Tizenkét nap szabadság

Jobbágy Károly: A rádió mellett
Rólunk beszélnek minden nyelven
sikong az éter és csodál:
„Dávid harcol Góliát ellen."
Népmilliók aggódva nézik,
hányan indulnak halni még?
S küldi a nép ifjú vitézit.
Fiatalok, még alig éltek
s füttyőngő golyók hangja közt
támadnak neki a pribéknek.
Nem akartunk híresek lenni,
ilyen áron meg semmiképp,
hisz' bánatunk már végtelennyi,
de nekünk mindig az jutott,
hogy a világ minket csodáljon
s fiaink kapják a golyót:
Kint ágyú szól, gyors lövés pattan,
a falról Petőfi figyel,
ahogy járkálok egymagamban.
Így járkált ő is átkozódva
„Európa újra csendes..."
csak minket húz a sors karóba,
csak minket öl száz év után is
ugyanaz, aki hajdan ölt;
hogy hányan hullunk? - sose számít.
Mások csodálják bátorságunk
mi meg naponta meghalunk,
dzsida, s golyó veri át hátunk,
de megmutatjuk a világnak,
hogy mikor mindenki lapul
s csak a "rádiók kiabálnak,
mint akinek már mindenképpen
minden mindegy, hát Életet
adunk Szabadságért cserébe.
És ha a Sors minket így büntet,
mert hogy tűrtünk tíz éven át,
felmutatjuk véres fejünket,
s tudjuk, hogy mindent megbocsát.

Budapest, 1956. október 29.
Irodalmi Újság, 1956. november 2.

 

 

Szakolczai György visszaemlékezése 1956-ra 2016-ban (Részlet)

„A párt 1956. október 30-án, kedden kelt beadványával jelentette be Nagy Imre miniszterelnöknek, hogy a DNP újból megkezdi működését, és részt kíván venni a legközelebbi szabad országgyűlési választáson. Az aláírók Farkas Dénes, dr. Keresztes Sándor, Keszler Aladár, dr. Mihelics Vid és dr. Székely Imre Kálmán, a DNP volt országgyűlési képviselői voltak. Ezt a beadványt Mihelics Vid november 1-i, csütörtöki beadványa egészítette ki, amelyben kérte a DNP annak idején megszűnt lapjának Hazánk címmel napilapként való megjelenésének engedélyezését. A párt központja a Mérleg utca 6. alatt volt, az MDP Bp. V. kerületi szervezetének székházában, amely 1990 után az SZDSZ székháza lett. A székház DNP részére való átadásának követnie kellett október 30-át, de ezen az átadáson nem vettem részt, és nem tudok róla semmit. Azt, hogy a székház ott van, barátomtól, Zsákai Tibortól tudtam meg, ezek szerint feltehetőleg közvetlenül október 30. után.

Odamenve Mihelics Videt találtam ott. Természetesen ismertem, de korábban nem voltam vele szorosabb kapcsolatban. Ő is ismert engem, és minden különösebb bemutatkozás, tárgyalás és megállapodás nélkül kialakult köztünk a munkamegosztás. Összesen két szobát használtunk, az övé volt a belső, és ő foglalkozott a fontosabb ügyekkel, az enyém a külső, és én foglalkoztam a kevésbé fontosakkal.

Mihelics képviselőtársaival a belső szobában tárgyalt, de ezekre a tárgyalásokra nem hívtak meg, nem is voltam képviselő, és nem is szorgalmaztam, hogy meghívjanak, már csak azért sem, mert ezzel fölborult volna ez a rend. Képviselőtársai vagy más ismerősei szabadon bemehettek hozzá, csak az ismeretleneket vagy majdnem ismeretleneket tartottam távol tőle, és ezért nem tudom pontosan megmondani, hogy ki járt nála. Nem is törekedtem arra, hogy megfigyeljem vagy regisztráljam ezt. A képviselők közül nyilván járt ott Farkas Dénes, Keresztes Sándor, Keszler Aladár és Székely Imre Kálmán. Már novemberben láttam ott egy vagy akár két alkalommal Matheovits Ferencet. Ott és akkor kötöttem holtig tartó barátságot Karcsay Sándorral, akinek későbbi szerepére visszatérek. A legutóbbi évek irodalmából tudtam meg, hogy Terbócz Miklóst választották meg titkárnak, de nem találkoztam ott vele, ami nem jelenti azt, hogy nem járt ott. Vélhetőleg a KALOT technikai munkatársa volt Potocsny József, aki azonnal kezdte betölteni ezt a szerepet. Nagy diadallal mondta el, hogy fölvásárolta a városban található összes bélyegnyomó papírt, amely akkor a legalkalmasabb volt mindenhova felragasztható pici plakátocskák nyomtatására. Személyes barátaim közül Meszleny Ignác és Zsákai Tibor volt ott. Jelentkezett ott még két vagy három tucat ismeretlen, akiknek adatait lelkiismeretesen fölírtam, megígértem nekik, hogy ha a párt működése megkezdődik, értesítem őket, majd november 4-ével mindezeket a feljegyzéseket és adatokat ugyanilyen lelkiismeretesen megsemmisítettem.

