Megbocsátani lehet, de elfelejteni soha – 2. rész

Folytatjuk Dobó András visszaemlékezését, amit unokája Dobó Dávid készített a délvidéki vérengzések túlélőjével. Az első rész itt olvasható.

„Aki tudott gyorsan leugrott a kocsiról. Én nem voltam ilyen szerencsés, mivel a lábam és a kezem teljesen megfagyott. Kopogott, mint a jég. Járek korábban német falu volt, de amikor mi oda kerültük teljesen lakatlan házakat találtunk.[1] Úgy húztak be egy ház földes szobájába és hóval kezdték el dörzsölni a kezem és a lábam is. A szoba közepén egy halom német nyelvű újság és könyv volt, így tüzet tudtak gyújtani, majd langyos vízzel átmasszírozták a lábam. Nem emlékszem már pontosan, de egy ideig nem tudtam járni. A ház egyik szobája, ami új szálláshelyünkként szolgált vélhetően egy gazdagabb német családé lehetett. Szalmán aludtunk a földön édesanyámmal és testvéreimmel, valamint a szűkös helyen osztozni kényszerültünk egy idős házaspárral is.[2] Az első álmatlan éjszakánk után az idős bácsi reggelre meghalt közvetlenül mellettem. Pár nappal később a néni is követte férjét a halálba. Minden reggel járták a házakat a foglyok közül verbuválódott halott szedők fegyveres ember kíséretében, és az elhunytakat levetkőztették, kocsira dobták, ruháikat pedig elégették. Nem sok ételt kaptunk, ezért a házakat körbejárták az asszonyok élelem után kutatva. A mi szálláshelyünkön volt egy Rozi néni nevű asszony. A padláson járva némi napraforgót talált. Az egyik cúgot tele öntötték napraforgóval és úgy hozták le a padlásról. Éjszaka mindenki kapott belőle egy marékkal, egészen addig, amíg teljesen ki nem ürült. Nem volt túl sok, de arra épp elég, hogy az éhhalált elkerüljük. A helyi asszonyok rájöttek, hogy a partizán fegyveresek hol tárolják a saját részükre szánt élelmet. Amikor a fegyveresek nem figyeltek beosontak a raktárukba és ki tudtak csempészni néhány krumplit. Az éjszaka leple alatt megfőzték, amelyből mindenkinek jutott egy darab. Naponta egyszer kaptunk ételt, ezért gyakran lopásra kényszerültünk. Volt olyan időszak, amikor el sem mentünk a kevéske ételért, mert szinte ehetetlen volt. A porciónk kukoricadara volt, vízbe főzve, só nélkül.  Édesanyámat új munkakörbe osztották be. Feladata a halottak szállítása volt. A partizánok kibontották a német kriptákat, és a sír mélyébe dobálták a holttesteket, amíg azok meg nem teltek. Annyian elhaláloztak az éhségtől és a kényszermunkától, hogy szinte mindegyik sírhely megtelt. Ekkor a partizánok gödröket ásattak az asszonyokkal, hogy a további, növekvő számú holttesteket elhantolják.

 

