Megbocsátani lehet, de felejteni soha – 1. rész

75 éve, 1942-ben kezdődött a Trianon után visszaszerzett Újvidéken a magyar honvédség több ezer polgári áldozatot követelő tisztogató akciója. A „hideg napokra” válaszként pár év múlva – nem sokkal a második világháború vége előtt – a továbbvonuló orosz hadsereg nyomán érkező szerb partizánok „a nép ellenségeivel való leszámolás” címén büntető akciókat hajtottak végre. A térségben a száz napig tartó katonai közigazgatást a Josip Bros által felállított különleges partizán alakulat, az OZNA biztosította, melynek tagjai bosszúhadjáratot indítottak a polgári lakosság ellen.  Az 1944-45-ös délvidéki bosszúhadjárat fő céltáblái ezúttal a német és magyar nemzetiségűek voltak. A népirtást motiválhatta a leszámolás vágya, csakúgy, mint az etnikai tisztogatás szándéka, az éppen akkor felálló kommunista hatalom osztályharcos ideológiája, és a puszta nyereségvágy is. A német és magyar nemzetiségűeket a kollektív bűnösség elvére hivatkozva üldözték, és tömegesen gyilkolták le. A munkaképtelen felnőttek és gyermekek részére külön gyűjtőtáborokat hoztak létre, ahol a legelemibb életfeltételek is hiányoztak. A helyben maradt közel 30 plébánost – mint az előző rendszer szimbólumait – Tito partizánjai kivétel nélkül barbár kegyetlenséggel megölték. A bosszúhadjárat során a deportáltak (már aki szerencsés módon túlélte a borzalmakat) vagyonát elkobozták, ők maguk földönfutókká váltak, lakóházaikba később sem költözhettek vissza. A halálos áldozatok számának felbecsüléséhez a relatíve későn meginduló levéltári kutatások miatt feltehetően még évtizedekre lesz szükség. A jugoszláv Népvédelmi Osztály korabeli hivatalos adatai szerint a vérengzéseknek 2982 áldozata volt, továbbá dokumentáltan 899 délvidéki magyart ítéltek halálra háborús bűnökért Ehhez képest a kutatók által becsült számok 20 ezer és 50 ezer között mozognak.  Annyi bizonyos, hogy jelenleg a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet adatbázisában több mint 16 és félezer azonosított áldozat neve szerepel. A tömeges lincselés áldozatai közül több mint hatezren magyarok, több mint kilencezren németek voltak. Mindez alapjaiban változtatta meg a vajdasági magyar közösség sorsát is.

A történet ismét igazolja, hogy az erőszak, erőszakot szül. Az 1944-45-ös partizánterror azonban mégis kevésbé ismert a köztudatban, míg a magyar honvédség által elkövetett 42-es tisztogatásnak komoly nemzetközi visszhangja volt. A „hideg napok” irányítóinak ugyanis még akkor elindult a felelősségre vonási eljárása, míg a szerb partizánok akcióinak irányítói ellen semmilyen eljárás nem indult azóta sem. 

Az 1944-45-ös partizánterrorról sokáig nem eshetett szó: a tömegsírokat a kommunizmus évei alatt tudatosan eltüntették, a vajdasági emberek sem akkor, de még a rendszerváltás után sem sokáig nem beszéltek-beszélhettek az átélt borzalmakról. Még az ezredforduló után is érezhető az egykor átélt borzalmak nyomán a feszültség.  

 

A sokadszorra ledöntött kereszt a csúrogi dögtemetőben (A kép forrása: Magyar Hírlap)

A csúrogi dögtemetőben tömegsírba elhantolt 100 magyar kivégzett fölött állított keresztet ismeretlen tettesek évről-évre eltávolították, 2011-ben 18. alkalommal voltak kénytelenek keresztavatót tartani az utódok és a megemlékező magyar közösség tagjai.  2013-ban a szabadkai zentai úti temetőből ellopták a délvidéki magyar áldozatoknak emléket állító vergődő madarat ábrázoló emlékművet, ami ismét súlyos aggodalmat keltett a magyar közösség körében.      

