70 éve történt I. rész

Egy választás, ami fordulatot jelentett a magyar kereszténydemokrácia történetében I.

Idén 70 éve, hogy az 1947. augusztus 31-i választásokon a KDNP elődje, a Demokrata Néppárt a kommunista diktatúra kialakulásával szemben álló legerősebb ellenzéki párttá vált a magyar parlamentben. Az évfordulóról cikksorozatban emlékezünk meg. Ennek első részeként Petrás Éva egyik tanulmányából[1] közlünk részleteket, amely a magyar kereszténydemokrácia politikai gondolkodásának alakulását mutatja be 1947-ig.

A kereszténydemokrácia, mint politikai irányzat a második világháború után nyert teret Európában. Amíg azonban 1945 után a nyugat-európai kereszténydemokrata pártok belpolitikailag a szociális piacgazdaság létrehozásán fáradoztak, külpolitikailag pedig az európai egységgondolat irányában haladtak, addig a kelet-közép-európai kereszténydemokrata pártok – köztük a Demokrata Néppárt is – a helyi kommunista pártok politikai hatalomért vívott küzdelmének árnyékában igyekeztek képviselni, működésük végső határáig, a kereszténydemokrácia egyetemes elveit.

Az előfutárok

19. századi előfutárok nyomdokain haladva és a katolikus társadalmi tanítást követve Magyarországon az 1930-as évektől kezdődően katolikus gondolkodók és politikusok megkísérelték kidolgozni azt az akkor „reformkatolikusnak” nevezett politikai eszmerendszert[2], amely a korabeli társadalmi viszonyok reális elemzésén alapult, és amely a nyugat-európai kereszténydemokrata gondolkodás magyar megfelelőjeként dolgozott ki keresztény társadalmi és politikai alternatívát. Ez az ekkor kialakuló eszmerendszer vált a második világháború utáni korszerű kereszténydemokrata párt, a Demokrata Néppárt politikai programjának és politikai nyilatkozatainak eszmetörténeti előzményévé is.

A magyar kereszténydemokrata gondolkodás forrásvidékét Barankovics István, a Demokrata Néppárt főtitkára, a párt 1947. augusztus 10-i győri választási beszédében a Giesswein Sándor által a századfordulótól képviselt keresztényszociális demokrácia-felfogásban jelölte meg. Mint mondta, „[a] Néppárt nem véletlenül bont zászlót éppen Győr városában. A modern szociális és demokratikus keresztény állameszmét innét indította el útjára a századforduló idején egy nagyszerű pap, az evangéliumi szocializmus első magyar gyakorlati hírnöke, a békeeszme világhírű magyar szószólója, az első keresztény munkásegyesület megalapítója, a szociális és demokratikus keresztény politikának tragikus hőse: a mi nagy előfutárunk, Giesswein Sándor.”[3]

Giesswein Sándor, a hivatkozott előd

A pápai enciklikák tanításai

A modern keresztény politikai gondolkodás támpontjául a pápai enciklikákban megfogalmazódó társadalmi tanítás szolgált. Ezekben az enciklikákban sajátos módon az egyház tanítói funkciója által képeződik le a társadalom- és politikatörténet, hiszen bennük a katolikus egyház főpapjai koruk égető kérdéseiről fogalmaznak meg tanítást.[4] XIII. Leó a 19. század végén abból a világegyházat érintő felismerésből indult ki, hogy az egyház létérdeke, hogy a hitélet érdekeltségi területén túl is foglalkozzék a modern kor felvetette problémákkal. XIII. Leó ezzel a századforduló katolikus megújhodását is elindította, amelynek két kiemelkedően fontos területe a katolikusok politikai szerepvállalása világnézeti alapon létrejövő érdekképviseleti és politikai szervezetekben, illetve az a vallásos megújulás, amely a szekularizálódott társadalmakban a katolicizmus értékeit elevenítette fel. A sajátos magyarországi gazdasági és társadalmi viszonyok miatt csupán a századforduló környékén indultak meg azok az elsősorban Giesswein Sándor nevéhez kapcsolódó párt- és mozgalomszervezési kísérletek, amelyek a Rerum novarum szellemében nyújtottak korszerű katolikus alternatívát. A katolikus társadalmi, politikai és szociális gondolkodásnak Magyarországon azonban csak jóval később, elsősorban az 1930-as években alakult ki az a tágabb társadalomtudományos háttere, amely lehetővé tette, hogy a katolikus alternatíva a politikai eszmerendszerek között is versenyképesnek mutatkozhasson, és önálló jövőképet alakítson ki.