Az internáló táborok és a meggyilkolt magyarok térképe. (A kép forrása itt

Amikor édesanyám nem ezt a szörnyű és megalázó munkát csinálta, akkor lehetősége volt, hogy a helyi szerb családoktól ennivalót kérjen. A körülményekhez képest ez idő tájt jól éltünk, hiszen nem kellett kukoricadarán tengődnünk, hanem helyette krumplit, kenyeret, és néha egy-egy falat húst is ehettünk. Annak nagyon örültünk, amikor az asszonyok Temerinben végeztek valamilyen munkát, hiszen ha a fegyveresek megengedték mindig kaptak az ottani magyaroktól kenyeret, pogácsát, és egyéb számunkra már lassacskán feledésbe merülő ételeket. A temerini magyarok nagyon sokat segítettek, hiszen az éj leple alatt hordták az élelmet, ha azt az őrök megengedték.[3] Édesanyám és egy másik asszony levelet írtak a temerini magyaroknak, hogy aki tud, küldjön nekik valami élelmet, hogy legalább a gyermekekről tudjanak gondoskodni.  Egy hétre rá meg is érkezett az első csomag, egy bizonyos Szabó Istvántól, aki kocsmáros volt. A csomag tartalmát egy kenyér, krumpli, törött paprika, és egy kevéske só képezte. A másik asszonnyal mindketten kivették a részüket a levél eljuttatásában, ezért tisztességesen elosztották egymás közt az élelmiszer csomagot. Mivel magunkkal semmit nem vihettünk, ezért a házban található edényeket kellett felhasználnunk. Ezek az edények valószínűleg a házi kedvenceké lehettek, hiszen a házban a németek minden mást kiürítettek költözésükkor, csak ezeket hagyták hátra. Édesanyánkat március vagy április végén elvitték tőlünk. Pašićevora küldték dogozni, bennünket pedig Rozi néni gondjaira bízott. Édesanyámmal egy másik nő is ment, de neki már nem voltak szerettei, hiszen két gyermeke a táborban éhen halt. Távozása mindenkit megviselt, és helyzetünk is sokkal rosszabbra fordult. Többé nem volt, akit várjunk, aki hozott néha egy kis ennivalót. Amikor elhurcolták, azt gondoltuk, hogy soha többé nem fogjuk látni. Nagyon sokat sírtunk, rettentően hiányzott az édesanyánk.

A tavasz beálltával a galambok is megjelentek. Szinte semmilyen táplálékunk nem volt már, ezért elhatároztuk az asszonyok beleegyezésével, hogy megfőzzük őket, hiszen a hosszú hónapok alatt csont soványra fogytunk és az életben maradáshoz muszáj volt ennivalóhoz jutnunk. Ha jól emlékszem május eleje lehetett, amikor a szomszéd házból mozgolódást hallottunk, amely az úgynevezett partizánok szálláshelyéül szolgált. Átköltöztették berendezett központjukat a falu másik végébe, a házat pedig otthagyták teljesen kifosztva. Rozi néni lányával, aki tőlem két évvel fiatalabb lehetett, a kíváncsiságtól vezérelve elhatároztuk, hogy átszökünk megnézni, hogy esetleg hagytak-e maguk után valamit a fegyveresek. Már a ház pincéjében jártunk, amikor a szerbek üdvrivalgására lettünk figyelmesek. Ijedtünkben a padlásra futottunk, hogy búvóhelyet keressünk magunknak. Én a füstölőbe, míg Évike rossz deszkák mögé bújt. Valószínűleg meghallották Évike cipő kopogását és feljöttek utánunk a padlásra, de arra már nem emlékszem, hogy hányan lehettek. Évikét meglátták, hiszen az egyik ütött-kopott deszka eldőlt, és a fülem hallatára végezték ki. A fegyveresek a füstölőbe is benéztek, de nem láttak meg, mivel hosszú perceken keresztül, visszafojtott lélegzettel vártam a helyzet lecsendesedését. Több órán keresztül nem mertem kimenni, és tisztán emlékszem, hogy még akkor is reszkettem a félelemtől. Csak akkor merészkedtem elő, amikor meghallottam Rozi néni sírását. Ezekben a vészjósló időkben Évike már a harmadik halottja volt. A dolgokon én is nehezen tudtam túltenni magam, de a túlélés szempontjából muszáj volt az életben maradás minden eszközét megragadnom.

 

A vérengzés 70. évfordulóján nyílt meg a „Délvidéki magyar Golgota vándorkiállítás, amely feldolgozta a magyarokat ért népirtás történetét. (A kép forrása itt)