A vergődő madár emlékműve a zentai temetőben (A kép forrása: Vajdasági Magyar Szövetség)

A legvéresebb események színhelye Csúrog, Mozsor és Zsablya volt. A három település lakóit 1945 elején háborús bűnösöknek nyilvánították és deportálták. A szerb kormány csak 2014-ben ítélte el a történteket és törölte el hetven év után a három település magyarjainak kollektív bűnösségét kimondó határozatot.

Az alábbiakban a 1944-1945-ös délvidéki népirtás egyik túlélő szemtanújának eddig publikálatlan visszaemlékezését adjuk közre, aki megjárta a csúrogi, a járeki és a környező koncentrációs táborok poklok legszörnyűbb poklát. Emlékeiből a személyesen megélt történelem perspektívájából láthatunk rá az egykori véres eseményekre. Dobó András ma Magyarkanizsán éli nyugdíjas éveit, úgy véli „megbocsátani lehet, de felejteni soha”. Az oral history interjút unokája, Dobó Dávid készítette vele 2017-ben, ugyanő készítette a magyarázó jegyzeteket is. 

„1935. november 25-én Ókanizsán jöttem a világra negyedik gyermekként, édesanyám nem nagy örömére, mivel egy újabb éhes szájról kellett gondoskodnia. 1940-ben azonban szüleim mégis vállaltak még egy gyermeket, hiszen ekkor született meg kishúgom Veronka. Mi csak négyen voltunk testvérek, ami abban az időben kiscsaládnak számított, hiszen a legtöbb házaspár akár 6-7 gyermeket is vállalt. Az ezt követő időszak családunk és talán mondhatom azt, hogy minden magyar számára maga volt a felhőtlen boldogság. 1941 áprilisában a magyar csapatok Délvidékre érkezésekor impériumváltás vette kezdetét, aminek mindannyian nagyon örültünk, hiszen újra az anyaországhoz tartozhattunk. A magyar katonák folyamatosan kérdezgettek bennünket, hogy kit hogy hívnak és meglepődve csodálták, hogy mindenkinek milyen szép magyar neve van.