XI. Piusz pápa (1857–1939) Quadragesimo anno kezdetű enciklikájának (1931)[5]  került bemutatásra egyetemes érvényű társadalom-szerkezeti elvként a szubszidiaritás elve, mint amely a hatalomgyakorlás totális kiterjesztése helyett a különböző szintű kompetenciák létét és érvényességét elismerve a társadalom vertikális tagozódásában rejlő támogató, ellensúlyozó és kölcsönös felelősségek optimális igényét kibontakoztató működési elvként működik.[6] Azonban a Quadragesimo anno-ban javasolt korporatizmus viszont sehol Európában nem bizonyult a társadalmi megújulás eszközének. Az állam csak annyiban érdeklődött a hivatásrendiség iránt, amennyiben azt politikailag hasznosnak tartotta.[7]

A katolikus reformértelmiség gondolkodása az 1930-as években

Magyarországon a hagyományos agrárstruktúrából következően a szociális kérdés a még mindig első sorban a paraszti tömegek, s nem az ipari munkásság problémáit takarta.  A szociális kérdés – amely Nyugat-Európában eminensen 19. századi kérdés volt[8] - nálunk egyet jelentett az ország társadalmi fejlődéséről, modernizációjáról és egyúttal demokratizálásáról való gondolkodással. A harmincas évekre a Horthy-rendszer megreformálásának szükségessége széles értelmiségi rétegek konszenzusává vált.[9]

Az 1930-as években új katolikus folyóiratok indultak[10], amelyek az új, szociális színezetű proto-kereszténydemokrata gondolkodás fórumaivá váltak. Közülük a Korunk Szavát 1931-ben, kifejezetten a Quadragesimo anno magyarországi fogadtatásának előmozdítására alapította gróf Széchenyi György laptulajdonos és főszerkesztő. Munkatársai a későbbi katolikus újságírás olyan jelentős személyiségei voltak, mint Balla Borisz, Aradi Zsolt, Katona Jenő, Possonyi László és Rónay György. A folyóiratban rendszeresen jelentek meg írásai Mihelics Vidnek, Csávossy Elemér SJ-nek[11], Kovrig Bélának és Barankovics Istvánnak. A publikációk a vízválasztó 1935-ös évig a katolikus közélet nemzetközi és hazai eseményeinek nyomon követése mellett főként a társadalmi tanítás bemutatásának, a benne kirajzolódó társadalomkép, ill. gazdaságetika magyarázatának szenteltek tág teret, körüljárva a hazai viszonyokra való alkalmazhatóságának kérdését. A Korunk Szava írógárdáját kezdetben elmélet és gyakorlat metszéspontjainak keresése kötötte össze, amelyet a katolikus társadalomtudományos elemzés és a népi szociográfia tényfeltáró módszerének összeegyeztetésével kíséreltek meg kialakítani. A kétféle törekvés ideiglenesen összefonódott, és ez az 1931 és 1935 közötti időszakban a Korunk Szava mozgalmas, kísérletező, katolikus avantgardjának új hangját eredményezte.

A pápai társadalmi tanítás harmincas évekbeli magyarországi adaptációja Prohászka Ottokár[12] nyomdokain indult útjára. „Foszladozó, bomladozó régi társadalom. Íme, ez a társadalmi kérdés.” – idéz tőle a szociológus Kovrig Béla a Korunk Szava Prohászka-emlékszámában, 1932 őszén. Prohászka Ottokár (1858–1927) a magyar katolikus szociális gondolkodás számára mindig is megkerülhetetlen vonatkoztatási pont volt, ám a Korunk Szavában a rá való hivatkozás a szociográfiai realizmus elvárásával gazdagította a székesfehérvári püspök eszméiből táplálkozó katolikus szociális gondolatot.

