A délvidéki magyarság túlélési stratégiái a Délszláv háború idején

A közelmúltban bekövetkezett balkáni feszültség a hat tagköztársaságból álló Jugoszláviát egyesítő és felvirágoztató Josip Broz Tito halálával vette kezdetét. A 90-es évektől fennálló erőteljes nacionalizmus elterjedésével minden nemzet politikai befolyását kívánta érvényesíteni Jugoszlávia egész területén. Horvátország és Bosznia – Hercegovina kinyilvánította függetlenségi igényét, ami tovább élezte a nemzetek közötti ellentéteket. Az egyesült állam legnagyobb területű tagköztársasága, Szerbia élére Slobodan Milosević került. A politikus befolyást kívánt szerezni Jugoszláviában, de a tagállamok elutasították Szerbia újraegységesítő törekvéseit. A gazdasági fejlettség különösen Horvátországban és Szlovéniában volt kimagasló, míg a többi tagország igen szegény régiónak számított. A   két ország sérelmezte, hogy országrészükön megtermelt anyagi jövedelemből kívánják az elmaradottabb térségeket felzárkóztatni. A nacionalista vezetők hatalomra kerülésével Jugoszlávia tagállamai sorra nyilvánították ki függetlenségüket. A helyzet elmérgesedését Ante Marković a szövetségi kormány feje megakadályozhatta volna, akinek határozott gazdasági-pénzügyi lépései folytán 1990 elején sikereket ért el, lecsökkentette a dinárt sújtó 2600%-os inflációt, és mérsékelte az államadósságot. Programja 1991 elején azonban teljes kudarcot vallott, hiszen Szerbia a közös kasszából a többiek megkérdezése nélkül kivett 800 millió dollárnak megfelelő összeget.[1] A délszláv háborút a második világháború óta a legvéresebb konfliktusnak tartják. Máig csak becsült adatok szerepelnek a nyilvántartásban az áldozatok számáról, de ami bizonyos, hogy a halálos áldozatok száma meghaladja a 300 000 főt és megközelítőleg egy millióan kényszerültek elhagyni szülőföldjüket.

1995. augusztus 5-én a Vihar fedőnevű akcióban a horvát katonai egységek megtisztították az úgynevezett Krajinai Szerb Köztársaságot, ezzel mintegy 200 000 szerb hagyta el szülőföldjét és költözött elsősorban Vajdaságba. (A kép forrása: http://szabadmagyarszo.com)

A polgárháborús állapotok miatt tízezrével menekültek a szerbek Délvidékre, melynek fő célja az volt, hogy megbontsák a délvidéki magyarság etnikai egységét.[2] A nehéz gazdasági helyzetet a háború tovább súlyosbította és erőteljes infláció vette kezdetét. Vajdaságban különösen nagy megterhelést jelentett a több százezer menekült elhelyezése és élelmezése, ezért a szerb kormány 58 000 000 dolláros segélyért folyamodott az Európai Unióhoz. Az etnikai arányok drámaian megváltoztak a Vajdaságban, hiszen amíg 1910-ben 29% volt a magyarok aránya, az 1990-es évek közepére ez 13%-ra csökkent. Az 1991 után lezajlott horvátországi vagy a még súlyosabb boszniai háborús események a maradék Jugoszláviát, tehát Szerbiát és Montenegrót is a gazdasági és a politikai csőd szélére sodorták. A nemzeti össztermék és nemzeti jövedelem egy évtized alatt a gazdasági embargó következtében 60%-os visszaesést mutatott. 1991-ben, tehát a háború kezdetének pillanatában Jugoszlávia 10 milliárd dollár valutatartalékkal rendelkezett, ez 1992-re 2,2-re esett vissza, miközben a külföldi adósság is folyamatosan növekedett. A pénzügyi kiadások döntő többségét a hadsereg és a rendőrség pénzelése jelentette. Ebben az időszakban Szerbiának 9 800 000 lakosa közül mindössze 2 320 000 állampolgárnak volt aktív munkahelye, velük ellentétben volt 1 550 000 munkanélküli, 1 000 000 nyugdíjas és megközelítőleg 800 000 menekült.[3] A lakosság 60%-a az alapvető létfeltételeket sem tudta biztosítani magának. Milošević fő célkitűzése Nagy – Szerbia létrehozása volt, és előretörő intézkedései hatására lord. Carrington 1991 decemberében gazdasági zárlatot vezetett be az ország ellen.[4] Az ország lakosságának 90%-a ebben az időszakban szegénységben élt, családok tucatjainak nem volt mit enniük. A legégetőbb probléma a mezőgazdaságot érintette, hiszen a termelés évről évre csökkent. A gabona ára teljesen elértéktelenedett. Az állatokat hiába hizlalták, hiszen nem volt, aki megvegye őket. Az elszegényedés kollektíven jellemezte a parasztságot, több ezer hektár föld maradt megműveletlenül üzemanyag hiánya miatt.[5] Az üzemanyag ellátás katasztrofális volt. Az autótulajdonosok mindössze 20 liter benzint kaphattak jegyre, a termelők pedig 6 liter gázolajat egy hold föld művelésére. A mezőgazdaság mellett a gyógyszeripart is súlyos csapások érték, hiszen a legalapvetőbb gyógyszerek hiányoztak. A nyugdíjasok körében nőtt az éhezés, a fagyoskodás, a szükséges gyógyszerek hiányában pedig az elhalálozás. Az országban az egészségügyi és szociális védelmi rendszer teljesen szétesett, jéghidegek voltak a rendelők, éheztek a betegek. A kórházak a parasztoktól kevéske élelemhez jutottak, de az alapvető fájdalomcsillapítók, antibiotikumok továbbra is hiányoztak.[6] Az infláció erősödésével a lakosok milliomosnak mondhatták magukat, de ez a sokmilliós címlet a piacokon semmit nem ért, ezért a legtöbben stabil német márkában őrizték kevéske vagyonukat.

