A boldog békeidőkhöz vezető rögös út

A reformáció 500 éves évfordulója mellett idén ünnepeljük az ugyancsak kiemelkedő fontosságú osztrák–magyar kiegyezést is. Százötven éve, 1867. május 30-án fogadta el a magyar országgyűlés a „közösügyi törvényt”, amivel létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia. 1867. június 8-án, magyar szokások szerint, de megújult szertartásrenddel a királykoronázás is megtörtént. Ennek következtében a kiegyezéstől az első világháború végéig tartó dualizmus időszaka robbanásszerű fejlődést hozott az élet minden területén, s ma már csak boldog békeidőkként emlegetik.

A kiegyezés, amit Kossuth Lajos se tudott megakadályozni mégse jelentett páratlan örömöt, ami számos kérdést felvet. Miért ellenezték egyesek a kiegyezést? Hogyan fogadták azt a birodalom népei? Volt-e lehetőség a Kossuth féle alternatívák megvalósítására, vagy a szükséges volt a kompromisszum? A „fellendülés küszöbén” állva ezek a kérdések foglalkoztatták a lakosságot.

Osztrák vereségekből magyar győzelmet kovácsolni

A kiegyezés egy hosszú, 18 éves folyamat lezárását jelenti, aminek következtében a magyar állam visszaszerezte belpolitikai önállóságát, és az ország területi egysége Mohács óta először állt helyre. Mindezek megvalósulásához azonban, szükség volt a bécsi udvar kül- és belpolitikai nehézségeire. Ferenc József 1849 után a birodalom egységének megteremtésével kísérletezett, amit centralista módon kívánt megvalósítani.

Ennek következtében önkényuralmi rendszer épült ki, ami miatt a magyar társadalom nehéz döntésre kényszerült: az új hatalommal való együttműködés, vagy annak elutasítása között kellett választani. Az önkényuralmat elutasítók legtöbbje a passzív ellenállást választotta, hazai vezetőjük Deák Ferenc volt. ”Működésük” az ötvenes évek végére az önkényuralom válságát készítette elő. A centralizált abszolutizmus válsága a rendszer kiépítését követően hamarosan már érezhető is volt. 1853-ban kitört a török-orosz háború, amelyben Ausztria nehézségei miatt cserbenhagyta korábbi szövetségesét, s külpolitikailag elszigetelődött.

A Szárd-Piemonti Királyság azonban részt vett a háborúban a szövetségesek oldalán, s a katonai- diplomáciai sikert az olasz nemzeti egység megteremtésében akarták kamatoztatni. Ausztria a folyamatosan provokáló szárd királyságnak hadat üzent, s a csapatok 1859. április 29-én átlépték a határt. A háborúban az osztrákok vereséget szenvedtek a magentai és a solferinói ütközetekben, s végül Ferenc József Lombardia feladása árán békét vásárolt. A katonai kudarc elhúzódó belpolitikai válságot idézett elő, aminek következményeként I. Ferenc József rákényszerült az engedmények megadására. 1860 őszére új alaptörvényt dolgozott ki: az Októberi Diplomát. Az okmány mérsékelt föderalista átalakulást biztosított, s az osztrák centralisták ezt élesen bírálták, Magyarországon is tömegmozgalmakat váltott ki. Mindez tehát a válság elmélyülését jelentette.

Az új rendszert egészítette ki az 1861. február 26-án kibocsátott Februári Pátens, amely új kétkamarás birodalmi gyűlés szervezetét állapította meg. Ferenc József ismét összbirodalmi kormányzással kísérletezett. A pátens magyarországi fogadtatása negatív volt. Elutasították, mert az 1848-as alkotmányosságot figyelmen kívül hagyta. A kiegyezés feltételei 1861-ben tehát még nem értek meg.

1864/65-ben Ferenc József és Deák Ferenc titkos tárgyalások folytatásába kezdtek, amelyek summázata a Pesti Naplóban megjelenő Húsvéti cikk lett, amiben Deák már engedett ’48-ból. A politikai vezető réteg kiegyezési ajánlatát végül a königgrätzi vereség után fogadta el az uralkodó. 1867. február 17-én kinevezte Andrássy Gyulát miniszterelnökké, három napra rá megalakult a felelős kormány, május 30-án pedig elfogadták a közös ügyi törvényjavaslatot.