Még mindig előttem van, ahogy a város bejáratánál felültettek az egyik ágyura és forgattak körbe-körbe. Egyik tiszttől tíz fillért is kaptam, amit haza vittem, de édesanyám nem tudott vele mit kezdeni, így Géza bácsi boltjába mentem vele, és cserébe ő fél kiló cukorkával jutalmazott meg, mivel én vittem be az első magyar pénzérmét. Úgy gondolom ez volt talán életem egyik legszebb időszaka, de talán egész Délvidék számára is. Az emberek az utcákon szebbnél szebb magyar nótákat énekeltek harmonika kíséretében, valamint újra magyar filmeket vetítettek a mozikban. Ebben az évben váltam iskolakötelessé is, ahol kiváló teljesítményt értem el Mateidesz Gyurival együtt. Ő Magyarországról került ide, pontosabban Budapestről, mivel édesapja bankigazgató volt és irodáját Délvidékre helyezték. Gyurival szinte a kezdetektől fogva jó barátok lettünk, pedig egész más társadalmi környezetből jöttünk.  Az ő szülei gazdagok voltak, míg nekünk sok esetben nélkülöznünk kellett. Az 1942-es évben kissé megváltozott családunk helyzete, hiszen édesapám, aki a helyi téglagyárban dolgozott, munkanélkülivé lett. Munka után kutatva járta a várost, és egyik nap azzal jött haza, hogy telepesnek jelentkezett Tapolcára. Csak később tudtuk meg, hogy Tapolca helyett Csúrogra kell költöznünk. 1943 márciusára sikeresen eladtuk a kanizsai házat, minden eddigi életünket felrúgva, és Csúrogon folytattuk apám örökségét. A ház még bútorozatlan volt, így néhány napig kénytelenek voltunk a földön aludni. Szüleim vettek földeket, lovas kocsit, lovakat, tehénből kettőt, malacokat, és gazdasági felszerelést. Közben a háború lassan megfordulni látszott. Szinte mindennapossá vált, hogy az egyik szobánkban összegyűltek az emberek, mivel csak nekünk volt rádiónk a környéken. Duško bácsi is sűrűn ellátogatott hozzánk, aki apámmal igen jó barátságot ápolt. Szüleim a rádióból értesültek, hogy Németország elveszítette a háborút, és ez Magyarország, mint szövetséges bukását is jelentette. Ezzel egyértelművé vált számunkra, hogy Délvidéken a magyar éra is csak bizonyos ideig lesz még fenntartható. A magyar csapatok apránként kivonultak a térségből, és szerb partizánok orosz csapatokkal karöltve érkeztek meg Délvidékre.[1] Határozottan emlékszem, hogy október végén egy Pap vezetéknevű partizán az utcában beszédet tartott, hogy senkinek nem esik bántódása. Ígéretüket megszegve novemberben és decemberben szinte minden nap láttuk, hogy hordják a hullákat a holt Tiszába, mivel a házunk teraszáról pontosan oda lehetett látni.[2] Az embereket agyonverték, megcsonkították, sőt volt, akit kettéfűrészeltek.[3] Erről azok az asszonyok tettek tanúbizonyságot, akiket a helység kiürítése után betereltek azt kitakarítani. Elmondásuk szerint emberi darabokat szedtek össze. Mi a megtorlásoktól rettegve nem mertünk a faluba kimenni. Éjszaka pedig aki kimerészkedett az utcára a statárium következtében azonnal lelőtték. Egy borzasztó történetként megemlíteném azt az esetet, amely közvetlenül a szomszédságunkban történt. A vasút meg a mi házunk között volt egy tanya. Azon a tanyán magyarok éltek. Négy gyermekük volt, két lány és két fiú. A partizánok a tanya elé hajtották a szomszédokat, köztük minket is, és a szemünk láttára fűrészelték ketté az apát és a két fiút is. Az édesanyjuk a látottak hatására azonnal szörnyet halt, de a másik két lányukról nem tudtuk utána semmit.  Később meghallottuk, hogy akinek van otthon rádiója, azt be kell szolgáltatni. Anyám nem engedte, hogy apám vigye be a rádiónkat, hanem megkérte a szomszéd Bözsi nénit, hogy menjen be vele, aki szinte anyanyelvi szinten beszélte a szerb nyelvet.  A szerbek persze, akik korábban minimális akcentussal ugyan, de beszélték a magyart, most hírtelen mindent elfelejtettek. Így volt ez apám jó ismerősével is, Duško bácsival, aki a partizánok nyerészkedéséből szeretett volna hasznot húzni, és megszakította velünk a kapcsolatot.