10 milliárd értéktelen dinár (Forrás: http://idokjelei.hu)

A délvidéki magyarság legégetőbb tennivalója a fűtőanyag beszerzése volt a téli hónapokban. A lakások fűtése minimális volt, és az osztálytermekben is mindössze 4-5 fok volt a hőmérséklet.[7] A lebombázott lakótelepeken megszűnt a víz és áramszolgáltatás.[8] Az átlagfizetés hetven millió dinár volt, amiből ha időben bevásároltak négy liter tejet tudtak venni. A nagy délvidéki gyárak többsége fél kapacitással üzemelt, amelynek legfőbb oka az embargó, a nyersanyaghiány volt. A beszűkült piacok miatt a termelés ellehetetlenült. A legkíméletlenebbül az élelmiszer árak emelkedtek.[9] A munkanélküliség és a hosszú évekig tartó éhezés következtében ezrek veszítették el hitüket a kilátástalanságban, lettek öngyilkosok, hagyták el szülőföldjüket. Megközelítőleg a munkanélküliek 61%-a fiatal, 55,4% nő, 30% középfokú végzettségű, 7% egyetemi végzettségű volt. A magyar nemzetiségű foglalkoztatottak száma 1995-ben nem haladta meg a 85 000 főt. 1990-ben 25 000 magyar élt a nyomor szintje alatt, 1994-ben számuk már 80 000 volt.[10] A lakosság körében a keresettel rendelkezők közel felének jövedelme a fűtési költségekre sem volt elég, ezért a teljes felnőtt népesség 70%-a illegális gazdaságból próbálta meg fedezni kiadásait. Ez az úgynevezett árnyékgazdaságként elhíresült megélhetési lehetőség két legjellemzőbb fajtája a csempészet és a valutaüzérkedés volt. Naponta több ezer szerbiai lakos járt át Magyarországra vásárolni, hogy legalább a legszükségesebb élelmet biztosítani tudja családja számára. A délvidéki üzletek teljesen üresek voltak, szinte semmit nem lehetett kapni. A gazdasági embargó idején felvirágzott a Szabadka és Szeged közti útvonal. Hétköznapokon tíz-húszezer, hétvégén pedig ötven – nyolcvanezer ember utazott Magyarországra, főleg autóbuszokon Zomborból, valamint a szerb Krajinákból.[11] A határon egyetlen kamion sem várakozott, és a határ mentén élő lakosok is főként kerékpárral vagy gyalog tették meg az utat naponta akár többször is, hogy engedélyezett mennyiségű, vámmentes alkoholt vagy más termékeket Magyarországra hozva néhány száz forinthoz jussanak. Az országban a dinár semmit sem ért, ezért a forint és a német márka vált igazi feketepiaci fizetőeszközzé.[12] A délvidéki magyarság körében leginkább az alkohol csempészet dívott, a legkeresettebb szeszes ital pedig a Napóleon konyak volt. Egy üvegen 100 forintot is lehetett keresni, és aki tehette többször és a megengedettnél több alkoholt próbált meg átjuttatni az anyaországba. A kapott pénzösszegből a délvidékiek olcsó élelmiszert vagy üzemanyagot vásároltak.[13] A lakosok számára élelmiszerjegyeket adtak, de az üzletekben semmilyen termék nem volt. Az illegális gazdaságból tudták pótolni a legszükségesebb élelmiszert, mint például a sót, cukrot, olajat, babot, burgonyát és margarint. Az éhezés következtében növekedett a betörések, lopások száma. Ez főként a tanyákat érintette, ahol folyamatosan elvitték a gazdák jószágait, de olykor előfordult, hogy a hűtőt is teljesen kifosztották, ezzel elkobozva a tulajdonos legutolsó élelemtartalékait. A határ mentél élők Magyarországon vállaltak munkát, hiszen nagy volt a munkanélküliség, amely leginkább a délvidéki magyarságot sújtotta. Az emberek bútoraikat áruvá tették, egyszerűen azért, hogy ne éhezzenek, és legalább kenyérre legyen elegendő pénzük a legnehezebb hónapokban. A falubeliek közül többen bejártak a városokba, hogy a kukákból összeszedjék a kidobált kenyeret, amit tovább adtak a parasztoknak sertéshízlalásra. A karácsonyi ünnepek alkalmával az erdőből kivágták a fenyőket, és a tavaly félrerakott szaloncukrokat aggatták rájuk. Nem ették meg, tudván hogy a következő évben is szükségük lehet rá. A határokon való élelmiszer és alkohol csempészet az 1993-as hiperinfláció időszakában csúcsosodott.[14]

