70 éve történt III. rész

70 éve, hogy az 1947. augusztus 31-i választásokon a KDNP elődje, a Demokrata Néppárt a kommunista diktatúra kialakulásával szemben álló legerősebb ellenzéki párttá vált a magyar parlamentben. Az évfordulóról cikksorozatban emlékezünk meg. A harmadik részben a választás körülményeiről lesz szó.

A DNP 1947-es választási kampányáról relatíve kevés forrás áll rendelkezésre, ezek alapján Szabó Róbert[1] a küzdelem lefolyását a Demokrata Néppárt történetét feldolgozó tanulmányában a következőkben foglalta össze.

A választási kampány szervezőmunkája Eszterhás György,[2] az FKgP volt nemzetgyűlési képviselője, a kisgazdák volt közigazgatási osztályának vezetője kezébe futott össze. A párt megyei szervezetei a volt kisgazda szervezetek szétesése után és azok nyomán főleg a Dunántúlon jöttek létre. Az FKgP Zala, Vas, Győr-Moson-Sopron, Somogy megyei szervezeteit teljesen átvették, de felgyorsultak a kisgazda pártszervezetek demokrata néppártivá alakulása Baranya-Tolna, Heves-Nógrád, Szabolcs-Szatmár és Csongrád megyében is, ahol korábban nem voltak kiépített néppárti szervezetek.

A kommunizmussal a kereszténydemokrácia alternatíváját kínáló DNP egyik röplapja 1947-ben

(A kép forrása: BIA Kereszténydemokrácia Tudásbázis)

A szervezés és az agitáció területén a KALOT tagok mozgósítása volt felbecsülhetetlen hatással, de sokat jelentett a kisgazdapártból kizárt vagy távozott képviselők támogatása, szerepvállalása a Demokrata Néppártban s a lelkészkedő alsópapság rokonszenve. A korabeli feljegyzések szerint pártagitációra 101 ezer forintot fordítottak, s annak fele még későbbiekben is adósságot jelentett. Az ország területének 40%-ában anyagiak híján gyűléseket sem tudtak tartani, helyi párttagjaik fedezték a plakátok és röplapok elkészítését.[3] A párt 14 választókerületben állított képviselőjelölti listát, Jász–Nagykun–Szolnokban nem sikerült alkalmas jelölteket találni, míg Fejér–Komárom–Esztergom választókerületben a hercegprímással szemben nyílt konfrontáció elkerülése miatt elálltak a jelöltállítástól.[4] Még a választási kampány megindulása és a választási programok meghirdetése előtt kísérlet történt egy ún. világnézeti párt létrehozására is, de a megbeszélések a DNP és a Kisgazdapárt un. katolikus szárnya egyesítéséről kudarcba fulladtak.[5] Ezután a DNP választási szövetségest már nem keresett, egyes választókerületekben viszont megvalósult az ellenzéki DNP-MFP-FMDP összefogás. ”[6]

 

A Hazánk cikke a párt választási kampányáról (A kép forrása: BIA Kereszténydemokrácia Tudásbázis)

A történelemben számtalan választási csalás volt már, de az 1947-es augusztus 31-i a magyar kereszténydemokraták számára különösen emlékezetes. Nemcsak a választási visszaélések és a gátlástalan kommunista hatalmi harc miatt, hanem azért is, mert az irányzat történetének addig jelentősebb fordulata kötődik hozzá: a Demokrata Néppárt minden manipuláció és nehézség ellenére a parlament legerősebb ellenzéki pártjaként került ki a küzdelemből. Történt ez mindannak ellenére, hogy a kommunista párt változatos eszközökkel igyekezett előre bebiztosítani magának a küzdelemben való győzelmet.   