Prohászka Ottokár, a pápai szociális gondolat első magyarországi adaptálója

Kovrig szerint a társadalmi reform első lépése a reális helyzetfelmérés, amelyet szociálpolitikai célkitűzések megfogalmazása, majd a kettő összhangjának megteremtése követ. Realitás és teoretikus célkitűzések összehangolásának alapja lehet a Quadragesimo annó-ban megfogalmazott társadalmi tanítás, amennyiben megmutatja, hogy milyen irányban haladható meg a régi – a karitászra épülő – szociális gondoskodás. Kovrig ennek az útkeresésnek később egész köteteket szentelt[13] és bizonyos mértékig saját szociálpolitikusi pályáját is e feladat megvalósításaként fogta fel[14].

A Prohászkára való hivatkozás szinte magától értetődik egy szociális elkötelezettségű katolikus orgánum számára. Annál újszerűbb viszont Szekfű Gyulának, a kortárs történetírónak és gondolkodónak példaképként való szerepeltetése.[15] Szekfű Gyula történelemfelfogását a társadalmi tanításban konzervatív reformprogram lehetőségét felismerő katolikus újságírás Szekfű katolicizmusa miatt fogadta rokonszenvvel.[16] A jelenkor válságának katolikus módon történő megközelítésében a reformok mellett érvelő katolikus írók olyan szellemi közösséget tételeztek fel Szekfű és önmaguk között, amely az alakulófélben levő katolikus társadalomtudományos gondolkodás egyik sajátosságára hívja fel a figyelmet. A válságot ugyanis sosem csupán magyar kérdésként fogták fel, hanem a kor és a világ egyetemes problémájaként. Szekfű Három nemzedéke, majd elsősorban e mű 1934-es átdolgozása és konzervatív reformprogrammal való kiegészítése nagy hatással volt a Korunk Szava körül kialakuló kör szellemi útkeresésére. A jelenkor válságát Szekfű a múlt „bűneire” vezette vissza, s ezáltal olyan értelmezési modellt nyújtott, amely a politikai és egyházi identitásukat kereső katolikusok számára átvehetővé vált.[17] Ekképp a Szekfűtől átvett értelmezési modell az új katolikus folyóiratokban a nemzeti történelem helyett a magyar katolikus egyház története felé fordult. Míg Szekfűnél a földkérdés, a felekezeti kérdés, a zsidóság és kapitalizmus kérdése, a nemzedékprobléma és a határon túli magyarság ügye egyként mint feloldásra váró hasadtság jelent meg a trianoni Magyarország életében,[18] addig az ifjúkatolikusok az egyházi helyzet elemzését építették fel hasonló módon és az egyházon belüli reform szükségességét hangoztatták.[19]

Ez a korokon áthajló gesztus – amely a katolikus tradíció tárházából a középkort, a gótikát, a skolasztikus filozófiát és a késő középkori misztikát emelte ki – vált a francia Renouveau catholique mintájára a magyar ifjúkatolikusok avantgardjának példaképévé, szemben a „barokkosnak” érzékelt hazai egyházi környezettel. A korabeli katolikus sajtó és a keresztény perszonalizmust zászlajára tűző Vigilia hangneme, tematikája és értékszempontjai közötti különbséget leginkább a katolikus identitásnak ezzel a stílusbeli különbségével szemléltethetjük. A Vigilia hasábjain az egyetemesként értett „katolikus” jelző már úgy bukkan fel, hogy az integráló erőként felfogott katolicitás nem kiveti, hanem befogadja és saját szempontjai szerint elismerőleg értelmezi a szekuláris kultúrát és művészeteket. Possonyi László, Rónay György és Sík Sándor esszéikben a katolikus miliő ezen új útjait járták be.[20]

A társadalomtudományok terén hasonló utat járt be Mihelics Vid és Kovrig Béla. Mihelics (1899–1968) szociológusként a Quadragesimo anno egyik legelső magyarországi népszerűsítőjévé vált. A megújuló katolikus társadalmi tanításban olyan eszközt látott, amely a századelő katolikus szakszervezkedési formáival szemben hatékonyabb társadalmi jelenlétet eredményezhet.[21] Írásaiban a társadalmi igazságosság és a felebaráti szeretet őskeresztény elveiből kiindulva természetjogi megközelítésen keresztül jut el az organikus társadalom-felfogás csúcsának tekintett korporatív eszmékig.