Be kell számolnom arról, ami egyik esti hazamenetelem alkalmával történt. Akkor a Práter utcában laktunk, és hazamenet, sötét novemberi késő este, elmentem a Corvin köz mellett. Az oda vezető utca és egyben a Práter utcai iskola sarkán egy teljesen feldúlt fegyveres fiatalember állt, és igazoltatott. Rámeredt a személyi igazolványomra, és elkiáltotta magát: „Teljesen új! Ez ávós!” Ezután odajövő társainak, feldúltan, azt kiáltotta: „Lelőtték a Borzast!” A továbbiakból kitűnt, hogy Borzas a húga volt, elment arra egy autó, onnan lelőtték, majd továbbhajtottak. Kitűnt az is, hogy úgy tudták vagy vélték, hogy az ávósokat hamis új személyi igazolvánnyal látták el, mert az eredetiből meg lehetett állapítani, hogy az ÁVH-hoz tartoznak. Az enyém valóban teljesen újnak látszott, mert mindig bőrtárcában tartottam. Bekísértek a Práter utcai iskolába, és leültettek egy osztályterembe, ahol már ott volt négy-öt ember. Bólintottam nekik, de nem beszéltünk egymással. Az igazolványaimat elvitték, nyilván valamilyen feljebbvalójuknak, köztük volt a már említett 1945. évi 41-es sorszámú DNP igazolvány is. Ezeket néhány perc múlva visszaadták, és elengedtek. Lelkiismeret-furdalással mentem tovább, hogy én politizálok, amikor azok a fiatalok nemcsak kockáztatják az életüket, hanem meg is halnak ezért az ügyért.      

Visszatérve a Mérleg utcában történtekre, a belső szobában tárgyalt fontosabb ügyek közül az első abból adódott, hogy Farkas Dénes 1956. november 1-én rádiónyilatkozatot olvasott fel a Kossuth Rádióban. Mihelics, aki vehemens és hirtelen haragú ember volt, valósággal tombolt, amikor megtudta ezt, és elolvasta a nyilatkozatot. Abszurdnak tartotta, hogy Farkas Dénes a DNP és ideiglenes vezetősége nevében, és mint a DNP korelnöke nyilatkozott, noha erre nem volt felhatalmazása, és volt nála idősebb képviselő. Nem értett egyet a nyilatkozat hangnemével és több tételével sem. Mint a párt legbaloldalibb képviselője, nem értett egyet azzal sem, hogy Farkas Dénes név szerint és kiemelten szólította meg Matheovits Ferencet és Fehér Ferencet, akik annak idején a párt leghatározottabban jobboldali képviselői voltak, és ki is léptek, helytelenítve a párt akkori politikai irányvonalát, amellyel Mihelics egyetértett. E nyilatkozat közzétételét zajos vita követte, amelynek eredményeként rövid és tárgyilagos hangvételű nyilatkozat született meg, amelyet a Hazánk november 4-i, soha az utcára nem került számában nyomtattak ki.

A második fontos ügy a Hazánk akkori első és egyetlen számának összeállítása és kinyomtatása volt. Mihelics megkérdezte tőlem, hogy nincs-e 1947–1948. évi Hazánk számom, mert szeretné ezt az akkori egyetlen számot pontosan ugyanabban a formátumban megjelentetni, mint ahogy a korábbiak megjelentek, de nincs példánya. Nekem megvolt az akkori összes számom, pontos rendben eltéve. Úgy vélve, hogy ezeknek a szerkesztőségben van a helyük, elkövettem azt a szörnyű hibát, hogy bevittem valamennyit. Mihelics mérhetetlenül megörült, az akkori egyetlen számot pontosan a korábbiaknak megfelelő formátumban nyomatta ki, és november 3-án, délután még láttuk azt az egyetlen példányt, amelyet kinyomtatva behozott, és hazavitt magával.

