A munka mint érték a keresztény gondolkodásban

A munkát május elsejével együtt a hagyományosan a baloldali értékek világába helyezné az ember. Pedig, ha jobban utánagondolunk, a munkának valamennyi ősi világvallás erkölcsi rendszerében kitüntetett szerepe van. Az alábbiakban az Isten képmására teremtett ember munkájának, mint a keresztény gondolkodásban megjelenő értéknek a nyomába eredünk.

A negyedik századi Baszileiosz püspök (329–379) – bizánci egyházatya, kappadókiai főpap, a keleti szerzetesség alapítója – szerzetesek számára írt életszabály-gyűjteményének harminchetedik és negyvenharmadik fejezetei közötti egysége tartalmazza a munkára vonatkozó előírásokat. A szövegből kiderül, hogy a szerzetesek elsődleges feladata ugyan az imádság, mégis szükséges volt dolgozniuk is, sőt a megtermelt árukat (legyen az termesztett növény, vagy előállított cipő, ruhadarab) értékesíthették, a jövedelmet azonban nem a saját hasznukra, hanem a rászorulók segítésére kellett fordítaniuk.
A szerzetesi életkörülményeket szabályozó püspök szerint az ács-, a kőműves- és a kovácsmesterség hasznos, azonban nagy zajjal járhat (ami elvonhatja a figyelmet az imádságtól), ezért leginkább a földművelést ajánlja. Kiemelten hangsúlyozva, hogy „a munkában tehát mindenkinek csak egyetlen célkitűzést, a rászorulók segélyezését kell szem előtt tartania, nem pedig a maga szükségleteit. Így lehet elkerülni az önzés vádját s ugyanakkor a felebaráti szeretetért elnyerni az Úr áldását”.[1]

Ugyanezt az alapelvet fogalmazta meg a nyugati egyházatya, Szent Ágoston (354–430) hippói püspök ötödik században írt regulájában is, amelynek harmincegyedik pontja a következőket mondja ki. „Senki se dolgozzék magának, hanem minden tevékenységetek a köz javára irányuljon, sőt nagyobb buzgalommal és vidámabb készséggel, mintha egyedül csak magatoknak csinálnátok valamit.”[2]
Nursiai Szent Benedek (480–547) a hatodik században összeállított regulájában szintén fontosnak tartotta a mindennapos testi munkát és a bűn potenciális alapjaként tekintett a restségre és a dologtalanságra. Szerzetesi életszabályainak negyvennyolcadik fejezete kifejezetten a munkáról szól. „A tétlenség a lélek ellensége. Azért a testvérek a megállapított időben foglalkozzanak testi munkával, más órákban pedig szent olvasmányokkal.”[3] Benedek részletesen és pontosan beosztotta követőinek nyári és téli időrendjét, szabályozva a munka (labor) és az imádság (oratio) idejét, valamint a két tevékenység egyensúlyát. Nem véletlenül vált a bencés rend jelmondatává az „Ora et labora!”, vagyis „Imádkozz és dolgozz!” felszólítás.
A benedeki regula munkával kapcsolatos szövegrésze – amely azt is megfogalmazta, hogy a szerzetesek „akkor igazi szerzetesek, ha saját kezük munkájából élnek” – a következő szavakkal fejeződik be. „Ha pedig valaki olyan hanyag vagy rest volna, hogy nem akarna, vagy nem tudna lelki munkával foglalkozni, vagy olvasni, adjanak neki más munkát, hogy ne henyéljen. A beteg vagy gyönge testvérekre olyan dolgot vagy testi munkát bízzanak, hogy se ne henyéljenek, se a munka terhe alatt le ne törjenek, vagy éppen meg ne futamodjanak. Ezek gyöngeségét mindig vegye tekintetbe az apát.”[4]

A Baszileiosz, Szent Ágoston és Szent Benedek reguláját követő szerzetesek évszázadokon keresztül a fent leírtak szellemét igyekeztek (és – ha kisebb létszámban is, de – napjainkban is igyekeznek) megvalósítani a mindennapjaikban. A munkához való ilyen viszonyulás – amely szerint a munka kötelesség, s célja egyrészt a szükségletek kielégítése, másrészt viszont a rászorulók segítése és közjó előmozdítása – hatott a monostorok falain kívül is és meghatározta az egész keresztény világ munkához való viszonyát.
A tizenhatodik században a kereszténység megújítását zászlajára tűző spirituális és társadalmi – később politikai – mozgalom, a reformáció is kiemelt kérdésként kezelte az ember és a munka viszonyrendszerét.