1947 nyarán új választási törvényt vezettek be, amely kizárta a választhatóságból az ellenzék vezérét, Sulyok Dezsőt, ami pártjának a Magyar Szabadság Pártnak a feloszlásához vezetett.  A Lex Sulyok –ként is emlegetett törvény ugyanis nevesítette azokat a háború előtti jobboldali szervezeteket, amelyeknek tagjai nem voltak választhatóak, továbbá 10%-kal csökkentette a választásra jogosultak számát is, megfosztva őket választójoguktól. A Belügyminisztérium ezen túl a választói jegyzéket is manipulálta, szándékosan kihagyott belőle majdnem félmillió, „jobboldali érzelműnek” tartott állampolgárt. “Olyan rettenetes szerencsétlenség-e a magyar demokrácia számára, ha néhány ezer ilyen parasztlevente nem fog szavazni ezen a választáson?” – reagált a tiltakozásokra cinikusan Kádár János. Az MKP nem válogatott az eszközökben: a választói névjegyzék manipulálásán túl  megszervezte a hamis szavazatok leadását. Az utólag hozzáférhető levéltári anyagokból vált ismertté, hogy MKP  megyékre lebontott tervet készített arról, hogy hány hamis szavazatot kell leadni  a győzelem biztosításához. A választási kampány más szempontból is egyenlőtlen erőviszonyok mellett folyt. Míg a kommunisták számára az erőforrások korlátlanul álltak rendelkezésre, és agitátornak a gyárakból kivezényelt munkásokat is mozgósíthattak, addig a többi párt – kiváltképp az ellenzéki pártok – papír, eszköz- és pénzhiányban voltak kénytelenek kampányolni.  A Demokrata Néppárt például saját programját csak  augusztus elején tudta nyilvánosságra hozni Győrben, majd ezt követték a kecskeméti, kaposvári pécsi, miskolci  nagygyűlések.    

A DNP lapjának a Hazánk-nak az 1947 augusztus 30-i száma (A kép forrása: BIA Kereszténydemokrácia Tudásbázis)

A kommunisták annyira biztosan voltak a dolgukban, hogy két héttel a választások előtt Rákosi nyilvánosan kijelentette, hogy az ellenzék legfeljebb 15%-ot fog majd szerezni.  A megnehezedett körülmények ellenére a megszülető közel 40%-os ellenzéki eredmény jelezte a magyar társadalom kommunistákkal szembeni távolságtartását. A Demokrata Néppárt a referendumon várakozáson felüli eredményt ért el: 286 742 vokssal maradt le a kommunistáktól, ezzel a szavazatok számát tekintve a második legerősebb párt lett.  A DNP Zala és Vas-megyében abszolút többséget szerzett 56.9% és 56.3%-kal, Baranya-Tolna, Somogy, Győr-Moson-Sopron, Veszprém és Szabolcs-Szatmár-Bereg választókerületben az első helyen került ki a küzdelemből. 60 mandátumával viszont csak a 4. legnagyobb frakciót hozhatta létre, mert az akkori választási rendszer premizálta a négypárti kormánykoalíciót, a szavazatok 60 százalékának együttes elérése esetén az országos listás mandátumok 80 százalékát jutatta nekik. Ez az oka annak, hogy a DNP több szavazattal kevesebb mandátumhoz jutott, mint a kisgazdák és a szociáldemokraták. Összességében a kormánypártok felül-, az ellenzékiek alulreprezentáltak voltak a megalakuló új parlamentben.

Mandátummegoszlás az 1947-es választások után (A kép forrása: BIA Kereszténydemokrácia Tudásbázis)

Mi mennyi? A csalássorozat hatása a végeredményre

Az 1947-es választásról – az adatok akkori „kézi” rögzítése és összesítése okán – egymástól minimális mértékben eltérő eredmények maradtak fenn. A különbségek a politikai erőviszonyok megítélése szempontjából nem relevánsak, a pártok százalékos szavazatarányai csak tizedszázalékos differenciákat mutatnak. Az alábbi táblázat adatainak forrása a hazai választástörténet legteljesebb adatbázisa (Magyarország XX. századi választási atlasza 1920-2000); ezek a számok jelennek meg a témával foglalkozó legtöbb feldolgozásban.

