Közös út I.

A Barankovics Alapítvány a Magyar Holokauszt Emlékévben egy három részből álló cikksorozatot indít útjára. A tanulmány ezúttal nem a Holokauszt borzalmait kívánja tárgyalni – bár fontos arról is, rendszeresen, minden évben megemlékezni -, hanem a gyűlöletnek és a megosztottságnak ellent mondva az együttélés lehetőségeire szeretné irányítani a figyelmet. „Közös út” címmel megjelenő áttekintésünk a keresztény-zsidó párbeszéd fontosabb XX-XXI. századi állomásait mutatja be.  Első részében a II. vatikáni zsinat előzményei és nyilatkozatai állnak az elemzés középpontjában.

Április 16-a a holokauszt áldozatainak emléknapja. A magyar Országgyűlés 2000-ben döntött erről, és így 2001. óta minden évben ezen a napon emlékezünk meg azokról a honfitársainkról, akik a holokauszt borzalmaiban vesztették életüket. A nemzetiszocialista embertelenségek politikai üldözöttekre és a cigányokra is irányultak, főként azonban a zsidó népességre. Április 16-át, az emléknap dátumát is egy a zsidósággal kapcsolatos esemény alapján választották ki. Ekkor adta ki ugyanis a Sztójay-kormány az 1600/1944. ME sz. rendeletét, amely zsidó állampolgárok vagyonának zárolásáról szólt és ezzel a rendelkezéssel indult el a gettósítás, majd a deportálások folyamata.

1944. április 16-a csak egy szimbolikus dátum. A zsidósággal kapcsolatos embertelenségek a náci Németországban már Hitler hatalomra jutása után rögtön megkezdődtek, nálunk pedig 1938. után a zsidótörvényekkel vette kezdetét a katasztrófába torkolló folyamat. Ebben az évben kereken 70 évvel ezelőtti eseményekről emlékezünk meg, és 2014. különleges azért is, mert április 16-a a zsidó húsvét, a pészah, a szabadulás ünnepének napjaira esik.

A keresztény-zsidó párbeszéd sajnos csak rövid történettel rendelkezik. A két vallás viszonyában döntő cezúrát a 1962-1965-ben megtartott II. vatikáni zsinat jelentett, amikor a katolikus egyház hivatalosan is elutasította az antijudaizmust és antiszemitizmust, valamint elismerte a zsidóság értékeit. Fontos hangsúlyozni, hogy az egyház és a keresztény közösségek a tanításaikban soha nem voltak faji alapú antiszemiták, a keresztény viszonyulást sokkal inkább az antijudaizmus, tehát a zsidó vallás értékeinek teljes elutasítása jellemezte. A holokauszt borzalmaira eszmélve, és a vallásos zsidóság jámbor tanúságtételét látva, ezt az alapállást írta fölül a katolikus egyház és a többi keresztény közösség is.

A cikksorozatban a katolikus egyház zsidóság felé tett lépéseiről lesz döntően szó, nem azért, mintha a protestáns egyházak nem foglalkoztak volna a kérdéssel, hanem azért, mert a katolikus egyház zsidósággal kapcsolatos nézetei pontosan körülhatárolhatók és többé-kevésbé megfelelnek a protestáns álláspontoknak.

A Katolikus Egyház zsidóságról alkotott nézete érzékeny pontja két ezer éves történelmének. Az Egyház mindvégig tudta, hogy kitüntetett kapcsolat fűzi e közösséghez, mégis a történelem során csak nagyon ritkán és csak legújabban fordul hozzá felebarátként.

Dacára annak, hogy a keresztény vallás alapítói mind a zsidó néphez tartoztak, sőt, első vezetői még a zsidó vallási előírásokat is megtartották, már a korai századokban megjelent egyfajta zsidóellenesség a kereszténységen belül. Fontos emlékeznünk arra is, hogy kezdetben, a keresztény vallás születésénél e két közösség még nem vált el egyértelműen egymástól.  Közös gyökereink vitathatatlanok. A Katolikus Egyház tehát nem új gyakorlatot követ, amikor a zsidósághoz „mint idősebb testvérhez”[1] fordul, hanem a régi gyakorlathoz tér vissza.