Luther Márton (1483–1546) – aki eredetileg Szent Ágoston életszabályai szerint élő szerzetes volt – 1540-ben egyik (prédikátorokból, teológusokból, egyetemi hallgatókból álló) asztaltársaságának mondta el a következőket. „Volt egy nemesasszony, aki valahányszor cselédet fogadott, egy seprőt fektetett elébe, s ha nem vette föl a leány, akkor elbocsátotta, mert aki nem veszi föl a seprőt, az a hordót sem veszi föl. És ez minden hivatásban így van. Azért akinek valami hivatása van, semmi kis dolgot ne nézzen kevésbe. […] Azért a csekély dolgokban való serénykedéshez is idejekorán hozzá kell szokni, mert mi sem lesz abból a mihasznából, aki ezt meg nem tanulja.”[5]

Kálvin János (1509–1564), a protestantizmus másik nagy ága (a református felekezet) megalapítója 1536-ban kiadott, a keresztény vallás alapvonalainak interpretációját tartalmazó könyvében, a Tízparancsolat utolsó szakaszát kommentálva megjegyezte, hogy azt „ki kell terjeszteni arra is, hogy ki-ki hivatása szerint forgolódjék a maga munkakörében, és tegye meg, amivel másoknak kötelesség szerint tartozik. Mert a másét kívánja és tartja vissza jogtalanul, aki nem végzi, amit hivatásának kötelessége mások irányában reája ró.”[6] Kálvin kereszténység-felfogásában központi szerepe van a kötelességelvnek, amely szerint – s ez a helvét hitvallású reformáció valláserkölcsi szentenciája – a keresztény embernek minden helyzetben állapotbeli kötelességét kell teljesítenie.

Max Weber úgy vélte, hogy a protestáns etikai struktúra – részben a fent leírtakon megalapozott és bibliai szöveghelyekkel alátámasztott – követelményelvűsége eredményezte azt, hogy a modernitás gazdasági rendszereiben – amelyekben a termelés jelentős részét adta az ipar és a kereskedelem – a reformáció hívei sikeresebben boldogultak, mint a „konzervatívabb” katolikusok. Mint azt „A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme” című művében megfogalmazta: a protestánsoknak a kapitalista jellegű gazdaságokban betöltött szerepének egyrészt történeti, másrészt etikai okai vannak, hiszen a protestantizmusban érték a tudás és a képzettség, valamint a protestáns polgárság, mint történelmileg kialakult társadalmi réteg, eleve rendelkezett olyan felhalmozással, amely lehetővé tette számára a tárgyi- és pénztőke, valamint a kulturális tőke szinergiáját, ezzel pedig erőforrásainak multiplikálását.[7]

A munka a katolikus értelmezés szerint mindig személyes. Ez egyrészt azt jelenti, hogy személyes közreműködés szükséges a munka elvégzéséhez, másrészt pedig azt, hogy a munkaadó és a munkavállaló között személyes és szabad elhatározáson alapuló, az emberi máltóságot tiszteletben tartó kapcsolatnak kell lennie. VI. Pál (Giovanni Battista Montini [1897–1978]) pápa (1963–1978) hangsúlyozta, hogy „csak az a munka nevezhető emberinek, amelyet az ember értelmi belátása alapján szabadon végez”.[8] A munka ugyanakkor szükséges is, hiszen az teszi lehetővé, hogy az egyén az életét fenntartsa és továbbadja. Szent XXIII. János (Giuseppe Roncalli [1881–1963]) pápa (1958–1963) – természetjogi alapon – a magántulajdon kérdését is beemelte a munka kapcsán kialakult diskurzusba, amikor megfogalmazta, hogy a magántulajdon léte biztosítja azt a kapcsolatot a személy és munkája között, amely által átérezheti a tevékenysége révén rárakódó felelősséget is, hiszen „a magántulajdon a munka termelékenységéből nyeri folyamatosan a maga erejét és abban leli magyarázatát”.[9]