A következő napokban egy csoport foglyot hoztak, talán német vagy olasz nemzetiségűek lehettek, de az biztos, hogy nem magyarul beszéltek. Őket is ugyanúgy éheztették, mint minket, vagy talán még jobban. Mi gyerekek átkukucskáltunk a kerítésen, hogy a foglyokat meg tudjuk nézni magunknak. Hát volt mit látnunk, hiszen csak lógó holttesteket láttunk, akiket anyaszült meztelenül saját ruhájukkal akasztottak fel. Nem maradt más a szálláshelyünkön csak öregek, betegek és gyerekek. Május végén engem is utolért a baj. Mivel cipő hiányában mezítláb jártam, egy szög állt a lábamba, ami nagyon gyorsan elfertőződött. Olyannyira begyulladt, hogy két napig eszméletlenül hevertem. A hullaszedők készültek feldobni a kocsira, de az asszonyok nem engedték, mivel még lélegeztem. Valamilyen csoda folytán néhány hét múlva kihevertem a fertőzést, és sikeresen túléltem. Júliusig az éhhalál határán voltunk, amikor érkezett egy áruszállító kocsi, aki bizonyos Dobó gyerekekről érdeklődött. Rozi néni, akit életkora miatt már nem tudtak elhurcolni kényszermunkára, rákérdezett a kocsistól, hogy miért érdeklődik a gyerekek holléte felől. Kiderült, hogy édesanyánk küldte őt, hogy némi csomagot eljuttasson a számunkra. Az élelmiszercsomag azonban nem jutott el hozzánk, hiszen az előző utcából egy asszony átvette tőle, mivel állítása szerint az ő gyermeke volt a Dobó gyermek. Rozi néni nem hagyta veszni az ügyet, a kocsissal együtt visszamentek a csomag hamis rendeltetési helyére, és visszaszerezték azt. A csomag már fel volt bontva. Volt benne egy kétkilós kenyér, egy darab füstölt szalonna, fonott kalács és némi só is. A háború után megtudtuk, hogy ezért a csomagért édesanyánk egy bőrből készült mellényt és egy hímzett abroszt adott az egyik szerb asszonynak ahol dolgoztak. A szalonnából bátyámmal nem ettünk, meghagytuk kishúgunknak, mivel ő nagyon nehezen bírta az éhezést. Mi csak a bőrét rágcsáltuk, így a kukoricadara is elviselhetőbbé vált. Bátyám ekkor már rühes és tetves volt, és testén alig volt hús. Leginkább csak feküdt kishúgommal, ezért én jártam a fejadagokért, ami nem sokat ért, hiszen bátyám egy falatot sem evett. Rettentően féltem, hogy elveszítjük őt. Július elején el kellett hagynunk Járekot, de senki nem tudta megmondani, hogy hova visznek bennünket. A még megmaradt faluból a vasút felé tereltek bennünket, ahol egy szerelvény várakozott. Egyik vagonnak sem volt oldala, ezért spediter kocsira hasonlított. Már sötétedett, amikor elindultunk. Utazásunk végállomása Újvidék volt. Egy-két asszony aggódó kérdést tett fel a partizán fegyvereseknek, akik azt az információt adták, hogy Szibériába deportálnak bennünket. Újvidéken nagyon sok magyar nemzetiségű volt akkoriban, így sok kíváncsiskodó jött oda hozzánk. Ahogy az arckifejezésüket firtattam, azt sem tudták, hogy a közeli faluban Járekon koncentrációs tábor létezett. Késő éjszaka értünk Szépligetre, mai nevén Gajdobrára. A falut valamikor németek lakták, erről a német precizitású épületek is bizonyságot adtak. A menetoszlop lassan haladt a falu irányába, és többször megéreztem hátamon és tarkómon a fegyveresek puska tusát, amellyel a gyorsabb haladásra késztetnek bennünket. A templomkertbe irányították a csoportot, ahol másnap délelőtt névsor felolvasást tartottak. Csak a családfők neve került felolvasásra, akik persze ott sem voltak, így a még megmaradt családtagok jelentkeztek helyettük. Sokaknak azonban senkijük nem maradt. Az adategyeztetés után mindenki szálláshelyet keresett magának. Valószínűleg nem sokkal korábban telepíthették ki a német lakosokat, mivel a házak még nem voltak teljesen kifosztva. Az utcán bolyongtunk testvéreimmel, mivel minden üres ház el volt már foglalva. A falu szélén egy idős asszony valószínűleg megsajnálhatott