 

Feketegazdaság (A kép forrása: http://www.ujexodus.hu/riport/haboruban_a_hitert_es_a_tulelesert)

A szerb piacokon szinte csak magyarországi termékeket lehetett vásárolni forintért, hiszen a szerb dinár gyakorlatilag semmit nem ért. A legtöbb jugoszláv ugyanebben az évben folyamodott magyar állampolgárságért, hogy az anyaországban tudjon munkát vállalni vagy akár új életet kezdeni.  Ehhez nagyban hozzájárult, hogy a délvidéki magyarság nem volt hajlandó részt venni az értelmetlen háborúban, ezért menedékkérelmüket nyújtották be Magyarországra. A háborúba való mozgósítás leginkább a délvidéki magyarságot érintette, számuk az összes behívottaknak tíz – tizenöt százalékát tette ki. Ennek hatására megközelítőleg 18- 20 ezer magyar menekült el Délvidékről, döntő többségében fiatal férfiak. A nemzeti kisebbségeket a sajtó közbenjárásával fokozatosan kiszorították az állami vállalkozásokból, közszolgálatból.[15] 1992 tavaszától békefenntartó katonák közbenjárásával növekedett a magyarság és a horvátok menekülése, de többen a zöldhatáron keresztül dezertáltak. Ellenpéldaként, voltak olyanok, akik önként jelentkeztek a hadseregbe, főként egyedülállóak. Ennek fő oka az lehetett, hogy aki nem tett eleget a katonai behívónak azt elbocsátották munkahelyéről, illetve csak annyi fizetést kaptak, hogy el tudták tartani magukat.[16] A leggazdaságosabb jövedelemforrás a föld volt, de ez mellett igen gyakorivá vált a maszekolás, feketézés, magánóraadás is.[17] A délszláv háború idején, Délvidéken és Dél –Magyarországon a tőkefelhalmozás eszközévé vált a csempészet. Szerbiában mintegy 600 ezer ember élt árnyékgazdaságból.[18] Kis–Jugoszlávia elleni gazdasági embargó Magyarország gazdaságában is hatalmas károkat okozott. A tranzitforgalom leállt, ami a gazdasági kapcsolatok meglazulását eredményezte. Az élelmiszer turizmusból valamint az üzemanyag csempészésből nagy jövedelem keletkezett a déli országrészben, de a gazdasági veszteség így is két milliárd dollár volt.[19] A háborúmentes országrészek megteltek, már nem voltak képesek több menekült befogadására, élelmezésére. Az önkormányzatok sem tudtak gondoskodni a háború elszenvedőiről, a rokkantakról, de még az elesettek hozzátartozóiról sem. Az állam csak minimális segélyt biztosított a hadirokkantaknak, de ebből a pénzből nem tudták magukat eltartani.