(Forrás: Magyarország XX. századi választási atlasza)

Az 1945-ös kormánykoalíció pártjai (az akkori választási eredményük sorrendjében: FKGP, MKP, SZDP és NPP) összesen 3 032 581 szavazatot (60,72 %) és ezzel 271 mandátumot (65,94 %) szereztek, az ellenzéki pártok együtt 1 961 757 voksot (39,28 %) és 140 mandátumot (34,06 %) kaptak; közöttük a különbség 1 070 824 szavazat. Az 1946 tavaszán létrejött Baloldali Blokk (MKP, SZDP, NPP) nem szerzett abszolút többséget (45,39% szavazat és 49,39 % mandátum), így a kormányalakításhoz szükség volt a korábbi támogatottságuk kétharmadát elvesztő kisgazdákra, s e párt 1947 nyarára megmaradt vezetői ebben partnerek voltak.   Az adatok alapján értelmezhetőek a választási eredmények, és ezen belül annak a csalássorozatnak a hatása, ami miatt az 1947-es választás a „kékcédulás” jelzőt kapta a magyar politikatörténetben.

A hírhedt „kékcédula” (A kép forrása: BIA Kereszténydemokrácia Tudásbázis)

A „kékcédula” egy igazolás (hivatalos nevén: névjegyzék kivonat), amellyel azok a szavazók voksolhattak, akik a választás idején nem a lakóhelyükön tartózkodtak. Akkori nevét a nyomtatvány halványkék színéről kapta.

Szigorú ellenőrzés mellett a mostani választásokon is lehetőség van arra, hogy a választás napján nem a lakóhelyükön tartózkodók másutt szavazhassanak, 2003-tól akár külföldön is. Azonban 1947-ben a kommunista párt vezetése nem a szavazati jog gyakorlásának minél teljesebb biztosítására, hanem előre eltervezett tömeges csalásra használta az „átigazolást”. A módszer az volt, hogy ugyanaz a személy mindig új „kékcédulát” kitöltve több szavazókörben is voksolt, a hatékonyság érdekében pedig az erre hajlandókat csoportosan, általában teherautókkal szállították a nagyobb városokon belül egyik szavazóhelyiségből a másikba illetve a városok és falvak között.

Különböző források egymástól eltérően adják meg a „kékcédulák” számát. A legtöbbről a szociáldemokrata Böhm Vilmos beszél, aki a már emigrációban írott visszaemlékezéseiben részletesen ír a történtekről. Szerinte a Belügyminisztérium 500 ezer példányt nyomtatott, amelyből a kommunisták 50 ezret „szíves felhasználásra” felkínáltak a szociáldemokratáknak. Ők – hogy ennyivel is kevesebb legyen a csalás – ezeket átvették, de egy páncélszekrényben a választás utánig érintetlenül megőrizték. Földesi Margit és Szerencsés Károly kötete szerint azonban eleinte egyes szociáldemokrata vezetők is tárgyaltak a kommunistákkal, és nem zárkóztak el a csalástól. Viszont miután rájöttek, hogy csak az igazolások töredékét kapták meg, közvetlenül a választások előtt – elsősorban Kéthly Anna erőteljes fellépésére, aki kezdettől ellenezte a csalást – leállították saját előkészületeiket, és felszólították a kommunistákat, hogy ők se éljenek vissza a ”kékcédulákkal”. Az MKP vezetése azonban megyékre lebontott pontos terv alapján már rég szervezte az ügyet. Szovjet segítséggel járműparkot és üzemanyagot összpontosítottak, és titokban „toborozták” végrehajtókat: „Ötven jó csepeli elvtársat kérünk 31-ére Zemplénbe... 100% bolsikat kérek. Kb. 20 helyen fognak szavazni… A kocsik minden dísz nélkül legyenek és csendesek.” Egy fennmaradt dokumentum szerint országosan összesen 12 260 „aktivistának” 4727 szavazókörben 208 693, fejenként átlagosan 17-18 hamis voksot kellett volna leadnia.