„Te, mert nem bíztál nemzetünk erejében, a visszavonulást választottad.”

Ilyen és még hasonló vádakat fogalmazott meg Kossuth a „Cassandra-levelében”. Kossuth, aki levelekben, üzenetekben, illetve névtelenül a Negyvenkilencz hasábjain megjelent cikkeiben bírálta a kiegyezés előkészítését, a koronázás előtt közvetlenül Deákhoz fordult kőkemény nyilvános üzenetével. Nyílt levélben összegezte legfontosabbnak tartott ellenérveit és politikai intelmeit.

„… Most szólok, és hozzád és nyíltan szólok, mert úgy látom… hogy nemzetünk a jogfeladások sikamlós meredélyén veszélybe, többe mint veszélybe, halálba sodortatik. (…) A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeláldozás sikamlós terére jutottál… mi marad még feladni való a nemzet önállásából? (…) … te nem bízol a nemzet erejében… elfogadod a jogfeláldozásokat, miszerint meg mentsed, a mit megmenthetőnek vélsz…” – írta Kossuth. Azonban Kossuth, mivel a jogos bírálata mellett nem mutatott fel reális alternatívát Deák és Magyarország számára, s gyakorlatilag csak a további forradalmi helyzetre való várakozást helyezte előtérbe, a politikai elit többsége, belefáradva a politikai passzivitásba, a kompromisszum mellett döntött.​

 

 

„… én helyzetünkben a békés kiegyenlítést üdvösebbnek tartom, mint oly politikát, mely bizonytalan ígéretek mellett várakozásra, további szenvedésre utalva, csupán véletlen eseményektől… függesztené fel sorsunk jövendőjét.” – írta Deák.

 

 

 

„Szükséges, hogy Európa közepén egy olyan consolidált állam létezzék, a minő az Osztrák-Magyar Monarchia.”

 

E mondat híven tükrözi Otto von Bismarck német kancellár álláspontját, aki az 1860-as évektől kezdve arra törekedett, hogy az Osztrák Császárság súlypontját egyre inkább keletre irányítsa, ezzel eltávolítva a riválisa útját a német ügyektől. Az új államalakulat csak a Balkán irányába terjeszkedhetett. Ott, ahol a poroszoknak nem volt érdekeltségük. A kiegyezés elősegítése tehát érhetően Bismarck kedvenc gondolatai közé tartozott.

 

Erzsébet királyné, a haza jóságos gondviselése

Közismert volt a magyar nemzet iránti szeretete, történészek szerint komoly befolyást gyakorolt férjére, hogy létrejöhessen az 1867-es kiegyezés. De ez mennyire megalapozott állítás? Volt-e Sisinek beleszólása a politikába? Neki köszönhető-e a kiegyezés?

Erzsébet királyné 1857-ben járt először Magyarországon. A levert szabadságharc után a fogadtatás nem volt túlságosan barátságos, de a magyar nemesség öntudatos fellépése nagyon tetszett a császárnénak, rokonszenve viszonzásra talált. Sisi valóban szót emelt a magyarokért. Ferenc József ekkor (1857-ben) engedélyezte az 1849-es emigránsok hazatérését.

1863-tól igen nagy szorgalommal tanulta, majd hamarosan folyékonyan beszélte a magyar nyelvet. A magyar ügy iránti lelkes munkálkodása azonban akkor kezdődött igazán, mikor felvette maga mellé felolvasónőnek Ferenczy Idát, aki Andrássy Gyula és Deák Ferenc bizalmasa volt.

A császári pár levelezését tekintve az 1866. júniusban kirobbant porosz-osztrák háború és 1867 februárjában, Andrássy miniszterelnökké való kinevezése közötti hónapok voltak azok, amelyek során Erzsébet rendkívül energikusan tevékenykedett a magyarok érdekében. Férjének írott leveleivel sürgette a megbékélést.

„Éppen most érkeztem Königseggégtől, ahol Andrássyval beszélgettem, természetesen négyszemközt. Andrássy kifejtette nézeteit tisztán és határozottan. Megértettem őket, az a meggyőződésem, hogy ha megbízol benne, de feltétlenül, akkor mi is, s nem csak Magyarország, hanem a Monarchia is megmenthető. (...) Beszélj tehát mindjárt vele… Most utoljára kérlek, Rudolf nevében, ne szalaszd el az utolsó pillanatot. (...) Ha nemet mondasz, ha az utolsó órában még csak önzetlen tanácsra sem hallgatsz, akkor igazán vétkezel mindannyiunk ellen.” – írta Erzsébet a férjének, akit nem hagyott hidegen a felesége fellépése.

