70 éve történt IV. rész

Idén 70 éve, hogy az 1947. augusztus 31-i választásokon a KDNP elődje, a Demokrata Néppárt a kommunista diktatúra kialakulásával szemben álló legerősebb ellenzéki párttá vált a magyar parlamentben. Az évfordulóról cikksorozatban emlékezünk meg, melynek befejező része egy kitekintés a választások utáni eseményekre.

A Demokrata Néppárt a törvényhozásban

A megválasztott országgyűlés 1947. szeptember 16-án tartotta alakuló ülését. 1947. szeptember 12–14-én a DNP megválasztott képviselői Pócza Lajos[1] rokonságának hévízi panziójában tartott kétnapos értekezleten, zárt körben tárgyalták meg az általános elvi és politikai kérdéseket, a pártszervezet kiépítésének módozatait, állást foglaltak a párt parlamenten belüli magatartására vonatkozóan is. Az értekezlet érdekes színfoltja volt Matheovits Ferenc[2] váteszi felszólalása, amelyben megjósolta a DNP képviselőcsoportjára váró megpróbáltatásokat.[3] (Hasonló összejövetelt rendeztek a budai Manréza lelkigyakorlatos házban is 1947. november elején.[4])

A pártnak eredetileg 60 képviselője volt, de a többes mandátumokról való lemondások utáni behívások és a későbbi pótképviselők előrelépése miatt a DNP az országgyűlés feloszlásáig 71 képviselővel rendelkezett. Ők voltak azok a reprezentánsok, akik kiválasztottságuk révén meghatározták a párt arculatát. Foglalkozásuk szerinti megoszlásukban feltűnő a kisbirtokosok, gazdálkodók, mezőgazdászok magas száma, őket csak az értelmiségiek (tanárok, tanítók, ügyvédek, jogászok) kategóriája közelíti meg.[5] Kevesebb alkalmazott, egyetlen vállalkozó és három kisiparos volt közöttük. A párt jellegére utal két egyházi személy megválasztása s egyházi felettesük, elöljárójuk felszólítására mandátumok átvétele utáni azonnali lemondásuk. Iskolázottságuk meglepően magas volt, 12-en érettségivel rendelkeztek, 28 képviselőnek felsőfokú végzettsége volt Ez garantálta s garanciája volt a magas színvonalon végzett parlamenti tevékenységüknek.[6] Az 1947-es választási sikert követően a kereszténydemokrácia az országgyűlésben a kiépülő totális kommunista diktatúra alternatívájaként jelent meg, ám a lehetőség valóra váltását a belső hatalmi viszonyokon túl a szovjet katonai jelenlét, a kedvezőtlen nemzetközi helyzet is irreálissá tette.

Barankovics és a frakció tagjai minden napirendre tűzött kérdés vitájában részt vettek, kifejtették bírálatukat, ellenzéki pártként megfogalmazták saját megoldási javaslataikat, minden lehetséges alkalommal interpelláltak. Parlamenti tevékenységükben főleg az akkori magyar közélet három leglényegesebb tartott területére koncentráltak: a demokrácia kiépítésére valamint az emberi jogok védelmére; az új gazdasági renden belül a kisegzisztenciák védelmére; a vallásszabadság és az egyházak jogainak védelmére, megóvására.[7]

A képen Kovács József, Horváth Ferenc és Nagy László DNP-s képviselők a Parlamentben, 1948.

A párt főtitkára már 1947. október 7-én, a Dinnyés-kormány programja feletti vitában megfogalmazta a DNP igényét az emberi szabadságjogok törvényes biztosítására, ugyanakkor kitért a választási visszaélésekre s reményét fejezte ki, hogy az egyház és állam viszonya tárgyalások útján rendeződik majd. Ugyanakkor kitért a kisebbségi sorban élő magyarság és a kitelepítési listába vett hazai németség helyzetének vizsgálatára is. Ugyanezt a kérdést Babóthy Ferenc[8] 1948. február 12-én ismételten felvetette, a felvidéki magyar kisebbség kitelepítésével kapcsolatos magyar-csehszlovák tárgyalások sürgős elkezdését, a hazai németség kitelepítésekor elkövetett jogtalanságok kivizsgálását szorgalmazta. A parlament kétéves működése során csak a Demokrata Néppárt volt egyedül, aki a kérdés megoldatlanságát felvetette és megoldását napirenden tartotta!

