Hihetünk-e a világ médialátképének?

Sokan szembesülünk pedagógusként azzal, hogy a diákok nem tudják megfelelő módon megkülönböztetni a kamu információkat a valósaktól, illetve azzal is, hogy tájékozódási pontként sokszor csak a közösségi médiát használják, már ami a napi híreket és történéseket illeti. Amikor pedig iskolai projektre kerül sor, akkor ott van legkedvesebb barátjuk, a Wikipedia, ahol gyorsan megtalálnak minden olyat, ami egy prezentáció elkészítéséhez szükséges, legyen a téma bármi. És természetesen ott minden információ korrekt, csakúgy, mint a Facebookon a saját kis véleménybuborékukban. De vajon mi felnőttek joggal dorgáljuk ezért őket, vagy mi sem vagyunk különbek?

Pizzagate

Adott egy álhír, klikkelések, megosztások, kommentek, azután egy fegyveres férfi, aki bedőlt mindennek és saját maga kívánt igazságot szolgáltatni, vesztére. Hillary Clinton állítólagos gyermekmolesztáló körét kívánta felszámolni, amely persze nem létezett, viszont sok embert halálra rémített egy amerikai étteremben. Személyesen is utánajárt tehát az eseményeknek, ami dicséretes, aktív állampolgári szerepre utal, csak épp nem fegyverrel. Lehet, hogy ő is jobban tette volna, ha először a hír forrásának jár utána.

Nem egyedi esetről van szó, nagyon sokan dőlnek be álhíreknek, mind online, mind offline. Nem új keletű jelenség ez, az Egyesült Államokban azonban az amerikai elnökválasztások idején olyan, állítólag soha nem látott álhíráradattal szembesültek az állampolgárok, hogy ember lehetett a talpán az, aki a végén képes volt kibogarászni az igazságot.

(A kép forrása: Pixabay)

Online védelem

Nem kizárólagosan az elnökválasztással és az azt körülvevő botrányokkal kapcsolatban, de nagymértékben emiatt és ezután a nagyközönség nyomására mind a Google,  mind a Facebook, mind pedig a Microsoft szembesült azzal, hogy valamiféle „védelmet” kellene felhasználóinak biztosítani a kamuhírek ellen. Az elgondolás jó, a kivitelezés viszont már nem olyan egyszerű.

Vegyünk egy pár tényellenőrző oldalt, mint például a PolitiFact vagy a Snopes, amelyek akár a Google, akár a Bing keresőoldalaknál behúzzák a találatok mellé a kapcsolódó tényellenőrző cikkeket. A Facebook hasonló megoldással próbálkozik: öt tényellenőrző oldallal együtt veszi fel a harcot az álhírek kiszűrésére. Állítása szerint ezen túl további lépéseket is tervez: megpróbál új módszereket és eszközöket kidolgozni a kamu hírek illetve elterjedésüknek megakadályozására, okítani és tájékoztatni kívánja majd a (potenciális) felhasználókat arról, hogyan lehet kiszűrni az ilyen híreket. Végül, de nem utolsósorban tervezi azt is, hogy az álhírek terjesztéséből származó esetleg gazdasági előnyszerzést megnehezítse.

(A kép forrása: https://thenextweb.com/)

Szép remények?

