A történelem legkegyetlenebb rendszere

A kommunizmus eszméje mind a kereszténydemokrata mozgalom alapelveivel, mind a kereszténység társadalmi tanításával ellentétes. Az elmúlt száz évben világszerte mintegy százmillió halálos áldozatot követelő kommunista diktatúrák magyarországi ágazásainak, a Rákosi-korszaknak és Kádár-érának a politikai intézményrendszere ezt számon is tartotta: az egyházakat a templomok falai közé és a társadalmi diskurzustól való elszigetelődésbe kényszerítette, a kereszténydemokrata mozgalmat pedig – a politikai pluralizmus fölszámolása idején – megszüntette, követőire ellenségként tekintett.

„A történelem legkegyetlenebb rendszere ez” – fogalmazta meg a kommunista politikai berendezkedésről Mindszenty József bíboros az 1970-es évek elején, egy kanadai lelkipásztori látogatásán tartott beszédében. Mindszenty 1948 és 1956 között a kommunista diktatúra terrorját testközelből is megtapasztalhatta: koholt vádak alapján letartóztatták, megkínozták, majd koncepciós perben elítélték, s előbb évekig börtönben, később internálva, kvázi házi őrizetben tartották fogva. A forradalom és szabadságharc néhány szabad napja után aztán 1956 novemberétől 1971 szeptemberéig – kénytelen emigrálásáig – az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetsége épületének „foglyaként” élt.

Mindszenty József – és nyomában a magyar katolikus egyház követőinek jelentős része – elvi alapon, mindenféle tárgyalás vagy megfontolás nélkül utasította el a magyar kommunistákkal való együttműködésnek még a lehetőségét is. Ennek elsődleges oka az volt, hogy a korszakban (1939 és 1958 között) pontifikáló pápa, XII. Piusz meggyőződéses és intranzigens antikommunista volt, aki nem pusztán a katolikus egyház püspökeitől és papjaitól, de valamennyi hívétől is elvárta a kommunista eszmék elítélését. Egy 1949 nyarán kiadott dekrétumában megfogalmazta, hogy „azok a hívő keresztények, akik a kommunisták materialista vagy keresztényellenes tanítását vallják, főleg ha védelmezik és propagálják, ezen tény alapján a katolikus hit aposztatáinak minősülnek, az Apostoli Szentszék hatályába tartozó kiközösítés alá esnek, és nem járulhatnak a szentségekhez”. Kifejtette, hogy választásokon „katolikus polgároknak nem megengedett olyan pártokra vagy jelöltekre adni a szavazatukat, akik még ha nem is hangoztatnak a katolikus tanítással ellentétes elveket […], de mégis társulnak a kommunistákkal és támogatják őket cselekedeteikkel”.

A magyarországi történelmi keresztény egyházak hasonló módon közelítettek a kommunista ideológiához a szovjet típusú politikai berendezkedés hazai kiépítésének idején. A kereszténység és a kommunizmus között ugyanis föloldhatatlan ellentétek feszülnek. A kereszténységnek a világképét az Istenbe, mint a világ teremtőjébe és a történelem urába vetett hit alapozza meg, középpontjában pedig vezető értékként az Isten képmására alkotott emberek közössége javának előmozdítása áll. Ezzel szemben a marxi és engelsi eszmerendszer immanens és materialista szemléletű, az emberi közösségre pedig elsősorban mint szükségből létrejött munkamegosztási formációra, szocializációs fórumra és a törzsfejlődés bizonyos szakaszában létrejövő együttélési alakzatra tekint. Mindezeken túl a kommunizmus – egyebek mellett – a tradicionális (polgári) értékrend megváltoztatását, a hagyományos tulajdonviszonyok és társadalmi hálózatok erőszakos átalakítását és a – lelkiismeret biztosítására hivatkozva – a történelmi vallások szisztematikus megszűnését vizionálja.

A második világháború utolsó szakaszában, a német megszállás végén és a szovjet megszállás hajnalán, hetven évvel ezelőtt, 1945. január 21-én bontott zászlót Szegeden a Keresztény Demokrata Néppárt. A szervezet ekkoriban alkotta meg programját, amelynek alapja a kereszténység társadalmi tanítása volt. Erről a talajról kíméletlenül elutasított mindenféle szociális igazságtalanságot, s elkötelezte magát azok mielőbbi fölszámolása mellett. Merőben más módon és alapokon azonban, mint ahogy azt a kommunisták képzelték… A kereszténydemokrata program kiemelten fontosnak tartotta az emberi méltóság tiszteletben tartását, a munka értékének megbecsülését (és ebből eredően a munkás megfelelő bérezésének biztosítását), a magántulajdon sérthetetlenségét, (a házasság szentségi jellegéből fakadóan) a családi viszonyok rendezettségét, valamint a magyar haza szeretetét és védelmét. A Keresztény Demokrata Néppárt a gazdaságpolitika terén a szociális feszültségek orvoslását sürgette: a földreformot, valamint az ipari munkásság és az alkalmazotti réteg bérrendezését. A szervezet elkötelezett volt a demokratikus értékek és a politikai pluralizmus mellett, kiemelve az autonómia fontosságát mind az önkormányzatok, mind a társadalmi érdekképviseletek területén. Demokratikus fölfogása és a többpólusú politikai színtérbe vetett hite mellett a Keresztény Demokrata Néppárt elutasította mind a totalitárius és diktatórikus politikai eszméket (így a kommunizmust is), mind a szélsőségesen liberális irányzatokat. A pártprogramban megfogalmazták, hogy a „Néppárt szembehelyezkedik minden olyan politikai irányzattal, mely a nép sorsát szabadságellenes módon a nép nélkül vagy népellenesen szándékozik intézni, de elítéli a szabadosságot is, mely a társadalmi élet alaptörvényeinek rombolását megengedettnek tartja”.

A részben a Keresztény Demokrata Néppártból létrejött Barankovics István vezette Demokrata Néppárt aztán az 1947. évi parlamenti választásokon a legerősebb polgári ellenzéki pártként szerezte meg a szavazatok több mint tizenhat százalékát (ezzel a második helyen végzett a csalással – a hírhedt „kékcédulákkal” – huszonkét százalékot elérő kommunisták mögött). 1949 elejére – amikorra a sztálini típusú kommunista diktatúra már kiépült Magyarországon – azonban a kereszténydemokrata párt képviselői kiszorultak a politikai életből: lemondásra szorították, letartóztatták vagy éppen emigrációba kényszerítették őket. Mint a föntiekből kitűnik, a kereszténység társadalmi tanításával és a kereszténydemokrata mozgalom alapelveivel is ellentétes a kommunizmus. A magyarországi államszocializmus ezt számon is tartotta: az egyházakat a templomok falai közé és a társadalmi diskurzustól való elszigetelődésbe kényszerítette, a kereszténydemokrata mozgalmat – az ideológiai–politikai uniformizálás és pluralizmus fölszámolása idején – megszüntette, követőit pedig ellenségként tartotta számon, s az állambiztonsági szerveken keresztül bukásáig szemmel tartotta.

Miklós Péter