Bár a párt támogatta a nagybankok és a bányák államosítását, következetesen ellenezte a 100-nál több alkalmazottat foglalkoztató üzemek rajtaütésszerű államosítását az 1948. április 25-én utólag beterjesztett törvényjavaslat tárgyalása során is. Perszonalista elveiket hangoztatva  a kis-és középipar védelmét hangsúlyozták és a további államosításból való kihagyását szorgalmazták. Az 1948. februárban beterjesztett költségvetés vitájában a falusi lakosság és a mezőgazdaság érdekeinek védelmében külön tanya-törvényt, a mezőgazdaság felsőfokú oktatásának reformját és a tanintézetek fejlesztésére szánt összegek radikális megemelését igényelték. Kovács K. Zoltán[9] 1949. január 24-én az ellenzék utolsó ellenzéki szónokaként a költségvetési vitában kimutatta a kormányzat egyértelmű kollektivizálási szándékát a mezőgazdaságban.

A Hazánk 1948. január 8-i száma

1948 nyaráig Barankovics még talán bízott abban, hogy a „népi demokráciában” helye van vagy lehet az általa képviselt kereszténydemokráciának, bár a magyar katolikus egyház vezetésének és a kormányzatnak a viszonya 1948 elejétől gyorsan kiéleződött. Március 1-jén a megajánlási vitában a főtitkár-pártvezető a két fél közötti megegyezés lehetőségeit és feltételeit vázolta. Felhívta a kormány figyelmét, hogy érvényes megegyezést a nemzetközi jog szerint csak a Szentszékkel köthet, kiállt az államosítással fenyegetett az egyházi iskolák védelmében, ugyanakkor jogos elvárásnak tartotta a demokratikus szellemű oktatás állami kívánalmának teljesítését is.

1948. június 16-án az egyházi iskolák államosításáról szóló törvényjavaslat vitájában Barankovics a kisebbségi (ellenzéki) vélemény előadójaként abban a tudatban fejtette ki álláspontját, hogy tisztában volt vele: a DNP a törvény elfogadását nem akadályozhatja meg. Politikai szereplései közül ez a parlamenti beszéde az egyik legjellemzőbb. Ebben olyan elvi kérdéseket tisztázott, amelyek mindig is irányadók voltak az egyén – család– társadalom és az egyház kapcsolatrendszerét illetően. Kiindulópontja szerint az oktatás-nevelés közügy, de nem kizárólagosan az. „A nevelést mindig valamely közösség végzi el – fogalmazott Barankovics. – Az ember beleszületik a családba, és ez az első nevelő közösség. De a keresztény ember a családon és a társadalmon kívül még egy harmadik társaságba is beleszületik, és ez a harmadik társaság az Egyház [...] Ezért a nevelés a három társaság közül egyikre sem tartozik kizárólagossági hatalommal, hanem mind a három közösségnek, a családnak, a társadalomnak és az Egyháznak közös joga és kötelessége.” A keresztény természetjogi érvelésből következett iskolapolitikai konklúziója, amelynek a polgári demokráciában érvényre kell(ene) jutnia: „...a vegyes világnézetű államban a szülők természetjogának, az Egyház jogának és az állam jogának egyedül az a megoldás felelhet meg, ha mindenütt és minden fokban van állami és hitvallásos iskola,…. Mi ilyen megoldásra törekszünk” – szögezte le.  Rámutatott, hogy az államosítás távlati célja a keresztény világnézet teljes kizárása a nevelés területén.[10] A törvény elfogadása után a DNP képviselőinek parlamenti mandátumtól való megfosztása felgyorsult, ami jelezte a végjáték kezdetét.[11]