Elméletben minden szép és jó is a védelmi stratégiákat illetően, számos kérdést azonban felvet ezek gyakorlati megvalósítása, megvalósulása. Kik ellenőrzik a tartalmat, kik a tényellenőrzők (fact checkers)? Van-e objektív igazság, vagy az „álhír” kategóriájába manapság már minden beilleszthető, teljesen mindegy, online vagy offline hírekről van szó? Mi történik azokkal a hírekkel, melyek átcsúsznak a rostán? Vajon akkor, ha egy hír nincsen potenciálisan kamunak jelölve, kevésbé kritikusan állunk hozzá? Vagy megtörténhet az többször is, hogy egy álhírnek kikiáltott tartalmat pontosan ezért egyre többen osztanak meg? Ilyen és hasonló kérdésekre keres választ többek között Charles Bradley, aki igen kritikus szemmel nézni a Facebook álhírekre kitalált szűrőjének koncepcióját. Felmerülhet természetesen még akár a cenzúra, akár a szólásszabadság kérdése is. Egy a közelmúltban megjelent cikk szerint „a Szilícium-völgy techóriásai egyre fontosabb kvázi-politikai szereplőkké válnak.“, nemcsak hogy a bankszektornál is többet költenek politikai lobbira, de időről-időre felröppen az hír is, hogy az általuk épített virtuális valóság enyhén szólva politikailag nem semleges. A Facebook rendelkezik valószínűleg a világ legnagyobb, 7500 fős tartalomellenőrző stábjával, „cenzorseregével”, akiknek feladata a politikailag nem korrekt és az álhírek kiszűrése. Az említett cikk egyik következtetése szerint néhány döntő médiasúllyal rendelkező vállalat dönt a globális diskurzus szabályairól, azaz arról mi minősül álhírnek, milyen tartalmakat kell törölni, mi sérti a kisebbségek érzékenységét. Ez pedig már a szólásszabadság komoly korlátját jelentheti. Pár éve még az információs társadalom kutatóinak prognózisaként olvashattunk arról, hogy az információs korban a világtörténelemben tapasztalt eddigi hatalmi források, új formái jelennek meg. A rabszolga, föld, tőke után az információ kezelői kerülnek majd hatalmi pozícióba. Úgy tűnik, ez kezd hamarabb valósággá válni, mint ahogy a kutatók gondolták.

 (A kép forrása: Pixabay)

Felelősség és buborék

Úgy gondolom, felelősséggel tartoznak természetesen a hírtartalmakért azok, akik ezeket írják, szerkesztik, meg persze azok is, akik eleve álhíreket kreálnak. Ne felejtsük el azonban azt sem, hogy mi felhasználók is felelősek vagyunk azért, mi az, amit „beveszünk”, és mi az, amit nem. Ahogyan Bradley is jelzi, a felelősséget nem lehet áthárítani a tényellenőrző oldalakra, az szó szerint mindannyiunké. Igen kényelmes ugyan a saját kis véleménybuborékunkban élni, azonban akkor csak a saját igazságunkat látjuk, ahol más vélemények egyszerűen nem is léteznek. Így az interneten ahelyett, hogy a pluriformitás kapna nagy hangsúlyt, pont az ellenkező irányba mutató, egy zárt, homogén jellemzővel bíró tartalom jelenik meg a közösségi oldalak felhasználóinál. Szép dolog a digitális forradalom, a szólásszabadság és a korlátlan információáramlás, amíg mindez nem üt vissza.

Az igazság odaát van

Személy szerint nagyra tartom a fent említett kezdeményezéseket, azonban aki dolgozik, az hibát is követ(het) el. Az élet nagy igazsága, közhely, persze, de hogyan lehetne mindezt kiküszöbölni? Vagy azt, hogy az emberi tényező nem zavarjon be abba, hogyan lehet „kategorikusan” kijelenti valamiről, kamu vagy sem? Egyszerű: iktassuk ki az embert és jöjjön a képbe a mesterséges intelligencia, ha már a digitális forradalom vívmányairól beszélünk, annak minden előnyével és hátrányával. A mesterséges intelligencia (AI) használata e kihívásnál is felmerült már, ám pont ugyanúgy, mint az emberi tényezők, itt is túl sok olyan kihívással kellene szembenézni, melyekre ma még nem (?) léteznek megoldások. Ne feledjük: az algoritmusokat is emberek írják. Marad tehát az óvatosság, a figyelem, a mesterséges helyett pedig a józan ész használata. Erre viszont meg kell tanítanunk a felnövekvő generációkat is.  Ahogyan egy valóban halhatatlan magyar filmes szállóige mondja (és ez nem kamu): „Béláim, az Úrban! Na, akkor gondolkodjunk!”

Rácz Kriszta