Az a fájdalmas hazugság, amely a keresztényekben kétezer éven keresztül hamis képet alkotott a zsidóságról - őket „Istengyilkosoknak” bélyegezve - döntően Máté és János evangéliumának téves olvasatán alapul. János az evangéliumában a korabeli templomi arisztokráciát általánosságban „a zsidóknak” nevezi, Máté pedig leírta a „[Názáreti Jézus] vére rajtunk és a mi fiainkon” kijelentést. Azonban egyik szöveg értelme sem az, hogy éppen a zsidóságban, a szövetség fiaiban „Istengyilkosokat” lássunk (Róm 9, 4). Mára erről szép elemzések születtek, amelyek újra megszólaltatják a Katolikus Egyház majd kétezer évig részben feledésbe merült igazi tanítását. Ez a tanítás nem a vád, nem a gyűlölet és nem a féltékenység hangján szól, hanem a kölcsönös megbecsülést, a testvéri szeretetet és az összetartozásba vetett hitet vallja meg. A katolikus egyházban a visszatérést vagy megtérést eredeti elveinkhez a II. Vatikáni Zsinat tanítása tette lehetővé, és indította el.

A katolikus egyház és a zsidóság viszonya nagyon összetett. E két közösség között a kitüntetett kapcsolatot azért is nehéz megragadni, mert mindkét közösség más természetű. A katolikus egyház (akkor még egyetlen keresztény egyházként) egy vallási szervezet, amely rögtön létrejötte után pontos hierarchiában intézményesült. A zsidóság irányvonalait, gondolkodását és eszmerendszerét nem olyan könnyű megfogalmazni, mert nem pusztán vallási közösség, hanem nép és nemzet is. A zsidó identitás többrétegű a kereszténynél, és másként szervezett. A zsidóság éppen a kereszténység megjelenésének időszakában vesztette el vallási intézményeit és államát. A hontalan vándorlás majd kétezer éves időszakában a zsidó közösség belső szervezetrendszere és intézményei a befogadó környezettől függtek. A hagyományon kívül nem volt semmi, ami e kétezer éves időszakban megtartotta volna a zsidóságot. Ehhez az állapothoz képest döntő változást hozott Izrael államának újkori megalakulása, amelynek létét lassan maguk a vallásos közösségek is elfogadták. Izrael állam léte minden viszontagságok közepette is biztonságot jelent a ma élő zsidóság számára. A zsidóságon belül ma már nem reális félelem az, hogy a kereszténységgel folytatott párbeszéd miatt hagyományának elvesztésétől és hivatásának elhagyásától kellene tartani, ezért lehetőség nyílik párbeszédre.

Ma, amikor létezik a zsidó állam, és a kereszténységet sem fenyegeti általános üldözés, e két közösség végre nyugalomban és egyenrangú partnerként tárgyalhat egymással, és építhet hidat egymáshoz. A huszadik század szörnyűséges tragédiáival szemben ez a változás mindannyiunk számára reményt jelent. Ennek a fontos fordulatnak a kibontakozását szeretném elemezni dolgozatomban. Bár a zsidó-keresztény párbeszéd távolról sem csak a katolikusok vezetésével történik, mégis elemzésem pontos tárgya a Magyar Katolikus Egyház és a zsidóság viszonya lesz a második világháború borzalma után napjainkban.

Magyarország történelmének huszadik századi tragikus fejezete 1945-tel nem ért véget. A kommunista időszak és a szovjet megszállás 1990-91-ig tartott. Ez az időszak Magyarországon elfojtotta és ideológiai uralma alá rendelte a civil és a vallási életet, amely mind a katolikus egyházat, mint a zsidó közösséget gúzsba kötötte. Ebben az időszakban a két közösség között nem beszélhetünk sem közeledésről, sem párbeszédről, hiszen mindketten puszta létükért küzdöttek. A rendszerváltás után azonban hazánkban is megindult az a folyamat, amely Nyugaton már rögtön a Holokauszt után kibontakozott.

A II. vatikáni zsinat és a közös út lehetősége

A II. Vatikáni Zsinat 1962. október 11-e és 1965. december 8-a között ülésezett négy ülésrendben. XXIII. János pápa hívta össze, majd VI. Pál vezette és zárta be a zsinat munkáját.