bennünket, mert megengedte, hogy a nyári konyhájában húzzuk meg magunkat. Néhány napig az idős asszony az unokái mellett ránk is főzött, és így sorsunk viszonylag jobbra fordult. A templom mellett a partizánok konyhát állítottak fel, és amit itt készítettek sokkal ehetőbb volt, mint a koncentrációs táborban. Különböző főzelékek közül lehetett választani, mellé pedig sót és ehető kenyeret is kaptunk. A hónapokon át tartó éhezés miatt olyannyira összeszűkült a gyomrunk, hogy az ebédre kapott adag elég volt vacsorára, sőt másnap reggelire is. Egy vagy két héttel később vendéglátónktól megtudtuk, hogy hamarosan jönnek hozzánk a túlélő férfiak. Másnap meg is érkeztek az első csoportok. Kishúgommal jártuk az utcákat apánk után kutatva, de minden nap sírva mentünk haza a csalódottságtól. Pár nappal később apánk is megérkezett. A férfi felismerhetetlen volt. Hosszú szakáll, hosszú haj, rongyos ruha és mezítlábas csavargó kinézetét öltötte. Ez a kellemetlen találkozás nem csak számunkra volt kínos, hiszen ő sem ismerte fel saját gyermekeit, mivel nekünk is hosszúra nőtt a hajunk, összecsomósodva, tele tetűvel.  Nyolc hónapon keresztül nem látott ollót a hajunk és testsúlyunk is jelentősen csökkent. Az első találkozás félénken telt. Apánk azonnal anyánk és nővérünk iránt érdeklődött, de mi sem tudtunk hollétükről szinte semmit. Egyik nap kint játszottam a legelőn, amikor megláttam, hogy a hídon keresztül csoportokban jönnek az asszonyok és az idősebb lányok. Odaszaladtam, hogy megkeressem köztük anyámat. Ő ismert fel először, a karjába vett, és azonnal Illésről és Veronkáról kérdezgetett. Egy hang sem jött ki a torkomon, csak zokogtam a karjaiban. A fegyveresek szinte azonnal szétválasztottak bennünket, és a templomkertbe terelték őket, ahol a névsorolvasás után engedték el anyámat és a nővéremet. Napokkal később kihirdették, hogy a család legidősebb tagjának be kell mennie kihallgatásra. Sajnos nem tudom, hogy ott mi történt, hiszen apám nem mondta, hiába kérdeztük. Úgy gondolom, ekkor nem is ez volt a fontos, hanem, hogy végre együtt lehetett a család. A hatóságok lehetővé tették a rokonok látogatását, természetesen ennek is megvolt az ára. Hozzánk anyám húga jött, aki egy liter pálinkával kiváltotta a látogatást, nekünk pedig finom házi kalácsot hozott. Az idejét sem tudtam mikor ettem azelőtt afféle finomságot, de még most is vissza tudom idézni az ízét. Illés bátyám már nagyon rosszul volt, élet halál közt volt az állapota. Pár nappal később nagynéném újra eljött hozzánk. Az őröknek ismét adott egy-egy liter pálinkát. A fegyveresek az italtól elkábulva észre sem vették, ahogy kimenekítették bátyámat és a kishúgomat. A bátyámat egy nagyobb háti zsákba hozták ki. Annyira sovány volt, hogy tizenhárom évesen mindössze huszonöt kilót nyomott. Pár héttel később mi is követtük őket. Megkaptuk az engedélyt a szabad távozásra, ezzel megalázó fogságunk véget ért.[4] A kiadatási engedélyben fel volt tüntetve, hogy Csúrogra nem mehetünk többé vissza, mivel az ott élő magyar lakosok házai már a szerb állam tulajdona, és már az új lakosok élnek ott. Földönfutóvá váltunk, még szerencse, hogy édesanyám testvérének volt egy csőszháza, ahová beköltözhettünk, így kevéske ruházatunkkal visszatértünk Kanizsára. Arra emlékszem, hogy nagyon megnéztek bennünket az utcán, és kérdezgettek, hogy honnan jövünk. Amikor a szüleim mondták, hogy a lágerból, mindenki a lengyelországi koncentrációs táborokra gondolt. Az emberek arcán a meglepődöttség tükröződött, hiszen nem tudtak sokan róla, hogy itt is volt haláltábor. Mert az valóban az volt. Akik nem voltak munkaképesek döntő többségében mind meghaltak. Először az idős betegek, majd a csecsemők, hiszen elszakították őket édesanyjuktól és így nem tudták szoptatni őket.