Apámat és nővéremet szinte minden nap munkára kényszerítették. Apámat kocsival vitték Becséig, és azt a feladatot kapták, hogy a felrobbantott csatorna híd darabjait eltávolítsák. A nővéremet eközben mezőgazdasági munkára fogták, hiszen aki tehette elmenekült, a földekben hagyva a megérett termést. A szerb partizánok már tudták, hogy meg fogják tisztítani a falut a magyaroktól, és ennek igyekeztek hangot is adni. Minden nap kocsikkal mentek végig a falun, lövöldöztek az utcákon, különböző trágár szavakat ordibálva, jelezvén, hogy ők az urak, persze mindezt szerbül. („Mentek a Tiszába, ássák a gödröket a sintérkertbe”, „Vágják már a jégléket”) Apám is tudott valamennyit szerbül, de ő soha nem árulta el nekünk, hogy mit jelentenek ezek a mondatok. Január vége felé jártunk és abban reménykedtem, hogy majd csak elmúlik ez a gyűlölet, és megy tovább az élet valahogy. Dermesztő hidegek voltak, minden csupa zúzmarás volt. Pontosan emlékszem arra a napra, hiszen éjjel a kutyák is valahogy furcsán ugattak. Anyám egyszer ki is nézett az ablakon, és látta, hogy valaki ott toporog az utca végén subába öltözve, puskával a vállán. Semmit nem sejtve lefeküdtünk aludni, majd másnap, pontosabban 1945. január 23-án alig, hogy hozzáfogtunk a reggelihez a nővérem szaladt haza, hogy azonnal csomagoljunk, mert kiterelik az embereket saját házaikból.[4] Nem sokkal később, tényleg ott volt egy hölgy és két puskás férfi a házunk előtt. Kijelentették, hogy öt percünk van és el kell hagynunk a házat. Anyám a kishúgomat öltöztette, hiszen ő még csak négy éves volt. Ami a keze ügyébe akadt mindent összekapkodott. Az almáriumról lerántotta a szép hímzett terítőt, a porcelánedények és a szép poharak csak úgy csörögtek a padlón. Semmilyen váltó ruhát nem engedtek, hogy vigyünk magunkkal. A nővéremnek még volt ideje magára húzni apám egyik nadrágját. Egy zsákba betett egy házi kenyeret, mellé pedig egy füstölt sonkát is. Gyalog kellett menetelnünk a falu központja felé. Arra tisztán emlékszem, hogy rettegtünk, hogy mi fog történni velünk. Amit csak tudtunk elpakoltunk, így mindenki kezében volt valami, az alapvető életfeltételek megteremtéséhez szükséges eszköz. Lassan haladt a sor a falu központja felé, mivel volt, aki rosszul lett, őket kilökték a menetoszlopból, majd agyonverték. A templomkert udvarában a nagyobb fiúkat és a férfiakat külön szelektálták. Ebben a templomban mise a legújabb impériumváltás óta nem volt, az atyát hidegvérrel kivégezték, pedig a magyar idő alatt ő védte meg a szerb papot, aki keresett személyeket bujtatott.[5] Az asszonyokat és minket, gyermekeket a piactérre tereltek tovább. Esélyt sem hagytak arra, hogy elbúcsúzzunk apánktól. Ekkorra a partizánok megtanultak magyarul különböző bekiabálásokat. Többen idegösszeroppanást kaptak, hogy valóban a halálba fognak menetelni. Több órás várakozás után a férfiakat és a tíz évnél idősebb munkaképes fiúkat útnak indították Zsablya irányába.[6] Azokat az asszonyokat, akiknek négy évnél fiatalabb gyermekük volt a vasútállomás felé terelték, de azt sajnos nem tudom, hogy végül mi lett a sorsuk. Már teljesen besötétedett, amikor mi is sorra kerültünk. Emlékszem, borzasztó hideg volt, azon az éjszakán, talán mínusz húsz fok is lehetett. Több lovas kocsi érkezett a piactérre, amire felültettek minket, de a több órás várakozás következtében teljesen átfagytunk.[7] A kátyús úton lábamról leesett a cipő, hiszen a kérge teljesen el volt szakadva. El akartuk vinni korábban cipészhez, de cipészünket a partizánok kivégezték, más ezzel foglalkozó mester pedig nem volt a faluban. Teljesen mezítláb kellett végig szenvednem az utat, és először nagyon fázott a lábam, de később már semmit nem éreztem.[8] A kocsisor lassan haladt, sűrűn megállt, mert akik gyalogoltak a lovaskocsi mellett nem bírták tartani a tempót a csikorgó hóban. Láttam amint emberek rogynak össze körülöttem, őket a partizánok azonnal agyonverték vagy agyonlőtték. Több órán keresztül utaztunk céltalanul, és nem tudtuk hol vár ránk a halál. Úgy a hajnali órákban érkeztünk meg a célállomásra, Járekra, magyar nevén Tiszaistvánfalvára.[9]

A visszaemlékezés a következő részben folytatódik.  

Dobó Dávid


[1] Josip Broz Tito október 17-én rendelte el a katonai közigazgatás bevezetését a Bánát, a Bácska, valamint Baranya területén. A katonai közigazgatás ügyeivel megbízott kinevezett vezérőrnagya Ivan Rukovina volt. In: A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918 – 1947, Napvilág Kiadó, Budapest, 2004. 320.old.