Azonban már a választás délelőttjén az Igazságügyminisztériumba és a rendőrségekre (ekkor még nem mindenütt kommunista volt a rendőrkapitány, és sok olyan ember dolgozott a választásokon, aki pártállástól függetlenül nem volt híve a csalásnak) ezrével futottak be a jelentések a nyilvánvaló visszaélésekről, így számos helyen abbahagyták az akciót illetve a hatóságok igyekeztek azt megakadályozni. A városokban is gyorsan híre ment, hogy több helyen ugyanazok voksolnak. A falvakban pedig még feltűnőbb volt, hogy a teherautó megállt a határban, és a helyiek számára ismeretlen emberek kettes-hármas csoportokban onnan igyekeztek szavazni, majd vissza a járműhöz, és tovább a másik faluba. Mindez időveszteséggel is járt. Így hiába volt valakinél húsz cédula, sokan csak 4-5 helyen tudtak voksolni. Szinte biztos tehát, hogy a „terv” nem 100 százalékra teljesült.

Arról azonban csak becsült adatok vannak, hogy ténylegesen mennyi volt a hamis szavazatok száma. Péter Gábor, a Belügyminisztérium Államvédelmi Osztályának (ÁVO) vezetője saját miniszterének, a kommunista Rajk Lászlónak 62 981 névjegyzék kivonat alapján leadott szavazatról számol be. Ez, mivel a jelentés „belső használatra készült”, alapjaiban akár igaz is lehet, viszont a statisztika hiányos (a szavazókörök mintegy 90 százalékára terjed ki), és benne vannak a „szabályosan” távol lévők voksai is. Mások 80, 100, 120 ezer hamis szavazatról tudnak. A valós szám inkább több, mint kevesebb ennél, de az nem életszerű, hogy a „tervezett” 200 ezret megközelítette volna.

Az eredményekből látszik, hogy ”számtanilag” a csalásnak csekély a jelentősége. Ha az MKP szavazataiból levonunk akár 200 ezret, akkor is ez a párt nyeri a választást. Azt a céljukat, hogy a kormánypártok közötti erőviszonyokat megváltoztassák, csalás nélkül is elérték volna. A koalíció négy pártjának együttes választási győzelmét sem a kékcédulás szavazatok biztosították, hiszen az ellenzéki pártokkal szembeni szavazatelőnyük több, mint 1 millió. (Premizációs mandátumokat ugyan már 90 ezer voks „kiesése” esetén sem kaptak volna, így szorosabb többséggel alakíthattak volna kormányt.) A „kékcédulás hadművelet” tehát utólag „túlbiztosításnak” tűnik, és csak a leadott szavazatokra tekintve az 1947-est nem lehet en bloc elcsalt választásnak nevezni.

De nem ilyen egyszerű a helyzet, ha azt is látjuk, hogy 1945-höz képest törvényileg korlátozták a választójogot, és a választói névjegyzékek helybeni összeállításakor önkényesen jóval „túlmentek” a törvény adta kereteken is, „kifelejtve” a listából sok nem baloldali, de néhol még szociáldemokrata szimpatizánst is, összességében mintegy 460 ezer embert zárva ki a szavazásból. Nagy többségük valószínűleg az ellenzéki pártok táborát erősítette volna, de ennek hatása a választási eredményre kiszámíthatatlan. Emellett a leadott törvényes voksok sem a szabad választói akarat kinyilvánítását garantáló politikai környezetben születtek. A kommunista vezetők a választást csak az 1946 tavaszától beindult totális politikai offenzívájuk (tömegakciók, megfélemlítés, kreált összeesküvés, kisgazdapárti vezetők, közöttük Kovács Béla főtitkár letartóztatása, Nagy Ferenc miniszterelnök lemondatása és emigrációba kényszerítése stb.) végkifejleteként, a már lezajlott hatalomkoncentráció utólagos legitimálásaként fogták fel. Politikai szocializációjuk, értékviláguk nem a parlamenti demokrácia „megnyerésére”, hanem annak elutasítására épült, a demokratikus berendezkedést kezdettől időleges taktikai kompromisszumnak fogták fel – így semmi nem gátolta őket a választási csalás kitervelésében és végrehajtatásában. Továbbá abban sem, hogy a választások után új lendülettel lássanak neki a demokratikus intézmények további kiüresítéséhez, az ellenzéki politikai pártok felszámolásához, minden eltérő politikai akarat megtöréséhez.