Kovrig Béla (1900–1962) szociálpolitikusként közvetlen kapcsolatot is teremtett az állami társadalompolitikával. 1927-től a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium munkatársaként foglalkozott a szociális biztosítás ügyével, majd az Országos Társadalombiztosítási Intézet (OTI) aligazgatójaként részt vett a mezőgazdasági öregségi és rokkantsági biztosításról szóló törvény kidolgozásában, amelyet azután az országgyűlés az 1938. évi XII törvénycikként iktatott törvénybe.[22]  Imrédy Béla 1938-ban felkérte a Miniszterelnökség akkor alakuló új ügyosztálya, az V. Társadalompolitikai Osztály vezetésére[23], Teleki Pál miniszterelnöksége idején pedig a Nemzetpolitikai Szolgálat vezetője lett. Mint Teleki Pál bizalmasa, szerepe volt Teleki „korporatív alkotmányreform tervé”-nek a kidolgozásában.[24] Kovrig főműve azonban a Magyar társadalompolitika, amelyben amellett, hogy a Horthy-kor szociálpolitikai gondolkodásának és jogalkotásának összegző-elemző értelmezését nyújtja, egyúttal kidolgozza a világháború utáni magyar kereszténydemokrácia szociális programját is.[25]

Kovrig Béla, a magyar szociálpolitika kiemelkedő alakja

Kezdettől kritikusan elemzi azonban a magyar katolikus egyház és társadalom viszonyát Barankovics István (1906–1974). A Demokrata Néppárt későbbi vezetője egy cikkében már 1932-ben a földosztás megkerülhetetlen voltára hívta fel a figyelmet. A magyarországi földbirtoktulajdon aránytalanságainak megszüntetése biztosíthatja csak a társadalmi békét és a nemzet fennmaradását – állítja Barankovics.[26] Szerinte a földosztás elkerülhetetlenül bekövetkezik majd, a kérdés csupán az, a nagybirtokos katolikus egyház beleegyezésével, vagy nélküle történik-e meg.

Mivel a katolikus egyház hatalmának jó részét az uralkodó osztályokkal való időleges és káros szövetség miatt vesztette el, [...] hasonló módon bizonytalan időre el fogja veszíteni morális és spirituális befolyását is, ha nem a legszélesebben értelmezett emberi jogok érvényesítését és a legprogresszívabb szociális gondolkodást fogja támogatni”[27] – írja. Végül pedig arra a következtetésre jut, hogy „[A] magyar föld történetében nem csak a nemzet története, hanem a katolikus egyház sorsa is meg van írva.[28]

Barankovics István, reformkatolikus értelmiségi, újságíró, a Demokrata Néppárt majdani főtitkára.

A Korunk Szava a harmincas évek nagy politikai eseményei kapcsán politikailag is állást foglalt. Szerzőiben épp a szélsőjobboldali eszmék nemzetközi és hazai térnyerése keltette fel azt a szándékot, hogy tisztázni próbálják a katolikus társadalmi tanítás és a jobboldali társadalomszervezési kísérletek viszonyát. A nemzetiszocializmus és a kereszténység összeférhetetlenségéről nagyon hamar világos képet kaptak. Például már 1932-ben ankétot rendeztek a hitlerizmusról. A szerkesztők prominens, egymással ellentétes nézeteket valló közszereplőket kértek fel arra, hogy kifejtsék álláspontjukat.[29] Nehezebb volt azonban a fasizmus megítélésének kérdése. Széchenyi, a Korunk Szava főszerkesztője, egyre inkább a szélsőjobboldali ideológiákkal szembeni küzdelemre helyezte a hangsúlyt. 1938-ban azonban Széchenyi meghalt. Halálának ürügyén az Imrédy-kormány bevonta a radikalizálódó Korunk Szava lapengedélyét, s csak több parlamenti képviselő közbenjárásának köszönhetően szerveződhetett újra a folyóirat 1939-ban Jelenkor néven, de akkor már Katona Jenő szerkesztésében. Eszmei utódának tekinthető a Barankovics által szerkesztett Az Ország Útja[30] című folyóirat is.    