November 4-én reggel kötelességemnek éreztem, hogy bemenjek a Mérleg utcába. Édesanyám sírva tartóztatott, és úgy engedett el, mint aki utoljára látja a fiát. Teljesen kihalt utcákon mentem végig, a Kálvin teret és a többi forgalmasabb csomópontot elkerülve. A Mérleg utca teljes hosszában szovjet tankok álltak, a katonák ott sétálgattak mellettük. Nyilván az volt a dolguk, hogy jussanak el a Dunáig, és eljutva oda leálltak ebben a Dunára néző utcában. Barátságosan integetve mentem el mellettük, és ők barátságosan visszaintegettek. Becsöngettem a Mérleg utcai épületbe, nem minden aggodalom nélkül, mert ugyanaz volt a házmester, aki még az MDP időben volt ott. Neki is barátságosan köszöntem, és ő is barátságosan visszaköszönt. Fölmentem a szobáinkba, és lelkiismeretesen elégettem minden ott feltalálható iratot és feljegyzést. Egyetlen szekrényt nem tudtam kinyitni, de úgy rémlett, hogy az mindig is zárva volt. Kinyitásához a házmestertől kellett volna feszítővasat vagy kalapácsot és vésőt kérnem, de ezt nem mertem megtenni. Vérző szívvel hagytam ott a Hazánk összes számát, ezt a pótolhatatlan gyűjteményt, de ekkora és ilyen tartalmú csomaggal nem mertem kimenni sem a szovjet katonák mellé, sem ilyen hosszú útra, mert nem tudhattam, hogy kivel találkozom. A házmestertől barátságosan elköszöntem, ő ismét barátságosan visszaköszönt, és kiengedett. A szovjet katonáknak ismét barátságosan integettem, és ők ismét barátságosan visszaintegettek. Ismét a legkisebb utcákon és a fontosabb útkereszteződéseket, valamint a Corvin közt messze elkerülve mentem haza. Baj nélkül hazaértem, és otthon úgy üdvözöltek, mint akiről nem várták, hogy valaha is látják.

Kerkai Jenővel nem sokkal november 4-e után találkoztam, nem tudom pontosan, hogy mikor és hogyan, de nyilván rokona, Székely Imre Kálmán útján, akinél megszállt. Árnyéka volt egykori önmagának, de próbálkozott valamilyen szervezkedéssel, valamilyen írogatással. Ezek voltak azok a hetek, amikor senki sem akarta elfogadni azt, ami november 4-én és az után történt, de senki sem tudott tenni semmit ellene. Volt olyan este, amikor az egyik kezdeményező csoport azt hirdette meg, hogy tiltakozásának jeléül mindenki gyújtsa meg este az összes fényt, a másik csoport pedig azt, hogy mindenki oltsa el, ugyanezért, az összest. Valahogy vásároltunk két biciklit, az egyiken Meszleny Ignác barátom járt, a másikon én. Mindenki, akit megkerestünk, elmondta, hogy ugyanúgy gondolkozik, mint mi, de ennél tovább nem juthattunk. Ez a kétségbeesett próbálkozás egy idő után elhalt.

Kerkai ekkor sem hagyta el az országot, leülte hátralévő büntetését. Ezt követően először daraboló munkás volt Dunaharasztin, ami a legprimitívebb, de a legnagyobb testi erőt kívánó vasipari betanított gépmunka. Innen Püspökszentlászlóra került, a pécsi püspökség ottani nyaralójába, kertésznek, de amikor a püspök észrevette, hogy ott van, azonnal továbbküldte Pannonhalmára. Ezt követően rendszeresen találkoztunk. Amikor Budapestre jött, mindig kaptam egy Győrben feladott, feladó és aláírás nélkül levelet, amelyben az állt, hogy ekkor és ekkor, a szokott helyen. A szokott hely a Székely Imre Kálmánék lakása melletti presszó volt. Válaszoltam, amennyire tudtam, arra, amit kérdezett, és tájékoztattam arról, amiről tudtam. Azután ezek a levelek elmaradtak, nem volt tanácsos, hogy érdeklődjem felőle, és késve tudtam meg, hogy másik szemére is megvakult, és meghalt. Több cikkben is törekedtem arra, hogy fenntartsam emlékét.