Választási eredmények értékelése

A második világháború után az európai kereszténydemokrata pártok választási eredményeik alapján a legjelentősebb politikai erők sorába emelkedtek. Olaszországban Alcide De Gasperi, Franciaországban Georges Bidault, Robert Schuman és Németországban Konrad Adenauer kezdeményezői váltak a háború utáni demokratikus újjáépítésnek, a közös európai gondolat megvalósításának. Hitelüket a háború alatti következetes antifasiszta és demokratikus politikájuknak, valamint annak köszönhették, hogy a bekövetkezett fordulat kiürítette a jobboldali politikai palettát. Ott, ahol a kommunisták erősek voltak, mint például Olaszországban, vagy Franciaországban a közvélemény leginkább a kereszténydemokratáktól várta a baloldal hirtelen megnőtt erejének ellensúlyozását.

(A táblázat forrása: Petrás Éva: Barankovics István és pártja az 1945-ös demokráciában és annak utóvédharcában.

Múltunk 2017/1.)

Bizonyos szempontból Magyarországon is hasonló volt a helyzet. A kereszténydemokraták kezdettől elhatárolódtak a két világháború közötti hagyományos keresztény pártok politikájától, amelyek az új korszak hajnalán egyre inkább hitelüket vesztették. A Demokrata Néppárt hozzájuk képest az új demokrácia fiatal pártjaként tiszta lappal indult, meg kívánta haladni – Barankovics szavaival élve  – a „múlt politikai képletét”. Követői felismerték a XX. századi közéletben a világnézeti politika szükségességét, és meggyőződésük volt, hogy a keresztény világnézeti alapokon nyugvó új társadalomtudomány alapján „olyan együttélési tervet” kínálnak, melynek „nem kell szégyenkeznie sem a tudomány, sem a haladás színe előtt”.   A párt választási programja világosan kifejtett keresztény társadalomelméleti alapokon állva hitelesen közvetítette a DNP világnézeti párt jellegét, de ugyanakkor konkrét javaslataival pragmatikus megoldási alternatívát is kínált. A program hívószavai a demokrácia, a szociális igazságosság és kereszténység olyan társadalmi kérdésekre reflektáltak, ami aktuálisan foglakoztatta a közéletet.  A DNP jól szervezett választási kampányának nagygyűlésein nem egy esetben több tízezres hallgatóság fejezte ki a párttal való szimpátiáját.  Az eredményeket magyarázza továbbá, hogy a második világháború utáni években a lakosság túlnyomó többsége még rendszeres templomba járó volt.  A Katolikus Szociális Népmozgalom részvétele az antifasiszta ellenállásban, vagy a KALOT-nak a parasztság problémái iránti érzékenysége a háború után számos választót fogékonnyá  tett a kereszténydemokrácia eszméi iránt.  Ez a szubkulturális háttér eleve növelhette egy keresztény párt választási esélyeit.  A DNP-re leadott voksok megoszlása azt mutatja, hogy felülreprezentált volt a hagyományosan vallásosként ismert régiókban ( Észak-Dunántúlon, Nógrád megye nyugati felén, Somogyban, Baranyában, Zalában, valamint Szabolcs és Zemplén megye számos járásában)  valamint a parasztság és a női szavazók körében, különösen a kisebb lélekszámú településeken, illetve ott, ahol a KALOT tevékenysége korábban is sikeres volt. A parasztság és a munkásság azon része, amelyik korábban is tradicionálisan távol tartotta magát a baloldaltól, a párt szociális változások iránti elkötelezettségével szimpatizált. Nem egy esetben a volt kisgazda szavazók is a Demokrata Néppárt felé fordultak.  