A katolicizmus társadalmi tanítása szerint minden embernek joga van a munkához, s a munka ugyanakkor jogokat is biztosít az egyénnek. A munka értékelésénél legfőbb szempontként nem a munka jellegét és tartalmát kell figyelembe venni, hanem azt, hogy a munkát emberi személyiség végzi, akinek méltóságát tiszteletben kell tartani. S mivel mindenkinek joga van dolgozni, a munkanélküliség elleni küzdelem állami és társadalmi (közösségi) feladat. Joseph Ratzinger (*1927) (2005 és 2013 között XVI. Benedek pápa) szavaival „a munkahelyek megteremtése elsődleges társadalmi feladat, az egyén, a magánkezdeményezés és ugyanígy az állam kötelessége”.[10] 
Milyen jogokat biztosít a munka? Elsősorban az igazságos bérezéshez való jogot, amelynek biztosítása szintén állami feladat, sőt, a római egyház álláspontja szerint a méltányos és igazságos bérrendszer az adott társadalmi rend igazságosságának bizonysága és legitimitásának egyik alapja kell, hogy legyen. A katolikus tanítás különbséget tesz közvetett és közvetlen munkaadó között. A közvetett munkaadó az állam, amely jogszabályi környezetet teremt az anyagi javaknak az igazságos és a közjót szem előtt tartó elosztásához. A közvetlen munkaadó és a munkavállaló között a személyes és a kölcsönös tiszteleten nyugvó partneri kapcsolat az ideális.[11] 
A fizetség megállapításának alapvető szempontjai: elsősorban az emberhez méltó életkörülmények garantálása, másodsorban a vállalkozói haszon biztosítása. Amint Ratzinger megfogalmazta „a fizetésnek, amely nem szemlélhető áruként, lehetővé kell tennie a dolgozó és családja számára hozzájutást az anyagi, társadalmi, kulturális és szellemi síkon valóban emberi életszínvonalhoz.”[12]

Virt László szociológus összegzése a római katolikus egyház munkával kapcsolatos vélekedéséről. „A munka amellett, hogy személyes tett, szükséges is egyúttal ahhoz, hogy az ember fenntartsa önmagát, családját és a társadalmat. A munka mindamellett, hogy az ember önmegvalósításának a része, a tőkével az újkorban kialakult ellentéte miatt elidegenedés forrása is lehet. Ennek reális emberszemlélettel lehet véget vetni, amelyben számot vetünk az ember egyediségével, vállalkozói kezdeményezőkészségével, ugyanakkor közösségi mivoltával, szolidaritásigényével is.”[13]

Miklós Péter


[1] Nagy Szent Bazil: Életszabályok. I. köt. [Nagy Szent Bazil atyánk bővebben kifejtett szabályzata kérdések és feleletek formájában, 4. század] Ford. Orosz L. Görög Katolikus Hittudományi Főiskola, Nyíregyháza, 1991. 145.

[2] Szent Ágoston regulája. Ford. Puskely M. K. Szent István Társulat, Budapest, 1992. 108.

[3] Szent Benedek regulája. Ford. Söveges D. Bencés Kiadó, Budapest, 1995. 97.

[4] Szent Benedek: i. m. 98–99.

[5] Luther, Martin: Asztali beszélgetések. Ford. Márton L. Helikon Kiadó, Budapest, 1983. 222.

[6] Kálvin János: A keresztyén vallás alapvonalai [1536]. Ford. Nagy K. Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, Budapest, 1903. 59.

[7] Weber, Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. In: Uő: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Vallásszociológiai írások. Ford. Gelléri A., Józsa P., Somlai P., Tatár Gy. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1982. 27–290.

[8] VI. Pál pápa: Popolorum progressio. (1967) 28. Ford. Dér K. http://tarsadalomformalas.kife.hu/vi-pal-papa-populorum-progressio/ (A letöltés időpontja: 2014. március 2.)

[9] XXIII. János pápa: Mater et magistra. (1961) 112. Ford. Dér K. http://tarsadalomformalas.kife.hu/xxiii-janos-papa-mater-et-magistra/ (A letöltés időpontja: 2014. március 2.)

[10] Ratzinger, Josef: Libertatis conscientia. (1986) 85. Ford. Horváth P. http://tarsadalomformalas.kife.hu/a-hittani-kongregacio-libertatis-consc... (A letöltés időpontja: 2014. március 2.)

[11] Somfai Béla: Szabadidő és ünneplés. A munka és a játék keresztény értelmezése. In: Szociális etika. Szöveggyűjtemény. Szegedi Hittudományi Főiskola, Szeged, 1995. 117–127.

[12] Ratzinger, Josef: i. m. 86.

[13] Virt László: Katolikus társadalmi alapértékek. Márton Áron Kiadó, Budapest, 1999. 118.