A sok áramlat között valóban nem volt erős Barankovics István és körének befolyása, de főként 1943 nyarától, a Katolikus Szociális Népmozgalom létrejöttétől egyre erősödött. A harmincas és negyvenes évek katolikus társadalomtudományos gondolkodása és az a szociálpolitikai tevékenység, amelyet képviselői kifejtettek, végül is kitermelték azt a belátást, amely a második világháború után a Demokrata Néppárt programjában[31] annak a háború utáni európai kereszténydemokrata politikai gondolkodásnak a magyar megfelelőjeként jelentkezett, amely a szociális piacgazdaság és a parlamentáris demokrácia összekapcsolásával kísérelte meg pótolni az európai történeti fejlődés egyik nagy adósságát, a szociális jogok politikai elismerését.[32]

A kereszténydemokrácia a második világháború után

Nyugat-Európában a második világháború után a politikai szférából számos politikai alakulat kihullott, a kereszténydemokrácia viszont döntő jelentőségű áramlattá vált. Magyarországon a kereszténydemokrácia hasonló, töretlen felívelésről szó sem lehetett. Hazánkban 1945 után ugyanis már olyan belpolitikai változások történtek, amelyek mind abba az irányba mutattak, hogy a Magyar Kommunista Párt minden lehetséges eszközzel törekszik a hatalom minél korábbi megragadására. A Demokrata Néppártnak ebben a belpolitikai helyzetben kellett az új katolikus világnézeti párt létjogosultságát megalapozni és elfogadtatni.

A Demokrata Néppárt egyik választási szlogenje az 1947-ben

Barankovics István személyében azonban a DNP-nek olyan vezetője volt, aki politikaelméleti szempontból is maradandót alkotott: a DNP 1945. és 1947. évi programnyilatkozatai hűen tükrözik az ő nézeteit is, így támpontul szolgálhatnak a magyar kereszténydemokrácia eszmerendszerének vizsgálatakor.[33] 1945. szeptember 25-én elmondott programbeszédében[34] Barankovics István a következőképpen érvelt amellett, hogy pártja megáll a lábán a pártok közti versenyben:

Vajon a kereszténység eszményeiben és hitvalló tömegeiben rejlő politikai erő és igény véglegesen és visszatérhetetlenül leszorult-e a közéleti tényezők sorából; vagy pedig mindenkinek számolnia kell azzal a ténnyel, hogy a kereszténység eszményeiben és hitvalló tömegeiben, valamint sajátos kultúrájában szunnyadó politikai igények politikai akaratokként is megszólalnak a demokratikus közéletben? Aki a kérdésre tagadó válasz ad […], az logikusan utasítja el a Néppárt létének még a gondolatát is. […] Aki azonban számol azzal a ténnyel, hogy a magyar kereszténység eszményei, sajátos kultúrája és vallásos tömegei olyan közéleti igényt hordoznak magukban, amely részt követel magának a pártok versenyéből és a közélet alakításából is; aki nem huny szemet a nagy szenvedések nyomán hatalmasan megéledő vallásos igények fölött; aki nem veszi tudatlanra a magyar kereszténység ezeréves gyökérzetét, amelyet a nép lelkéből egy rántással kitépni nem is lehetne; aki számításba veszi a keresztény egyházak világszolidaritásának letagadhatatlan tényét; s aki nem zárkózik el annak a jelenségnek észrevevése elől, hogy a kereszténység politikai tekintélye és szerepe a régebben közömbös országokban és irányzatokban is emelkedőben van – az a fiatal magyar demokrácia egyik legfontosabb érdekének éppen azt fogja tekinteni, hogy a demokrácia kivívása, fenntartása és mindenfajta támadást kiálló, elszánt védelme a kereszténység szervezeteit és hitvalló tömegeit is kifejezetten érdekelje.[35]

Barankovics tehát az európai tendenciákról tudva és azokat Magyarországon is határozottan érzékelve érvelt a DNP létjogosultsága mellett. Az 1945-ös programbeszéd a továbbiakban a parlamentáris demokrácia és az alapvető emberi jogok mellett állt ki, és az 1945 utáni társadalmi, politikai és gazdasági eseményeket következetesen kifejtett természetjogi érvelés zsinórmértékével mérte: támogatta egy új típusú gazdasági és szociális rend kialakítását, egyetértett a földreformmal, a stratégiai fontosságú ágazatok, üzemek államosításával, a közigazgatás átalakításával és a Szovjetunióval való különleges viszony szükségességével.[36]