A DNP utolsó nagy vállalkozása a Bibó István rendezési kísérletéhez való csatlakozás volt. Bibó ugyanazt kísérelte meg, amit Barankovics 1947–49-ben: megadni a szovjeteknek mindazt, ami lelkiismeretünkkel összeegyeztethető, fenntartani az addig eltelt években történtekből mindazt, ami fenntartható, sőt pozitív eredmény, és ezért fenntartandó, mint pl. a munkás- és parasztszármazású fiatalok továbbtanulása, és kérni saját ügyeinkben azt az önállóságot, ami akkor nekünk megadható volt. Tudtommal Karcsay Sándor volt az, aki összehozta a kapcsolatot a DNP és Bibó között. Folyamatosan tájékoztatott az ügy állásáról, a Bibó-terv különböző változatairól és arról, hogy többen kihátráltak Bibó mögül, de – kérésem ellenére, de nagyon helyesen – sohasem mutatta meg nekem az aktuális írásos anyagokat. Decemberben került sor az utolsó változat aláírására és diplomáciai úton Nehruhoz való eljuttatására, és ekkor ezt a DNP részéről Mihelics Vid és Keresztes Sándor írta alá.

Karcsayval együttműködve sikerült közreműködnünk az ügy lezárásában. A diplomáciai úton kialakított megoldás tudtommal az volt, hogy az eredeti aláírásokat is tartalmazó eredeti példány Nehrunál marad, és ő csak azt a példányt juttatja el Hruscsovnak, amelyen az aláíró szervezetek szerepelnek, de az eredeti aláírások és az aláíró személyek neve nem. Amint ez köztudott, Hruscsov a szovjetekre jellemző módon válaszolt: nem válaszolt semmit. A memorandumot aláíró Mihelics Vid és Keresztes Sándor hónapokat töltött vizsgálati fogságban. Végül nem emeltek ellenük vádat, nyilván azért, mert nem volt célszerű Bibó ügyébe az egész világ nyilvánossága előtt bevonni a kereszténydemokratákat. A magyar történészek fontos kötelezettsége lenne, hogy megtalálják Nehru hátrahagyott iratai között a Bibó-memorandum többek, és így Mihelics Vid és Keresztes Sándor által aláírt eredeti példányát.

A belügyi szervek 1961-ben alapos felmérést készítettek arról, hogy van-e kereszténydemokrata szellemű politikai vagy társadalmi szervezkedés. Ekkor, szeptember 14-i kelettel készítette el „Berényi” ügynök a Demokrata Néppárt vezetőiről írt jelentését.[3] Nem csekély büszkeséggel írom le, hogy „Berényi” Mihelics Videt, Farkas Györgyöt, Székely Imre Kálmánt, Íjjas Antalt és engem jelölt meg, mint akik a DNP-ben jelentős helyet foglaltak el, és 1956-ban a DNP irányítói és szervezői voltak. Engem ezt követőn Kis László és társai ügyében hallgattak ki.[4] Kis Lászlóék a külső József- és Ferencvárosban, a Corvin köz közvetlen közelében foglalkoztak munkásfiatalok közti pasztorációval, és ezt az akkori hatalom még csak nem is alaptalanul tekintette veszélyesnek. A Gyorskocsi és a Víg utcában hallgattak ki, de legelőször nem is erről, hanem a DNP 1956. évi szervezkedéséről faggattak. Nyilván elmondtam mindent, amiről nyilvánvaló volt, hogy ők is tudják, így arról, hogy a nyilatkozatot aláíró képviselők jártak a Mérleg utcában, és hallgattam arról, amiről úgy sejtettem, hogy nem tudják. Ismételten kérdezték, hogy láttam-e a Mérleg utcában Eckhardt Sándort, de elfogadták, hogy nem láttam; úgy látszik, hogy ők is így tudták. Makacsul kitartottam viszont amellett, hogy semmit sem tudtam Kis László és társai szervezkedéséről. Végül megúsztam ezt az ügyet vádemelés nélkül, munkahelyem elvesztésével. A DNP 1956. évi ügyei Matheovits Ferenc újbóli elítélésével, börtönéveivel és szabadulásával fejeződtek be, de erről nincsenek személyes emlékeim. Az 1989. évi újrakezdést az 1956. évi események részesei közül Keresztes Sándor, Matheovits Ferenc és Karcsay Sándor élte meg, de ma már ők sem élnek.