 

(A kép forrása: http://www.ujexodus.hu/riport/haboruban_a_hitert_es_a_tulelesert)

A több éven át tartó nélkülözés enyhítésére Magyarország támogatásával létrejött a Vox Humana Emberbaráti Társaság, amely elsőszámú feladatának a délvidéki magyarság megsegítését tartotta.[20] A csomagokban a legfontosabb élelmiszereket (cukrot, sót, vegetát, lisztet, szárazbabot, toalettpapírt), ruhaneműt és gyógyszereket küldték a rászorulóknak.[21] A Kosztolányi Dezső Diáksegélyező Egyesületen keresztül az anyaország megszervezte a gyermekek ellátását. A legtöbb segítség Délvidékre Szabadka belgiumi illetve magyarországi testvérvárosától, Szegedtől, Makótól, Kiskunhalastól, valamint a németországi Düsseldorfból érkezett.

A kegyetlen etnikai tisztogatások következtében a nem szerbeket elűzték otthonaikból, majd helyükre az ország többi részéből érkező menekülni kényszerült szerbeket költöztettek. 1995. augusztus 30-án az Amerika Egyesült Államok és a NATO beavatkozott a balkáni viszályba, és tizenöt ország ötezer katonája légi csapásokat mért a szerb hadállásokra.

 

1999. március 24-én kezdődő „Irgalmas Angyal” fedőnevű akcióban a NATO 78 nap alatt szinte minden szerbiai nagyobb várost lebombázott. A képen a szétbombázott újvidéki híd maradványai látható (Forrás: http://srbija.blog.hu)

A NATO katonai beavatkozás komoly szerepet játszott abban, hogy a szemben álló felek végül tárgyalóasztalhoz üljenek. A több évig tartó háborúskodás teljesen reménytelen helyzetbe sodorta a délvidéki magyarságot. A lakosok több éven keresztül a segélycsomagokból, adományokból étkeztek, öltözködtek. A reményvesztettek többsége elhagyta az országot, külföldön, a legtöbben Magyarországon vállaltak munkát és soha nem tértek vissza szülőföldjükre.

Dobó Dávid

Irodalomjegyzék:

  • Botlik József: A reménnyel győzködjük magunkat. Magyarok a délszláv háborúban (1991-1998) Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány, Budapest, 2015.
  • Gábrityné dr. Molnár Irén és Mirnics Zsuzsa: Fészekhagyó vajdaságiak, Tanulmányok, kutatások, statisztikák, MTT Könyvtár, Szabadka, 2001.
  • Halász Miklós: A csempész utak összefutnak, Magyar Nemzet, 2000.
  • Juhász József: A délszláv háborúk, Napvilág kiadó, Budapest, 1997
  • Major Nándor: Elveszejtett ország, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1993.
  • Mák Ferenc: Vesztegzár, Jugoszlávia és utódállamai – Szerbia, Horvátország és Szlovénia magyarságának sorstörténetéből, Méry Ratio Kiadó, Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány, Somorja, 2013.
  • Mirnics Károly: A vajdasági magyarok gazdasági helyzete 1991 után. A vajdasági magyar népesség gazdasági szerkezete: (gépelt kézirat), S.N., Szabadka, 1996.
  • Sokcsevits Dénes: A délszláv háború, Calibra Kiadó, Budapest, 1997.

 


[1] Sokcsevits Dénes: A délszláv háború, Calibra Kiadó, Budapest, 1997. 32. old.

[2] 1996 májusában és júniusában, Szerbiában hivatalos adatok szerint a menekültek száma 646 066 fő volt. 2000 tavaszára számuk elérte a 996 066 főt. Vajdaságban a regisztrált menekültek száma 1996-ban 257 739 fő, ami a szerbiai menekültek 42%-a, míg Vajdaság lakosságának 13%-át képezte. In: Mák Ferenc: Vesztegzár, Jugoszlávia és utódállamai – Szerbia, Horvátország és Szlovénia magyarságának sorstörténetéből, Méry Ratio Kiadó, Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány, Somorja, 2013., 115. old.