Hivatalosan a II. Vatikáni Zsinatot a Róma 1870-es ostroma miatt félbe szakadt I. Vatikáni Zsinat befejezésére és kérdéseinek további tisztázására hívták össze. Ilyen kérdés volt például a püspökök hatalmának és szerepének kérdése, amelyet a II. Vatikáni Zsinat tisztázott is.[2] A kialakuló várakozások és a zsinat tervezett tárgyalási pontjai azonban már kezdetektől sokkal szélesebb körű témákat érintettek. Az egész egyházról és pontosan magáról az egyházról akart vitát kezdeményezni és döntéseket hozni a zsinatot összehívó XXIII. János pápa, Angelo Giuseppe Roncalli. XXIII. János nem egyszerűen egy reformzsinatot óhajtott összehívni. A zsinat célkitűzésében pasztorális célokat határozott meg[3], és kezdetektől megjelent azon szándéka is, hogy a nem katolikus keresztény világot is megszólítsa. Sőt, olykor úgy tűnt, hogy a tanácskozástól a teljes egység megvalósítását reméli.[4] A realitásokkal azonban lendületes reformerként is tisztában maradt. XXIII. János halála után pedig VI. Pál a következőképpen fogalmazta meg a zsinat célját: „az első feladat az egyház önmeghatározásának megfogalmazása és az egyház belső megújítása; a második: az egyház egységének helyreállítása az elszakadt testvérekkel folytatott párbeszéd útján; a harmadik pedig az, hogy az egyház a modern világgal is párbeszédre lépjen”[5].

Tizenhat zsinati dokumentum született. Minden dokumentumról elmondható, hogy a trentói majd az I. Vatikánum tanításához képest a II. Vatikáni Zsinat az egyház kapuit szélesre tárta. A nyitott kapu első sorban nem azt jelenti, hogy az egyház bárkit befogad soraiba, mert azt zárkózottabb időszakaiban is megtette, hanem azt, hogy az egyház változtatott magatartásán és hozzáállásán: kifelé lett nyitott. Bizalommal tekint a megváltozott világra, és kitárulkozón meg akarja magát mutatni neki. A II. Vatikáni Zsinatnak több nagy jelentőségű dokumentuma van. A külső világ számára a Dignitatis Humanae kezdetű deklaráció a legfontosabb, mert az egyház ebben foglalt állást a vallásszabadság joga mellett. A más vallásúakat – köztük a zsidóságot – pedig a Nostra Aetate kezdetű nyilatkozat szólította meg.

Az egyház a Nostra Aetate című az írásában fejti ki tanítását a zsidóságról, határozza meg a kapcsolatot a zsidóság és a (katolikus) kereszténység között, végül pedig állást foglal az üldözések, a diszkrimináció minden formája, tehát az antiszemitizmus ellen is. Történelmi jelentőségű tett. Mielőtt a nyilatkozat tartalmát tárgyalnánk, fontos megemlékezne az azt megelőző katolikus álláspontról, hogy a fordulat egyértelmű váljon.

A kezdeti évtizedeket és az elmúlt 50 évet leszámítva a keresztények általános álláspontja a zsidósággal kapcsolatban elítélő és ellenséges volt.  Miután a keresztény vallás és vele az egyház a középkorra az európai birodalmak alapjává, így olykor első számú hatalmi tényezővé vált, a zsidóság megvetett, érinthetetlen közösség lett. Puszta létük felségsértésnek tűnt a kor vallásossággal átitatott politikai gondolkodásában. A közvélemény számára a zsidóság egy értéktelen, fölösleges, önmagában bűnös, megátalkodott csoportnak tűnt a felvilágosodásig.