Barankovics István az időnyerésre és a hosszú távú jövőre tekintő, a reálpolitikai körülményekkel számoló, differenciált álláspontot igyekezett elfogadtatni a párt képviselőcsoportjával. Törekvésében a képviselőcsoportból főleg Babóthy Ferenc, Eckhardt Sándor,[12] Bálint Sándor, [13] Farkas György,[14] Keresztes Sándor,[15] Mihelics Vid,[16] Rónay György[17] és Ugrin József[18] támogatták. Gyakorlatilag ők jelentették a DNP valóban kereszténydemokrata szárnyát. A pártban vezető szerephez jutó, főleg vidéki jogászok, a helyi közéletben mozgó, főként volt kisgazdapárti politikusok zöme merevebb magatartást tanúsított, követte a hercegprímás „nemzeti ellenállási” politikáját. (Mindszenty bíboros véleménye szerint erőteljesebben kell(ene) fellépni a kommunista párt egyház- és vallásellenes megnyilvánulásaival szemben. Úgy vélte, – számos kortárs politikushoz hasonlóan – hogy Kelet–Közép–Európa szovjet befolyás alá kerülése átmeneti jellegű lesz s a békeszerződés megkötéséig tart. A rövid idő miatt a kommunistákat magában foglaló koalíciós kormányokkal való mindennemű tárgyalást eleve feleslegesnek, sőt gyanúsnak ítélt, egységbontónak tartotta a DNP kompromisszumkereső politikai stratégiáját is. A kétféle politikai irányzat között nemcsak taktikai különbségek voltak, hanem elvi ellentétek is kialakultak.[19] A kilépésekhez a magyar-szovjet kölcsönös barátsági és segítségnyújtási szerződés elfogadását javasló Barankovics személyes kérésére Farkas György által elmondott beszéd (1948. március 3.) adta meg a lökést.[20] A párton belüli polarizálódás fő oka a DNP és Mindszenty közötti viszony kérdésének eltérő megítélése, s ebből kifolyólag a követendő stratégia megválasztásának módja volt. 1948 nyarára a párt vidéki szervezetei baloldali nyomásra és az ÁVÓ fellépései miatt működésüket gyakorlatilag beszüntették. A lépés részben tudatos volt, mert a frakció és a pártvezetés így igyekezett megvédeni szimpatizánsait az állandósuló hatósági presszióktól. Nem sikerült a helyi önkormányzatokban a lemondott kisgazda tagok helyének átvétele sem.

1948. november 3-án utoljára választották meg a képviselőcsoport tisztségviselőit. Ekkor még a párt nagyobb parlamenti aktivitásáról döntöttek. Felmerült tervként az is, hogy a Nemzetközi Keresztényszocialista Egyesülés konferenciáján a DNP is képviselteti magát.[21] Barankovics utolsó parlamenti beszéde 1948. december 14-én hangzott el. Ebben a támadások miatt már a párt feloszlatását prognosztizálta, mert "megváltoztak a körülmények". Mindszenty bíboros letartóztatása 1948. december 26-án, a DNP működésének teljes ellehetetlenítése egyértelművé tette, hogy nem az ő nézetei változtak meg 1949 elejére, hanem a körülmények. A korábbi nyilvánvaló politikai szembenállást kihasználva a DNP főtitkárát fel akarták használni a készülő Mindszenty-perben, mint a bíborossal szembeni politikai vádak koronatanúját.1949. január 25-én Rákosi utolsó találkozásuk alkalmával a DNP képviselőcsoportjának felszámolásának veszélyét és képviselőtársai személyes biztonságát felidézve akarta egy Mindszenty-ellenes deklaráció aláírására szorítani.[22]

Barankovics István visszaemlékezése a Rákosival folytatott tárgyalásról a Barankovics István Alapítvány honlapján itt meghallgatható.

A Mindszenty-per kezdete előtt, 1949. február 1-jén Barankovics István Ausztriába menekült. Bécsi sajtónyilatkozatában közölte, hogy már távozása előtt írásban bejelentette a Demokrata Néppárt feloszlatását. A DNP „politikai bizottságának” – amely névre a DNP Végrehajtó Bizottságát 1948 nyarán „átkeresztelték” – itthon maradt és szabadlábon lévő tagjai február 4-én határozatban mondták ki a párt feloszlatását, bár arra sem Barankovicsnak, sem a DNP megnevezett, de soha nem működő, testületének nem volt joga. Az országgyűlés a párt megszűnését 1949. március 10-i ülésén tudomásul vette.

Ezzel Barankovics pártja, amely az akkori Európa korszerű és sikeres kereszténydemokrata pártjaival azonos elméleti platformon álló politikai alakzat volt, négy évtizedre megszűnt létezni.

           

                                                                                      SZR


[1] Pócza Lajos (1909–1993): közigazgatási szakértő. 1945–1947-ben az FKgP nemzetgyűlési pótképviselője, 1947–1948-ban a DNP parlamenti frakció tagja, majd párton kívüli képviselő emigrálásáig.

[2] Matheovits Ferenc (1914–1995): járásbíró, 1947–1948-ban a DNP parlamenti frakció tagja. 1949 és 1964 között több mint 19 évig politikai fogoly.