A programbeszéd sarokköve – Barankovics jogi végzettségének megfelelően – a keresztény állameszme. Értelmezésében az állam nem öncélú, hanem emberarcú intézmény, amelynek legfőbb hivatása az emberek életének szolgálata a közjó megvalósítása által. Az 1947. augusztus 10-én meghirdetett győri program hasonló eszmei alapokon, a keresztény állameszme és az ország függetlenségének hangoztatása mellett továbbra is tág teret szentelt a kereszténydemokrata gazdaság- és társadalompolitikai elveknek.[37] A keresztény állameszméről alkotott nézeteit később Barankovics a Hazánknak, a Demokrata Néppárt napilap igényével indult újságjának a hasábjain is kifejtette.[38] Meglátása szerint a keresztény állameszme „...birtokában az az állam van, amely végső hivatását a szabadság isteni kiváltságával rendelkező emberi személyiség szolgálatában látja, amely felett célként a közjó csillaga vezérkedik és amelynek minden életmegnyilvánulását az igazságosság törvénye szabályozza és irányítja.[39]

KMR


[1] Petrás Éva: A kereszténydemokrácia eszmetörténete Magyarországon– a kezdetektől 1949-ig. In. Pascal Fontaine: Út Európa szívébe. Barankovics István Alapítvány 2016. 695-713.o.

[2] Takáts József: Modern magyar politikai eszmetörténet. Osiris Kiadó, Budapest, 2007. 110. o.

[3] Barankovics István: Keresztény demokrácia. Mit akar a Demokrata Néppárt? In: (Szerk.) Kovács K. Zoltán – Gyorgyevics Miklós: Híven önmagunkhoz. Barankovics István összegyűjtött írásai a kereszténydemokráciáról. Barankovics Akadémia Alapítvány, Budapest, 2001. 331. o.

[4] Michael J. Schuck: That They Be One. The Social Teaching of the Papal Encyclicals, 1740–1989. Georgetown University Press, Washington D.C., 1991.

[5] Szövegét lásd: (Szerk.) Tomka Miklós – Goják János: Az egyház társadalmi tanítása. Szent István Társulat, Budapest, 1993. 57–103. o.

[6] Goják János: A szubszidiaritás a katolikus egyház társadalmi tanításában. In: (Szerk.) Hajdú Zoltán: Szubszidiaritás és regionalitás az egyház- és államszervezetben. MTA Regionális Kutatások Központja, Pécs, 2010. 28–33. o.

[7] Balogh Margit: A KALOT és a katolikus társadalompolitika, 1935–1946. MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 1998. 17–19. o.; Ormos Mária: Politikai eszmék, politikai gyakorlatok a 20.–21. században. Napvilág Kiadó, Budapest, 2009. 199–207. o.

[8] Tóth Zoltán: Elfelejtett előzmények. A régi társadalomtörténet sajátos kérdéseinek kialakulásáról. In: Bódy Zsombor – Ö. Kovács József: Bevezetés a társadalomtörténetbe: hagyományok, irányzatok, módszerek. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 74. o.

[9] Lackó Miklós: Sziget és külvilág. Válogatott tanulmányok. MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 1996. 167–169. o.

[10] Korunk Szava (1931–1938), Vigilia (1935-től) és Új kor (1935–1937)

[11] Csávossy Elemér SJ: Az egyház szociális arca. In: Korunk Szava, 1932.I.1. 7–8. o., 1932.I.15. 5–6. o., 1932.III.15. 5–6. o., 1932.IV.1. 5–6. o., 1932.IV.15. 6. o. és Az új társadalmi rend: 1932.V.15. 5–6. o., 1932.VI.1. 6. o. és 1932.VII.1.-15. 7–8. o.

[12] Kovrig Béla: Prohászka társadalom-szemlélete. In: Korunk Szava, 1932.X.15., 11–13. o.

[13] Vö. Kovrig Béla: Szociálpolitika. Magyar Szemle Társ., Budapest, 1936.

[14] Petrás Éva: Kovrig Béla élete és pályája. In: Kovrig Béla: Magyar társadalompolitika, 1920-1945. Gondolat Kiadó, Budapest, 2011. 317–336. o.

[15] Gr. Széchenyi György: Szekfű Gyula védelmében. In: Korunk Szava, 1931.XII.1. 3. o.