 A Nostra Aetate kezdetű, II. vatikáni zsinati nyilatkozat megteremtette a feltételét annak, hogy a zsidóságban a kereszténység ismét természetes szövetségesére ismerjen. A dokumentumban az addigi egyházi gyakorlat komoly revíziója szerepel. A cikksorozat következő fejezetében lesz szó arról, hogy az állásfoglalásnak megvoltak már a közvetlen előzményei az egyházban. A Nostra Aetate kezdetű deklaráció ezt a szemléletváltozást tette visszafordíthatatlanná.[6] Elhárított minden akadályt, hogy a katolikus egyház a zsidóságban - mint ahogy már a kezdetekkor tette - újra felismerje „az idősebb testvért”. Ahogy a többi zsinati dokumentum esetében, úgy itt sincs szó törésről vagy szakadásról. Helyesebb az elhagyás–visszatérés, feledés–emlékezés párhuzamaiban vizsgálni a zsinat előtti és a zsinat utáni egyházi gyakorlatot. A felejtés fogalma egyértelműen használható a páli tanítással kapcsolatban, amire hivatkozva fejti ki végül is tanítását a zsinat. Pál apostol a Rómaiakhoz írt levélben tesz arról hitet (Róm 9, 1 – 11, 36), hogy az Örökkévaló nem vetette el Izraelt, dacára annak, hogy az újonnan megtérők - ún. pogány keresztények - talán azt gondolták. Sőt, a zsidóság továbbra is a gyökere annak a nemes olajfának, amelybe a pogányok az Isten még nagyobb dicsőségére beoltattak. Ezek a gondolatok hiába voltak mindvégig olvashatók a Szentírásban, sajnos az egyre elmélyülő téves politikai és vallásos gyakorlat nem engedte, hogy az egyház tagjai a valódi értelemben olvassák e sorokat. A Nostra Aetate, azaz Korunkban kezdetű zsinati határozat tanítása egyértelműen következik a Dignitatis Humanae kezdetű, a vallásszabadságról szóló határozatból. Annak első gyümölcse. A II. Vatikáni Zsinat tanúbizonyságát adja annak, hogy az őszinte elköteleződésből és komoly magabiztosságból az irgalmas és nyitott gondolkodás fakad. Az őszintétlenség és bizonytalanság sajátja pedig az erőszak és a gyűlölet. Egy keresztény sem engedheti meg magának az utóbbit.

A zsinatig az egyház hivatalos megnyilatkozásaiban a nem keresztényekről (lényegében a keresztényekről is, ha azok nem voltak katolikusok) csak úgy beszélt, mint pogányok vagy hitetetlenek, sőt, a zsidók esetében nem volt ritka az „istentelen” jelző használata sem. Így látható, micsoda változást jelent az az új szemlélet, hogy az egyház megtanulta a másikban nem azt keresni, ami eltér, hanem azt, ami közös.[7]

A dokumentum a más nem keresztény vallásokat megemlítve (hinduizmus, a buddhizmus és az iszlám) bemutatja azt, ami az egyház számára értékes. A zsidóság esetében azonban tovább megy, teljesen más stílusban fogalmaz. Nem veszi sorra az értékeit – végtére is jócskán részletezhetné a normatív judaizmus hit- és gyakorlatrendszerét -, hanem rögtön kiemeli, hogy különleges kötelék fűzi össze a két vallást. Méltatja a zsidóság szerepét abban, hogy a kinyilatkoztatást elfogadták és vallásos gyakorlatukban valósággá tették.

Az Egyház nem feledkezhet meg arról, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatást annak a népnek közvetítésével kapta, melyet Isten a maga kimondhatatlan irgalmasságából arra méltatott, hogy megkösse vele az ó szövetséget; s hogy annak a nemes olajfának gyökeréből táplálkozik, melyre ráoltattak a nemzetek olajágai. Az Egyház ugyanis hiszi, hogy Krisztus, a mi békénk, keresztjével kiengesztelte a zsidókat és a pogányokat és a kettőt önmagában eggyé tette.”

A dokumentum szövegében Pál apostol tanítása visszhangzik, miszerint „nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban” (Gal 3, 28). Ez nem azt jelenti, hogy a nemzetek, a társadalmi osztályok vagy nemek eltöröltettek, de azt sem, hogy a zsidókra Isten immáron nem saját népeként tekint, hanem azt, hogy Krisztusban nincs olyan különbség, amely elválaszthatná az embereket egymástól. Mindez nem uniformizmusra, hanem békében kibontakozó együttműködésre, a „sokféleség egységére” utal.  A nyilatkozat következő bekezdéseiben elutasítja azt a nézetet, mely szerint a zsidóság egyetemlegesen felelős volna a Názáreti Jézus keresztre feszítéséért: „Jóllehet a zsidó hatóságok követőikkel együtt Krisztus halálát követelték, mindaz, ami az Ő szenvedésében történt, sem az akkor élő zsidóknak, sem a mai zsidóknak nem számítható be megkülönböztetés nélkül.”[8]