A 2013-ban felállított csúrogi emlékmű (A kép forrása: Magyar Hírlap)

A háború és az azt követő megtorlás mindent elvett tőlünk, semmink nem maradt. Hazatérésünk után apám elveszítette a látását, anyám pedig idegösszeroppanást kapott. Ez egy szörnyű betegség volt, a feje és a keze állandóan rázkódott, és sokszor céltalanul bolyongott az utcán. Testvéreim is átvészelték a megtorlásokat, bátyám is sikeresen felépült. Rajtam a megfagyás jelei megmaradtak, amit egész életemen keresztül viselhettem. Dél-Bácskából kiűzték a magyarságot, és ebbe a mi családunk is bele tartozott. Kemény munkával megkeresett házainkba szerb nemzetiségű családokat költöztettek.[5] 2007-ben lehetőség nyílt, hogy kártérítést nyújtsunk be a szerb állam felé, de mindössze azt a választ kaptunk, hogy jegyzőkönyvbe vették az igényünket. Azóta a folyamat semmit nem haladt előre, és talán már nem is fog. Úgy gondolom, hogy azokat a borzalmakat, amiket ott átéltünk a világ összes pénze sem fogja elfeledtetni velünk. Megbocsátani lehet, de felejteni soha.”

Irodalomjegyzék:

  • Az oral history interjút Dobó Andrással Dobó Dávid készítette 2017-ben.
  • A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918 – 1947, Napvilág Kiadó, Budapest, 2004.
  • Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1991.
  • Matuska Márton: A megtorlás napjai, Montázs Könyvkiadó, Budapest, 1991.
  • Vajdasági Magyar Tudományos Társaság: Rémuralom a Délvidéken, Tanulmányok, emlékezések, helyzetértékelések az 1944/45, évi magyarellenes atrocitásokról, Atlantis Könyvkiadó, Újvidék, 2004.
  • Teleki Júlia: Visszatekintés a múltba, Napló Kiadó, Újvidék, 1996.

Fénykép mellékletek:

(A képen: Dobó András – Az interjúkészítő tulajdonában)

(Dobó András és családja. Dobó András ül a jobb szélen nyakkendőben – Az interjúkészítő tulajdonában)

Dobó Dávid

 


[1] Vajdaságban 40 internálótábort állítottak fel, ahová 140 ezer németet zsúfoltak össze. Ezekben a táborokban főként nők, gyermekek és öregek voltak, mivel a férfiakat besorozták vagy önként beléptek az SS-be. In: A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918 – 1947, 322. old.

[2] Több túlélő beszámolt arról, hogy akár 40-50 embert is bezsúfoltak egyetlen szobába. In: Matuska Márton: A megtorlás napjai, 212. old. Ezen szakirodalommal ellentétben Teleki Júlia tanulmányában 25-30 embert említ. In: Vajdasági Magyar Tudományos Társaság: Rémuralom a Délvidéken, 118. old.

Járekon annyi volt a tetű, hogy az idősebb emberek abba haltak bele, hogy a húsukat ették a férgek. In: Teleki Júlia: Visszatekintés a múltba, 27. old.

[3] Teleki Júlia: Visszatekintés a múltba, 20. old.

[4] A háború után Jugoszlávia Nemzeti Felszabadító Bizottságának adatai szerint a járeki táborban 3632 magyar sínylődött. Szemtanúk visszaemlékezése szerint a csontokat az ötvenes évek elején az éjszaka leple alatt kiásták és kamionnal elvitték a kúlai bőrgyárba. A járeki táborban 45 csúrogi felnőtt és 44 gyermek halt meg. Ugyanott a zsablyai áldozatok száma 21 felnőtt és 10 gyermek. A mozsori veszteséglista Járekon 4 felnőtt és 11 gyermek. Mára a Vajdasági Képviselőház nyilvánosan kimondta, hogy nem ismeri el a kollektív bűnösséget. In: Vajdasági Magyar Tudományos Társaság: Rémuralom a Délvidéken, 118, 119, 120. old.

[5] A szakirodalomból értesülve ezeket a házakat Boszniából érkező szerb telepeseknek osztották szét. In: Matuska Márton: A megtorlás napjai, 198. old.