak, azzal magyarázva lépésüket, hogy Parrinak nem sikerült a törvényt és rendet fenntartania és a Nemzeti Felszabadító Bizottságokkal helyettesítette az állami szerveket, amelyekre szinte mindenütt a baloldal gyakorolt befolyást. A kereszténydemokraták egyetértettek a liberálisokkal és ők sem maradtak a kormányban, így Parri megbukott. Helyére De Gasperi került, aki átvezette Olaszországot a háborút követő közvetlen nehézségeken, majd miután az olaszok szabad referendumon a köztársasági államformát választották és a kereszténydemokrata pártnak adtak legtöbben bizalmat, 1953-ig több cikluson át volt az ország miniszterelnöke és kormányozta azt a kereszténydemokrata alapelvek mentén.

 

Tóth Krisztina

 

A cikk írója a Barankovics István Alapítvány Kereszténydemokrácia Tudásbázis kutatócsoportjának és az MTA-PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport munkatársa.

 

Szakirodalom:

  1. Airò, Antonio: Camaldoli: così partì la nuova Italia. In: Avvenire 2013. https://www.avvenire.it/agora/pagine/camaldoli-nuova-italia
  2. Arbøl, Niels: A kereszténydemokrácia Európában (ford. Vizsolyi László–Hegyi Ágnes). [Bp., 1995].
  3. Atti e documenti della Democrazia Cristiana. Roma, 1959.
  4. Campanini, Giorgio: Dal Codice di Camaldoli alla Costituzione. I cattolici e la rinascita della democrazia. In: Studi e ricerche 2006. 399–410.
  5. Canavero, Alfredo: Alcide de Gasperi. Christian, Democrat, European. Roma, 2018.
  6. Dané, Carlo–Sangiorgi, Giuseppe: Il romanzo del «Popolo». Storia di un “giornale pericoloso“. Roma, 2003.
  7. Galati, Vito G.: La Democrazia Cristiana. Verona, [1958].
  8. Galavotti, Enrico: La democrazia „sana” di Pio XII e i progetti dei cattolici italiani per il dopoguerra. In: La Chiesa e la „memoria divisa” del Novecento. Szerk. Deoriti, Alessandra–Turbanti, Giovanni. Bologna, 2016.
  9. Horváth Jenő: Olaszország és a Keresztény Demokrácia (1943-1994). In: Múltunk 2007/3. 237–274.
  10. Preda, Daniela: Sulle orme di Piero Malvestiti. Riflessioni sull’avvio del processo d’integrazione europea. In: Civitas 2015/1-2. http://old.sturzo.it/civitas/index.php?option=com_content&view=category&id=159&Itemid=122.
  11. Preziosi, Ernesto: Il Codice di Camaldoli. Storia e attualità di un’esperienza. In: Civitas 2013/1-2. http://old.sturzo.it/civitas/index.php?option=com_content&view=category&id=93&Itemid=119
  12. Szabó Tibor: Olaszország politikatörténete (1861-2011). Szeged, 2012.
  13. Il Popolo (1943.11.12. és 11.28.)

2021. október 23.