Csúrogra egy bizonyos Daka osztag parancsnok érkezett csapatával. A központban beszédet mondott, amelyet így fejezett be: „Most pedig igyekezzetek, hogy a bűnösök el ne meneküljenek!”A községházán felállította a Népbizottságot. A fegyveresek a vegyes házasságban élőket nem bolygatták. In: Teleki Júlia: Visszatekintés a múltba, Napló Kiadó, Újvidék, 1996. 42. old., 48. old.

[2] A partizánok a számukra veszélyesnek ítélt személyeket a községháza raktárhelyiségébe, a helyi iskolába, és a gabonaraktárba gyűjtötték őket.  Három-négy héten keresztül egyenként szólították őket, ők azonban többé nem tértek vissza. In: Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1991. 204. old. A halottakat kocsikon hordták a szélmalom és a téglagyár közötti részre. A tetemeket mésszel leöntötték, és földet húztak rájuk. In: Matuska Márton: A megtorlás napjai, Montázs Könyvkiadó, Budapest, 1991., 211. old.

[3] A 3300 csúrogi magyar közül a legtöbb embert agyonverték, halálra botozták, leszaggatták körmeiket, tüzes vassal égették nemi szervüket. In: Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában. 208. old.

[4] Csúrog (Čurug), Zsablya (Žabalj) és Mozsor (Mošorin) magyar lakosságát a helyi szláv lakosság külön kérésére, arra hivatkozva, hogy közülük valóban sokan részt vettek az 1942-es razziában kollektíve kitelepítették. In: A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918 – 1947, 323. old. Azokat a férfiakat, akik nem voltak hajlandóak elhagyni lakásukat a helyszínen kivégezték. In: Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában. 203.old.

A kivégzéseket a félkezű Pajo Rajkov irányította. In: Teleki Júlia: Visszatekintés a múltba, 21. old.

[5] A plébános nem akarta elhagyni a falut. Ezt azzal indokolta, hogy a pásztornak a nyáj között a helye. In: Teleki Júlia: Visszatekintés a múltba, 46. old. Az emberségesebb csúrogi szerbek a katolikus pap védelmére keltek, de a bíróság összeköttetései miatt háborús bűnösnek nyilvánította Dupp Bálint atyát, majd a partizánok a templom falánál főbe lőtték. In: Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában. 207. old.   Dupp Bálintot a bevonuló magyar hatóság is letartóztatta. Húsvét vasárnapján ugyanis azt prédikálta, hogy nem ilyen hadsereget várt. A magyar hatóság hat hónapnyi börtönbüntetésre ítélte ezért a kijelentésért. In: Matuska Márton: A megtorlás napjai, Montázs Könyvkiadó, 196. old.

[6]  A szakirodalom szerint a 16 és az 50 év közötti férfiakat kényszerítették munkaszolgálatra. Elképzelhető, hogy a sok év elteltével ez az információ torzult.  In: A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918 – 1947, 322-323. old.

[7] Visszaemlékezésekből kiderül, hogy tizenkét lovaskocsi vitte a kitelepítettek után csomagjaikat, de ebből mindössze csak öt érkezett meg Járekra. In: Matuska Márton: A megtorlás napjai, 208. old.

[8] Az első áldozat Járek felé egy három hónapos kisbaba volt, aki megfagyott édesanyja karján. In: Vajdasági Magyar Tudományos Társaság: Rémuralom a Délvidéken, Atlantis Könyvkiadó, Újvidék, 2004., 118. old.

[9] A legszörnyűbb helyzet a járeki táborban volt, ahol a különféle járványos betegségek és az ellátás gyengesége miatt magas volt a halálozási arány. A visszaemlékezők szerint naponta 80 ember vesztette életét a táborban. A járeki táborban 1945 tavaszán 3632 magyart őriztek. A haláltáborként elhíresült járeki lágert 1945 júniusában szüntették meg. In: A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918 – 1947, 324. old.  A lágerparancsnok nő volt, aki roppant szigorúan, férfiasan viselkedett. Később a Petőfi-brigád tagjai Becsén alaposan helybenhagyták, majd éveken keresztül külföldön bujkált. In: Teleki Júlia: Visszatekintés a múltba, 74. old.