„Ma idevárom Andrássyt, nyugodtan meghallgatom, hadd beszéljen, aztán alaposan kivallatom, mert látni akarom, vajon megbízhatom-e benne.” – írta az uralkodó. A königgrätzi vereséget követően ismét úgy tűnt, semmi esély a megegyezésre. Erzsébet azonban tovább erőltette a kiegyezést Magyarországgal, melyet ekkor Ferenc József határozottan visszautasított. „Beláthatod, hogy vétenék a kötelességem ellen, ha a te kizárólag magyar álláspontodra helyezkednék, s háttérbe szorítanám azokat az országokat, amelyek rendületlen hűségük folytán hallatlanul szenvedtek (a háborúban), s éppen ezért most külön figyelemre és gondoskodásra szorulnak.”

A kiegyezést végül egy osztrák belpolitikai változás hozta meg. Ferenc József Beust bárót, a korábbi szász minisztert nevezte ki osztrák külügyminiszterré, később miniszterelnökké, aki megnyerte az uralkodót a magyar kiegyezés ügyének.

A magyar társadalom azonban tisztában volt Sisi tevékenységével, aminek következtében a magyar közvélemény „a haza jóságos gondviselésének” kezdte nevezni, hiszen a politika iránt oly kevéssé érdeklődő császárné minden rendelkezésére álló eszközt latba vetett Ausztria és a magyar nemzet kapcsolatának helyreállítása érdekében.

Osztrák–magyar kiegyezés?

Bár az 1867-ben megszülető kiegyezésről osztrák-magyar kompromisszumként beszélnek a történészek, ez nem teljesen helytálló. Ferenc József és a liberális magyar politikai elit, vagyis a magyar országgyűlési többség kötötte egymással. Az osztrák politikusoknak az ügy rendezésébe nem volt semmilyen beleszólásuk, sőt 1865-től a császár Ausztriában felfüggesztette az országgyűlést, hogy megkönnyítse a magyar ügyek rendezését. Erre azért volt szükség, mert az osztrák-németek a birodalmi egység egyes elemeinek az átmentésén fáradoztak, míg a magyar kiegyezéspártiak országuk önállóságának kiharcolásért, az áprilisi törvények által teremtett törvényes helyzet helyreállításán dolgoztak. Ezt bizonyítja, hogy a kiegyezés magyar és német nyelvű szövege nem teljesen azonos. Osztrák szempontból felrótták az uralkodónak, hogy túl nagy engedményeket tett a magyaroknak. Viszont mindehhez hozzátartozik, hogy a kiegyezés tűnt a válságból kivezető egyetlen lehetséges útnak, így Ferenc József végül elkötelezte magát mellette.

„… küzd, harczol, fáradatlan, ernyedetlen, soha egy pillanatig sem lankadva, az általa vallott elvek igazságáért”

A kiegyezés megkötésével nem minden társadalmi réteg értett egyet, sőt olyanok is voltak, akik egyenesen elvetették azt, s az 1848-as helyzet és az áprilisi törvények visszaállítását követelték. Tette így a szélsőbaloldali csoport is, amely a kiegyezés meghiúsítására törekedett, majd annak megszüntetéséért agitált. Ez a csoport főleg a parasztság körében örvendett nagy támogatottságnak, hiszen Kossuth népi szimbólum, a parasztság „megváltója” lett, mivel neki köszönhette a jobbágysorból való felszabadítását. Így érthető, hogy mikor 1852-ben Magyarországon járt, miért is találkozott oly kevés spontán üdvözlővel. A helyzet 1867-ben sem változott meg lényegesen, hiszen a lakosság egy része még mindig a ’48-as állapotokkal tudott leginkább azonosulni. Ami a nemzetiségeket illeti, ellenezték a kiegyezést, hiszen úgy érezték – jogosan – hogy a fejük felett lett megkötve. Ezért ők inkább a birodalom átalakítását célozták meg, nagyfokú autonómiákkal. Ez abból is látszik, hogy ekkor még alig voltak elszakadási törekvéseik, alapvetően a Habsburg Birodalmon belül akartak érvényesülni. Mivel azonban politikai célkitűzéseik kudarcba fulladtak, évtizedekig tartó politikai passzivitásba vonultak. Ennek köszönhetően a helyzet nem volt robbanásveszélyes, így mindez lehetővé tette a rendszer konszolidálását, amit a korszak végére a lakosság többsége elfogadott.