Véleményem szerint nem az „Istengyilkos” vád ártott sokat a katolikus egyház zsidósághoz való viszonyának, hiszen egy valóban vallásos katolikus számára nincs nagyobb tisztesség az irgalomnál. Jézusnak a gyilkosaiért a kereszten mondott imája mindig is a maga helyes értelmében volt ismert a keresztény világban. Aki életszentségre törekedett, az mindig aszerint a lelkület szerint járt el. A zsidósághoz fűződő kapcsolatban a két közösség között az igazi kárt és a véglegesnek tűnő eltávolodást az a félreértett tanítás eredményezte, mely szerint az egyház az igazi Izrael, ezért a húsvér Izrael már megszűnt kedvesnek és fontosnak lenni az Úr szemében.[9] (Később ezt az értelmezést a protestánsok használták fel magával a katolikus egyházzal szemben.) A Nostra Aetate, így a II. Vatikáni Zsinat tanításának egyik legjelentősebb állítása az, hogy a zsidóság kiválasztottsága, becses volta az Örökkévaló szemében nem szűnt meg. „Miért szeressem Izraelt? Mert Isten is szereti azt az Izraelt, aki naponta eléje áll a Tóra hűséges teljesítésével – fogalmazta ezt meg Várszegi Asztrik, pannonhalmi főapát.”[10] Izrael kiválasztottságának ma is érvényes volta komoly kihívást jelent a kereszténység számára, mert hivatását és azonosságtudatát mélyen érinti. Azt azonban nem írja felül. Az igazság kimondása arra ösztönöz bennünket, hogy még jobban megismerjük, kik vagyunk.

Az út elején járunk.

Lukácsi Katalin

A cikksorozat következői részei:
Lukácsi Katalin: Közös út II.
Lukácsi Katalin: Közös út III.

 

Források:

Dobos Károly Dániel: A római katolikus egyház párbeszéde a zsidósággal a soá után. IN: Kizöldülő olajfa. Pannonhalma: L’Harmattan, 2011.

Fejérdy András: Magyarország és a II. Vatikáni Zsinat. Bp.: MTA Történettudományi Intézete, 2011.

Heller Ágnes: A zsidó Jézus feltámadása. Bp.: Múlt és jövő, 2000.

Richer, Etienne: Miért szeressem Izraelt? Homokkomárom: Nyolc Boldogság Katolikus Közösség, 1997.

Roth K., John: Mi köze a kereszténységnek a Holokauszthoz? In.: A holokauszt és a keresztény világ, Pécs-Bp.: Egyházfórum – Balassi, 2009.

Szántó Konrád: A Katolikus Egyház története II. kötet. Bp.: Ecclesia, 1984.

Várszegi Asztrik: Előszó. In: Richer, Etienne: Miért szeressem Izraelt? Homokkomárom: Nyolc Boldogság Katolikus Közösség, 1997.

II. János Pál 1986. április 13-án a római zsinagógában elmondott beszéde

Holokauszt Emlékközpont honlapja

A Holokauszt Magyarországon című a magyarországi holokausztot részletesen bemutató internetes oldal

Katolikus lexikon Ecclesiam Suam szócikke - http://lexikon.katolikus.hu/E/Ecclesiam%20Suam.html

Nostra Aetate kezdetű határozat 4. pontja

 


[2] Szántó Konrád: A Katolikus Egyház története II. kötet. Bp.: Ecclesia, 1984. 661.

[3] Fejérdy András: Magyarország és a II. Vatikáni Zsinat. Bp.: MTA Történettudományi Intézete, 2011. 16. o.

[4] Fejérdy András: Magyarország és a II. Vatikáni Zsinat. Bp.: MTA Történettudományi Intézete, 2011. 18. o.

[5] Fejérdy András: Magyarország és a II. Vatikáni Zsinat. Bp.: MTA Történettudományi Intézete, 2011. 77. o.

[6] Dobos Károly Dániel: A római katolikus egyház párbeszéde a zsidósággal a soá után. IN: Kizöldülő olajfa. Pannonhalma: L’Harmattan, 2011. 19-20. o.

[9] Richer, Etienne: Miért szeressem Izraelt? Homokkomárom: Nyolc Boldogság Katolikus Közösség, 1997. 21-22. o.

[10] Várszegi Asztrik: Előszó. In: Richer, Etienne: Miért szeressem Izraelt? Homokkomárom: Nyolc Boldogság Katolikus Közösség, 1997. 5.