[3] Mák Ferenc: Vesztegzár, 115, 118, 119. old.

[4] Major Nándor: Major Nándor: Elveszejtett ország, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1993., 152.old. Carrington javaslatára az Európai Közösség még 1991 szeptemberében tanácskozásra szólította fel a jugoszláv tagköztársaságok vezetőit Hágában. Carrington béketárgyalását Szerbia elutasította, mert azzal elismerte volna az összes tagállam függetlenségét. A gazdasági zárlattal szerették volna hátrálásra kényszeríteni a szerbeket.

[5] Botlik József: A reménnyel győzködjük magunkat. Magyarok a délszláv háborúban (1991-1998) Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány, Budapest, 2015., 163. old.

[6] Ha valaki fogat akart húzatni, akkor meg kellett vásárolnia az injekciós tűt és a fecskendőt is. In: Botlik József: A reménnyel győzködjük magunkat. 45. old.

[7] Az iskolákban a gyerekek az éhezés következtében kifordultak a padból. Azok a tanulók szerencsésnek mondhatták magukat, akik tízóraira hozhattak egy – egy hajába főtt krumplit.

[8] A családi házakban továbbra is volt áramszolgáltatás, de ennek költsége harminc millió dinár volt, a fizetésből megmaradt további húsz millió dinár pedig mindössze három kenyérre volt elég. In: Botlik József: A reménnyel győzködjük magunkat. 135. old.

[9] Példának okáért megemlíteném, hogy egy kilogramm sertéskaraj ára 5700 dinárról több mint tizenkilencezerre emelkedett pár nap leforgása alatt. In: Botlik József: A reménnyel győzködjük magunkat. 69. old.

[10] Mirnics Károly: A vajdasági magyarok gazdasági helyzete 1991 után. A vajdasági magyar népesség gazdasági szerkezete: (gépelt kézirat), S. N. Szabadka, 1996.

[11] Botlik József: A reménnyel győzködjük magunkat. 37. old.

[12] Ezer forintért 15-16 millió dinárt adtak, ami akkoriban kéthavi fizetésnek felelt meg. Pusztán összehasonlítás érdekében megemlíteném, hogy ebből a pénzből 30-32 kilogramm krumplit vagy tizenkét kiló paradicsomot, vagy két és fél kiló disznóhúst lehetett venni. Ez a pénzösszeg a családok két hetes élelmezését megoldotta. A feketepiacon hetvenezer dinárt is megadtak ezer forintért. Az emberek az államtól 22 millió dinár munkanélküli segélyt kaptak, ami mindössze 1500 forintot ért. A nyugdíj másfél - két márkát ért, amiből lehetett venni nyolc liter tejet vagy 2-3 kenyeret. In: Botlik József: A reménnyel győzködjük magunkat. 121. old.

[13] Az üzemanyag továbbadása miatt a délvidéki kis falu, Horgos közelében alkalmi benzinkút állomások nyíltak, ahová naponta tízezer személygépkocsi hordta az üzemanyagot Magyarországról. Egy liter benzinért húsz-harminc forintot is megadtak. In: Halász Miklós: A csempész utak összefutnak, Magyar Nemzet, 2000.

[14] A munkanélküliek, a diákok, de még a nyugdíjasok is bekapcsolódtak a csempészésbe. In: Halász Miklós: A csempész utak összefutnak

[15] Ennek legfőbb oka talán az, hogy délvidéki magyarság adják el ingatlanaikat a szerb menedékkérőknek. A környező magyarlakta területeken a vállalatok tulajdonosai szerbek vagy montenegróiak lettek. In: Botlik József: A reménnyel győzködjük magunkat. 111.old.

[16] Egy hónapra harmincezer dinárt kaptak. Sok munkanélküli választotta ezt a lehetőséget.

[17] Gábrityné dr. Molnár Irén és Mirnics Zsuzsa: Fészekhagyó vajdaságiak, Tanulmányok, kutatások, statisztikák, MTT Könyvtár, Szabadka, 2001. 340. old.

[18] Mirnics