Kispapok szavaznak 1947. augusztus 31-én. (A kép forrása: fotomuveszet.net)

A Magyarországi helyzet néhány vonásában ugyan hasonlított a nyugat-európaihoz, de gyökereit tekintve markánsan különbözött attól. A szovjet típusú diktatúra kiépítésének gátjait jelentő polgári erők felszámolása már korábban elkezdődött, s arra a néhány pártra, amelyek még indulhattak az 1947-es választásokon rövidesen hasonló sors várt.

KMR

Felhasznált források és feldolgozások:

1947. évi XXII. törvény az országgyűlési választásokról  

Böhm Vilmos: Választási hadjárat a népi demokrácia módszereivel. Beszélő, 1985/3 (link is external).

Földesi Margit–Szerencsés Károly: Halványkék választás. Magyarország 1947. (Tanulmány és válogatott dokumentumok) Kairosz Kiadó, 2001.

Hubai László: A magyar társadalom politikai tagoltsága és az 1947-es választások. In: Fordulat a világban és Magyarországon 1947–1949. Szerk.: Feitl István, Izsák Lajos, Székely Gábor. Napvilág Kiadó, 2000. 98–117. o.

Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza (1920-2000) Napvilág Kiadó, 2001.

Izsák Lajos: A parlamentarizmus vesztett csatája – 1947. In: Parlamenti választások Magyarországon 1920-2010. Szerk.: Földes György, Hubai László. Napvilág Kiadó, 2010. 243-265. o.

Petrás Éva: Barankovics István és pártja az 1945-ös demokráciában és annak utóvédharcában. Múltunk 2017/1

Szabó Róbert: Egy kereszténydemokrata kísérlet Kelet–Közép–Európában, a Demokrata Néppárt (1944–1949)  In. Pascal Fontaine: Út Európa szívébe. (Szerk.: Kiss Mária Rita) Barankovics István Alapítvány 2016.

Internetes hivatkozások a szöveg közben.


[1] Szabó Róbert: Egy kereszténydemokrata kísérlet Kelet–Közép–Európában, a Demokrata Néppárt (1944–1949)  In. Pascal Fontaine: Út Európa szívébe. (Szerk.: Kiss Mária Rita) Barankovics István Alapítvány 2016.

[2] Eszterhás György (1916–2002): jogász, belügyminisztériumi tisztviselő. 1945–1947-ben az FKgP nemzetgyűlési, majd 1947-től 1949-ig a DNP országgyűlési képviselője.

[3] Archivio Generale dell Scuole Pie (AGSP) Tomek Vince hagyatéka, Mások kéziratai (4. sorozat), Barankovics Istvánnak a Demokrata Néppárt működésére vonatkozó iratai és följegyzései (2. tétel) 1945–1949.

[4] Archivio Generale dell Scuole Pie (AGSP) Tomek Vince hagyatéka, Mások kéziratai (4. sorozat), Barankovics Istvánnak a Demokrata Néppárt működésére vonatkozó iratai és följegyzései (2. tétel) 1945–1949.

[5] Izsák, 1985. 94. o.

[6] Az idézet Szabó Róbert: Egy kereszténydemokrata kísérlet Kelet–Közép–Európában, a Demokrata Néppárt (1944–1949)  In. Pascal Fontaine: Út Európa szívébe. (Szerk.: Kiss Mária Rita) Barankovics István Alapítvány 2016.