[3] Pócza Lajos: A Demokrata Néppárt története. Magyar Élet, Melbourne-Sydney, 1989. 82. o. (továbbiakban: Pócza, 1989)

[4] Hazánk, 1947. november 14.

[5] Archivio Generale dell Scuole Pie (AGSP) Tomek Vince hagyatéka, Mások kéziratai (4. sorozat), Barankovics Istvánnak a Demokrata Néppárt működésére vonatkozó iratai és följegyzései (2. tétel) 1945–1949. Barankovics kategorizálása szerint az eredeti 60 képviselőből 21 volt földműves, 2 munkás, a többi iparos, kereskedő, értelmiségi.

[6] Csicskó Mária – Szabó Róbert: A Demokrata Néppárt képviselői. In: (Szerk.) Kovács K. Zoltán– Rosdy Pál: Az idő élén jártak. Kereszténydemokrácia Magyarországon 1944–1949. Barankovics István Alapítvány, Budapest, 1996. 119–188. o.

[7] Kovács K. Zoltán: A Demokrata Néppárt küzdelme az országgyűlésben és a közéletben (1947–1949). In: Félbemaradt reformkor. Miért akadt el az ország keresztény humanista megújulása? A Katolikus Szemlében megjelent tanulmányok gyűjteménye. Detti, Roma, 1990.198–239. o. (továbbiakban: Kovács K., 1990)

[8] Babóthy Ferenc (1915–2004): kertgazda, KALOT szervező, majd alkalmazott, gyári munkás. 1947-től 1949-ig a DNP képviselője volt.

[9] Kovács K. Zoltán (1924–2008): mezőgazdász, újságíró. 1947-től 1949-ig a DNP képviselője.

[10] Gergely Jenő: A kereszténydemokrácia Magyarországon. Múltunk, 2007. 3. szám 153. o.

[11] Berkes János, Keresztes Sándor, Iszak Kálmán, Szabados Pál, Ugrin József mandátumától megfosztása, Pörneczi József ezt megelőzendő lemondott megbízatásáról. 1948. július 7-9.

[12] [12] Eckhardt Sándor (1890–1969): nyelvész, irodalmár, egyetemi tanár.1945-től az FKgP nemzetgyűlési, majd 1947-től a DNP országgyűlési képviselője.

[13] Bálint Sándor (1904–1980): etnográfus, egyetemi tanár. 1945-től az FKgP nemzetgyűlési, majd 1947-től a DNP országgyűlési képviselője.

[14] Farkas György (1908–1991): a KALOT vezető munkatársa, népfőiskolai igazgató. 1945-től az FKgP nemzetgyűlési, majd 1947-től a DNP országgyűlési képviselője.

[15] Keresztes Sándor (1919–2013): jogász, gazdasági munkaügyi felügyelő. 1947–1948-ban a DNP országgyűlési képviselője. 1990-ben és 1994–1998-ban a KDNP képviselője, 1989–1990-ben elnöke.

[16] Mihelics Béla Vid (1899–1968): egyetemi és főiskolai tanár, újságíró, szerkesztő. 1947-től a DNP országgyűlési képviselője.

[17] Rónay György (1913–1978): költő, író, műfordító. 1947-től 1949-ig a DNP képviselője volt.

[18] Ugrin József (1910–1993): a KALOT alapító munkatársa, majd főtitkára. 1947–1948-ban DNP országgyűlési képviselője.

[19] Kovács K., 1990. 232. o. Barankovics korabeli helyzetértékelésében ennek nagyobb fontosságot tulajdonított. Mindszenty nyomásgyakorlását látta pl. Mihelics és Rónay kikerülésének okát az Új Embertől, Bartha Béla és P. Károlyi Bernát egyházi személyek mandátumról való lemondatását. Archivio Generale dell Scuole Pie (AGSP) Tomek Vince hagyatéka, Mások kéziratai (4. sorozat), Barankovics Istvánnak a Demokrata Néppárt működésére vonatkozó iratai és följegyzései (2. tétel) 1945–1949.

[20] Kovács K. 1990. 233. o.

[21] Hazánk, 1948. december 17.

[22]  Barankovics István: Sorsdöntő beszélgetés Rákosival. In: Félbemaradt reformkor. Miért akadt el az ország keresztény humanista megújulása? A Katolikus Szemlében megjelent tanulmányok gyűjteménye. Detti, Roma, 1990.242–250. o.