A nyári szünet margórája

A diákoknak véget ért az iskola, eljött a várva várt nyári szünet azoknak, akiknek nem kell még több hétig a kötelező nyári összefüggő szakmai gyakorlatot teljesíteniük. A szóbeli érettségi vizsgák is lezajlanak június végéig, és itt a szabadság! A szünetben lesznek olyan diákok, akik dolgoznak majd, sokan mennek a Velencei-tóhoz, a Tiszához vagy a Balatonra, strandra, ide-oda. Ne ringassuk magunkat azonban illúziókban: minden diáknak bőven lesz ideje arra is, hogy az offline világ megtapasztalása mellett az online világ rejtelmeibe is elmerüljenek, annak minden előnyével és hátrányával.

Több cikkünk is jelent már meg az online lét potenciális veszélyeiről, mindezek – a félreértések elkerülése végett mindenképp – figyelmezető jelleget és nem elrettentőt öltöttek. Az internet óriási mértékű penetrációja számos olyan kihívást jelent az internetet használók számára, amely nemcsak pozitívumokkal, hanem negatívumokkal is bír, legyen az akár internetes zaklatás, akár a közösségi oldalakra posztolt vagy ott található nem megfelelő tartalmak, akár bármilyen más visszaélés vagy az internetfüggőségnek is gyakran titulált „kóros” állapot. Jelen írásban egy olyan cikkre szeretném mindenki figyelmét felhívni, illetve ezt kommentálni, amely kiválóan összefoglalja az internetes zaklatás valós veszélyeit és azt, mi mit is tehetünk annak érdekében, hogy a kiskorú gyermekeket megóvjuk ezektől.

Az indexen május végén megjelent egy cikk „Nem szimplán bántalmazták, szabályosan vadásztak rá” címmel, amely első látásra vagy hallásra akár egy „egyszerű” esetre is utalhatna. Olyanra, ami nap mint nap megtörténhet iskolában, játszótéren, bárhol: a nagyobbak kipécéznek maguknak egy náluk bármilyen szempontból kisebb vagy gyengébb fiatalt és elveszik az uzsonnáját, sértő megjegyzéseket tesznek rá vagy épp cikizik a ruhája vagy a megjelenése miatt. Mindez az offline világban, ez a cikk azonban az online zaklatás világába kalauzolja az olvasókat, amelynek nincsenek földrajzi korlátai, személytelenebb, és sokkal nagyobb nyilvánosságot is kaphat.

Bár a fent említett cikk főleg külföldi példákat hoz fel, sajnos már egy magyarországi eset is nyilvánosságot kapott, ahol egy fiatal öngyilkossága nagy valószínűséggel internetes zaklatásra vezethető vissza. Megint szeretném megerősíteni azt, hogy nem elrettentő, hanem figyelemfelhívó célzattal készül ez a cikk. Nem az a baj, ha a fiatalok az interneten (is) kommunikálnak, osztanak meg képeket és információkat magukról, ha játék közben „idegenekkel” csetelnek vagy épp közösségi oldalakon ismerkednek. A baj az, hogy közülük sokan nem tudják, vagy nem érzik, hol a határ, milyen tartalmú képek vagy információk azok, amelyekkel nem lehet visszaélni, illetve hogyan lehet kiszűrni akár egy csetszobában, akár egy közösségi oldalon azokat a ragadozókat, akik rájuk vadásznak.

A kép forrása itt

Nem célom tovább taglalni azt, milyen potenciális veszélyek leselkedhetnek az online térben a fiatalokra, inkább arra koncentrálnék, hogyan lehet ezekre a fiatalokat esetlegesen felkészíteni vagy a tragédiákat megelőzni. Mint ahogyan azt a hivatkozott cikk is írja, elsősorban a szülők és az iskola feladata az, hogy megóvja a gyerekeket. Ezzel tökéletesen egyet tudok érteni, azonban én egy kicsit jobban hangsúlyoznám a szülők, mint az iskola szerepét.

Való igaz, hogy vannak olyan szűrőprogramok, melyek segítségével megóvhatjuk a gyerekeket a káros internetes tartalmaktól, azonban nem mindentől. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) honlapján olvashatunk gyermekbarát megoldásokról, ott úgy fogalmaznak, hogy a „(…) szűrőprogramok ismerete és alkalmazása rengeteg veszélytől megóvhatja gyermekeinket az interneten (…)”. A megfogalmazással, főleg a „rengeteg” szó használatával én személy szerint nem értek egyet, többek között azért sem, mert a gyermek vagy a család számítógépén túl ott van még az okostelefon, a barátok vagy az osztálytársak számítógépei vagy akár az iskolai gépek. A szűrőprogramok használata fontos, azonban szerény véleményem szerint sokkal, de sokkal fontosabb szempont mind a példamutatás, mind pedig a szülők és a gyermekek közti kommunikáció.