[16] Hatos Pál: Szekfű katolicizmusa. In: Múltunk, 2010/1. 232–257. o.

[17] Strausz Péter: Korporáció vagy hivatásrend? Az érdekképviseleti rendszer átalakításának kérdése Európában és Magyarországon, 1926–1940. In: Múltunk, 2010/1. 83–122. o.

[18] Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Egyetemi Ny., Budapest, 1934. 416–465. o.

[19] Vida Imre: A mai magyar katolikus ifjúság feladatai (küzdelem a korszerűtlen társadalom ellen). In: Vigilia, 1936/4. 11–48. o.; Aradi Zsolt: Amiről dönteni kell. In: Új kor, 1935.V.4.; Aradi Zsolt: Vita a lényegről. In: Korunk Szava, 1935.II.15. 65-66. o.

[20] Rónay György például később Pergel Ferenccel beszélgetve a következőképpen összegezte a Vigilia irodalomszemléletét: „…éppen azt a tévhitet akarta lerombolni, hogy katolikus irodalom az, ami ájtatos, imádságos. Nem. Katolikus irodalom az, ami irodalom, és úgy irodalom, hogy szellemében keresztény.” In: Rónay György: Interjúk, nyilatkozatok, vallomások. Vigilia Kiadó, Budapest, 2004. 166. o.

[21] Mihelics Vid: A szakszervezkedés elmélete és iránya. Dunántúl Egyetemi Ny., Pécs, 1928. 172–176. o.

[22] 1938:XII. tc., „a gazdasági munkavállalók kötelező öregségi biztosításáról.” A törvény teljes szövege elérhető: 1000 év törvényei. In: www.complex.hu/1000.

[23] Hámori Péter: Kísérlet egy „propagandaminisztérium” létrehozására Magyarországon. A Miniszterelnökség V., Társadalompolitikai Osztályának története 1938–1941. In: Századok, 1997/2. 353–380. o.

[24] Teleki Pál: Válogatott politikai írások és beszédek. (Szerk.) Ablonczy Balázs. Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 443–463. o.

[25] Kovrig Béla: Magyar társadalompolitika, 1920–1945. Gondolat Kiadó, Budapest, 2011.

[26] Barankovics István: Új földbirok-reform felé. In: Korunk Szava, 1932.VIII.1–15. 15–19. o.

[27] Uo. 15. o.

[28] Uo. 19. o.

[29] Milotay István és Eckhardt Tibor mellett írást adott a Korunk Szavának Kéthly Anna is, a katolikus társadalomtudósok közül pedig Mihelics Vid és Szekfű Gyula nevét kell kiemelnünk. In: Korunk Szava, 1932.VI.1. 7–11. o.

[30] Az Ország Útja (1937–1943)

[31] Barankovics István: Keresztény demokrácia. Mit akar a Demokrata Néppárt? In: (Szerk.) Kovács K. Zoltán – Gyorgyevics Miklós: I.m. 313–331. o.

[32]Gyáni Gábor: A társadalmi igazság történelmi fogalma. In: Uő: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág Kiadó, Budapest, 2000. 76. o.

[33] Gyorgyevics Miklós: Barankovics István, a magyar kereszténydemokrácia apostola. Pályakép. In: (Szerk.) Kovács K. Zoltán – Gyorgyevics Miklós: I.m. 474–507. o.

[34] Barankovics István: Programbeszéd a Demokrata Néppárt 1945. évi szeptember hó 25-i értekezletén. In: (Szerk.) Kovács K. Zoltán – Gyorgyevics Miklós: I.m. 293–311. o.

[35] Uo. 294. o.

[36] Szabó Róbert: A modern kereszténydemokrácia megjelenése Magyarországon. In: (Szerk.) Pálffy István: 70 éves a Kereszténydemokrata Néppárt. Barankovics István Alapítvány, Budapest, 2014. 27. o.

[37] Barankovics István: Keresztény demokrácia. Mit akar a Demokrata Néppárt? In: (Szerk.) Kovács K. Zoltán – Gyorgyevics Miklós: I.m. 313–331. o.

[38] Barankovics István: Arccal a keresztény állameszme felé. In: Hazánk, 1947. augusztus 17. 1–2. o.

[39] Uo. 1. o.