„…áldom az isteni gondviselést, hogy e magasztos percet megérnem engedte”

A hosszas politikai küzdelmek lezárulásának, szimbolikus pontjának a koronázást tekinthetjük. A szertartásra 1867. június 8-án került sor, amikor Ferenc Józsefet és feleségét Erzsébetet országos ünnepségek közepette Magyarország és társországai királyává és királynéjává koronázták. A koronázási szertartás azonban valamelyest eltért a korábban megszokottaktól, a ceremóniára ugyanis, nem Pozsonyban, hanem Budán, a Nagyboldogasszony templomban került sor, s a korábbi szokással ellentétben Erzsébetet nem a király után néhány nappal, hanem férjével egyszerre koronázták meg. Az ünnepségek a királyi palota tróntermében kezdődtek meg, ahol a képviselők felkérték Erzsébetet, hogy engedje magát megkoronáztatni. „Örömmel teljesítem a nemzetnek önök által nyilvánított kívánságát, s áldom az isteni gondviselést, hogy e magasztos percet megérnem engedte.” – válaszolta Sisi.

A koronázási szertartás a következőképpen zajlott: „A szertartás során a király esküt tesz az igazság s béke fenntartására, majd a hercegprímás szent olajjal keni fel. Felölti Szt. István palástját, majd átveszi a hercegprímástól Szt. István kivont pallosát, melyet a hercegprímás a dereka köré köt. A nép felé fordulva teszi meg a szokásos keresztvágást, majd a pallost a hüvelyébe dugja, miközben a katonaság az első sortüzet adja. Ő felsége (...) letérdel a legfelsőbb oltárlépcső-fokra s most teszik fel fejére az ország koronáját Andrássy gróf miniszterelnök és a hercegprímás. A pallost visszavéve, a jogart a jobb, az országalmát pedig a bal kezébe adják. Felvezetik a trónra. (...) Egy Andrássy gróf miniszterelnök által adott jelre s háromszoros „éljen” kiáltására, melyet a nép ismétel", a katonaság újra sortüzet ad. Buda és Pest harangjai zúgnak.”

Hasonlóképpen zajlott Erzsébet koronázása is. Az eljárás a felkenésével vette kezdetét, majd a veszprémi püspök a főudvarmestertől átvett ún. házi koronát helyezte Erzsébet fejére, majd a Szent Koronát a hercegprímás a királyné vállára tartotta ahonnan mindjárt el is vette, majd a jogart és az országalmát nyújtotta át. Ezt követte Ferenc József eskütétele, majd a koronázási dombon megtett négy vágás a négy világtáj felé. A szertartást a királyi palotában tartott lakoma zárta le.

Andrássy, mint koronázó?

A koronázás során Andrássy Gyula miniszterelnökre fontos feladat hárult. A törvények szerint a koronázás csak a nádor jelenlétében volt érvényes, de nádor ekkor már nem volt. Deák Ferenc javaslatára az ország és az uralkodó által is elfogadható személyt választottak, akit Andrássy személyében találtak meg. Így történhetett meg az, hogy a templomban Andrássy Gyula miniszterelnök az esztergomi prímás segédletével tette az uralkodó fejére Szent István koronáját.

A boldog békeidők útján

 

A kiegyezés egyértelmű eredménye a viszonylagos belpolitikai önállóság mellett, egy aránylag hosszú, békés fél évszázad, amely alatt Magyarország jelentős gazdasági és társadalmi fejlődésen mehetett keresztül. Megszületett az Eötvös József féle népoktatási törvény, a zsidó emancipációról szóló törvény, a nemzetiségi törvény, megindult a vármegyék polgárosítása, ami a paritás elvű alkotmányos monarchia létrejötte nélkül aligha valósulhatott volna meg. Így tehát a reális kompromisszum megszületése megteremtette a haladás új útját, aminek a végét az első világháború jelentette.

 

Nemes Alexandra