A kép forrása itt

Amennyiben a szülők nem rendelkeznek elegendő információval a potenciális (akár online, akár offline) veszélyekről, akkor természetesen nem is tudnak olyan óvintézkedéseket tenni, melyek hatékonyan védenék gyermekeiket. Valljuk be, a felnőttek nagy része, legyen az szülő vagy tanár, igencsak a digitális bennszülöttek mögött kullog ezen a téren, ez azonban nem jelenti azt, hogy az ő gyermekeik feltétlen több veszélynek vannak kitéve a kibertérben. Elérkeztünk a vesszőparipámhoz, a kommunikációhoz. Attól ugyanis, hogy a digitális bevándorló jelzővel gyakran illetett szülők nem rendelkeznek annyi tudással vagy inkább tapasztalattal az internetet illetően, mint gyermekeik, még hatékony védelmet nyújthatnak nekik. Ennek véleményem szerint a legjobb módja a kommunikáció, az, hogy a szülők minőségi beszélgetést folytatnak a fiatalokkal, és nem csak feltétlen az internettel kapcsolatban. Ha olyan kapcsolat van a szülő és a gyermek között, amely nyitottságra ösztönzi az utóbbi felet, akkor teljesen mindegy, hogy miről beszélgetnek, ha a fiatalnak problémája van, a szülő felé (is) fordul majd, és nem csak a csetszobákban próbálja idegenekkel megosztani problémáit vagy félelmeit. Amit az elmúlt több, mint egy évtizedben pedagógusként tapasztaltam az esetek többségében, az azonban sajnos nem ez. Ne legyen igazam, de én azt látom, hogy egy átlagos családban minimális a valós kommunikáció a szülő és a gyermek között. Legyen az akár annak betudható, hogy a szülők a munkájuk vagy egyéb elfoglaltságuk miatt keveset tartózkodnak otthon, akár annak, hogy nem tulajdonítanak a mindennapi apróságokon túl jelentőséget a beszélgetésnek, ennek valós veszélyei vannak.

A másik kulcsfontosságú szereplőhöz, az iskolához érkeztünk. A mai modern iskolaképhez hozzátartozik vagy hozzátartozna a médiatudatosságra nevelés, amely szerintem elengedhetetlen lenne a mai fiatalok oktatását illetően. Vannak olyan iskolák, ahol ez vagy valami hasonló tantárgyként is szerepel, azonban én ezt mind pedagógusként, mind pedig egyszerű állampolgárként igen kevésnek tartom. Való igaz, nem csak a szülő, hanem az iskola feladata is, hogy a gyermekeknek ebben a témában is fogódzót nyújtson, sokszor azonban úgy érzem, mintha ezt a feladatot (is) szimplán át szeretnék passzolni az iskoláknak és a tanároknak.

Az oktatási-nevelési folyamat nem csak a tantárgyakon keresztül valósul meg. Beszélhetünk rejtett tantervről, iskolán kívüli foglalkozásokról, szakkörökről, bármiről. Azonban ha a realitások talaján maradunk: mikor és hogyan lenne valóban és valódi lehetőség arra, hogy a diákoknak olyan tudást adjunk ebben a témában, amely használható is?

Mind a médiatudatosságra való nevelést, mind pedig az életre való nevelést meg kellene valósítani az iskolákban olyan szinten és mértékben, amely nem terheli tovább sem a diákokat, sem a pedagógusokat. Legyen az akár tantárgyi keretek között, akár prevenciós foglalkozások alkalmával.  Ezzel nagy valószínűséggel nem csak pedagógus kollégáim, hanem a szülők, sőt, a diákok is egyetértenének. Kihívás, tudom, de a gyermekeink megóvásáról van szó.

És mivel nekik már nyári szünet van, kanyarodjunk vissza ehhez, az ő szabadságukhoz és hagyjuk most már az iskolát. Bár június van és az iskolával is sokat példálóztam, mégis úgy érzem, van létjogosultsága ennek a cikknek a figyelemfelhívás tekintetében. Úgy hiszem, hogy fokozottabb figyelmet kell fordítani a fiatalok netes használatára és szokásaira a nyár folyamán (is). Üljünk le velük és beszélgessünk. Ne telefonon, cseten vagy félszavakkal, hanem legyen minőségi és valós, valódi kommunikáció, hiszen ez a kulcsa nem csak a megfelelő szülő-gyermek kapcsolatnak, hanem minden másnak. Elnézést a kifacsart idézetért: beszélgetünk, tehát vagyunk.

Rácz Kriszta