1943–44-ben, 1945–49-ben és 1956-ban én voltam ezeknek az eseményeknek a legfiatalabb résztvevője. Legyen bármennyire furcsa érzés ez számomra, ma nem a legfiatalabb vagyok, még csak nem is a legöregebb, de az 1956-os események egyedüli túlélője. Az 1942–1949. évieknek van még egy túlélője, Mézes Miklós volt DNP képviselő, aki Kanadában él. Tizenöt éves koromban, amikor ehhez a mozgalomhoz csatlakoztam, láttam a Nemzeti Színházban a Roninok kincsét. A darab vége szerint a lázadó roninok közül egy maradhatott életben, hogy őrizze halott társai emlékét, és ápolja sírjukon a virágokat. Nem gondoltam, hogy ez a sors jut nekem, de igyekszem eleget tenni ennek a kötelezettségemnek."

Szakolczai György visszaemlékezését a Kereszténydemokrácia Tudásbázis kutatócsoportjának felkérésre készítette 2016-ban.

 A KDNP elődjének, a Demokrata Néppártnak az 1956-os tevékenységéről a Kereszténydemokrácia Tudásbázis 1956-os aloldaláról részletesen tájékozódhat itt.

KMR

[1] Szakolczai György 1928-ban született a fővárosban. A budapesti bencés gimnáziumban érettségizett 1946-ban. Még középiskolás korában, 1942-ben kapcsolódott be a katolikus szociális mozgalmakba, a következő évben ismerkedett meg a KALOT számos vezetőjével és a korszerű kereszténydemokrata tanításokkal. 1944-ben hamis igazolványok terjesztésével részese volt a katolikus ellenállási mozgalomnak. 1945. februárban alapító tagja lett a Demokrata Néppártnak; mint egyetemista 1947-ben egyik munkatársa volt a DNP budapesti választási kampányának. 1948-ban kapta meg oklevelét az akkori közgazdaság-tudományi egyetemen. Rövid ideig a külkereskedelemben dolgozott, majd politikai felfogása miatt állását elvesztette s géplakatos lett a MÁVAG-ban. 1956. októberben, a többpártrendszer bejelentése után újjászerveződött Demokrata Néppárt Mérleg utcai központjában vállalt adminisztratív feladatokat. A forradalom november 4-i bukásáig, mint Mihelics Vid segítője a pártközpontban, tanúja volt a pártszervezés mindennapjainak. 1958-tól 1991-ig különböző közgazdaság-tudományi kutatócsoportok munkatársa, majd vezetője. 1989. márciusban a Kereszténydemokrata Néppárt alapító tagja, az Ellenzéki Kerekasztalban és a nemzeti politikai egyeztető tárgyalásokon képviselte pártját. Később a párt Közgazdasági Bizottságának és Keresztényszociális Műhelynek a vezetője. 1991–1994-ben a Népjóléti Minisztériumban, majd a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma Kabinetirodájában dolgozott. 1994-től egyetemi tanárként oktatott a Budapesti Műszaki Egyetem Közgazdaságtan Tanszékén. A közgazdaság-tudomány habilitált doktora, több tudományos publikáció szerzője, főleg a gazdaságpolitika tudományos megalapozásával foglalkozott. Írásai jelentek meg a magyar kereszténydemokrácia történetéről is.

[2] Szakolczai György – Szabó Róbert: Két kísérlet a proletárdiktatúra elhárítására. Barankovics és a DNP, 1945–1949, Bibó és a DNP, 1956. Gondolat Kiadó, Budapest, 2011.

[3] Szakolczai–Szabó i. m. 360–364. old.

[4] Vö. Pallos László: Reménykeltők. Az 1945 utáni „illegális” katolikus politikai szervezkedések. Püski, Budapest, 2007.

A képek forrása: Wikimédia