Szent László, a közép-európai népek közös példaképe I. rész

A nyolcszázhuszonöt éve szentté avatott Szent László király uralkodása idején stabilizálódott a magyar államiság, ugyanakkor a hazai keresztény egyházszervezet is. Az uralkodó ideológiai programjában és hatalomreprezentációs politikájában a magyar keresztény hőskultusz is szerepelt: ennek volt jelentős megnyilvánulása az 1083. évi szentté avatások sora, amelynek keretében az egyház által tiszteltek sorába került az első magyar király, István és fia, Imre, valamint a vértanú csanádi püspök, Gellért is.

Nyolcszázhuszonöt éve, 1192-ben került hivatalosan is a katolikus egyház szentjeinek sorába Szent László magyar király. Ezen alkalomból Magyarország miniszterelnökségének nemzetpolitikai államtitkársága – a tavalyi Szent Márton- és Márton Áron-emlékév sikereit tapasztalva – az idei esztendőt Szent László-emlékévvé nyilvánította.

A Szent László-emlékév gondolatával – amely akkor még csak tervezet, vagy inkább pusztán javaslat volt – először tavaly júniusban találkoztam, amikor is hosszasan beszélgethettem Okos Márton erdélyi származású újságíróval, aki onnan vált ismertté, hogy amikor Ceausescu romániai kommunista diktatúrája a magyarok lakta tér, a romániai magyar falvak ellen fordult, a falurombolás ellen tiltakozva 1989 nyarán – másodmagával – gyalog ment Budapestről Párizsba. A tízhetes út eredménye az volt, hogy a nyugati közvélemény nem csak a romániai diktatúra embertelenségét ismerhette meg, de tudomást szerezhetett az erdélyi magyarság akkori sanyarú helyzetéről is.

Okos Márton – mint a magyar–lengyel barátság eszméjét ébren tartani szándékozó Báthory–Bem Hagyományőrző Egyesület elnöke – javasolta, hogy a 2017. esztendő „Közép-Európa történelmi keresztény hagyományai erősítésére” legyen Szent László-emlékév. S hogy miért pont ez az év? Mert – olvasható az indoklásban – „940 éve, hogy 1077-ben Magyarország királyává koronázták, és 825 éve, hogy 1192-ben szenté avatták. Szent László Lengyelországban született, a Kárpát-medencében tevékenykedett, Felvidéken, a mai Szlovákiában, Nyitrán halt meg. Így a visegrádi országok első közös emblematikus alakja. Nagyváradon püspökséget alapított. Zágrábban püspökséget alapított. Győrben őrzik koponya-ereklyetartóját, a Szent László-hermát, mely a város szimbóluma.  Magyarország lovagkirálya, a magyarországi lengyelek védőszentje. Erdély védőszentje. Az ő idejében avatták az első magyar szenteket.”

A Szent László-emlékév tehát történetileg alátámasztott, s szellemiségében az európai keresztény testvériség és összetartozás gondolatát népszerűsítő törekvés, amely lehetőséget ad számunkra, hogy több mint nyolcszáz év távlatából áttekintésük Szent László életpályáját és kultuszát, valamint az alakjához kötődő hagyományvilágot – s levonjuk ezekből a máig érvényes tanulságokat. Az alábbiak erre teszek kísérletet magam is.

A történelem folyamán az uralkodók mindig megkülönböztetett szereplői voltak a politikai és közéleti folyamatoknak. Ez nem pusztán abból fakadt, hogy ők birtokolták a hatalmat és nem csak addig volt érvényes, ameddig éltek. A történetírás hagyományosan a „nagy emberek” életének és cselekedeteinek leírása volt, s ezek a „nagy emberek” később bekerültek a közösségi emlékezetbe és bizonyos kultusz alakult ki személyük körül. Ez utóbbinak világi és vallásos megnyilvánulásai – mint például az ókorban istenként, a keresztény kortól kezdve pedig szentként való tisztelet – is lehettek.

A magyar történelemben is megfigyelhető az uralkodó személyének és hatalmának, valamint ezek szimbólumainak szakralizálása, hiszen nem csupán a király, de törvényes hatalma és annak jelvénye – a Szent Korona – is szent volt. Szép kerete a magyar monarchia históriájának, hogy mind az államalapító király – Szent István –, mind az utolsó uralkodó – Boldog IV. Károly – személyéről kimondta az Apostoli Szentszék, hogy „Isten színe látására jutott”, s engedélyezte nyilvános tiszteletét, vallási kultuszát.

Első királyi dinasztiánk, az Árpád-ház – amelyet Emese legendás álma nyomán hagyományosan Turul-nemzetségnek neveztek és a „szentkirályok nemzetsége” elnevezéssel is illetek – tagjai az isteni kiválasztottság és szentség hírében állottak, s több sarját mind a mai napig a boldogok és szentek sorában tiszteli az egyház.

A magyar uralkodók hatalmának szakrális jellege kétségtelenül kereszténység előtti. A honfoglalás idején és azt megelőzően népünknek volt szakrális feje (künde) és világi-katonai vezetője (gyula). Vélhetően ezt a két tisztséget egyesítette a kilencedik–tizedik század fordulóján a nagyfejedelem (megasz arkhón) méltóságot viselő Árpád. A magyar nemzeti szentkultusz ugyanakkor elválaszthatatlan az Árpádoktól. A tizenegyedik század végi – éppen Szent László nevéhez köthető – első hazai szentté avatások alkalmával került sor a honfoglaló Árpád nagyfejedelem egyenes ági leszármazottainak – Szent Istvánnak és Szent Imrének – az oltárra emelésére is.

Az 1083. évi magyarországi szentté avatások, amelyekkel a tizenegyedik századi magyar kereszténység – Kristó Gyula akadémikus történész szavaival – „megteremtette a maga ős- és hőskultuszát”, hátterében megfontolt politikai intenciórendszer és valláspolitikai program állt, s egyben jól kifejezte Szent László király szimbolikus politikai alapelveit is.

Az első magyarföldi szentté avatások alkalmával nem pusztán az európai keresztény államot megteremtő Szent István és fia, a legendája szerint tiszta és szűzi életet élő Szent Imre került kanonizálásra, de a vértanú Szent Gellért és a Felvidéken tisztelt zobori remetepáros, Szent András-Zoerard és Szent Benedek is. A kereszténységet politikailag és katonailag védelmező uralkodó, valamint a hitéért meghalni kész mártír mellett a szigorú aszketikus életmódot folytató férfiak (mint Imre herceg és a Zobor-hegyi remeték) is példaképei lettek a stabilizálódó keresztény magyar egyház híveinek.

Szent Lászlónak kalandos utat kellett megtennie – mind szó szerinti, mind jelképes értelemben – ahhoz, hogy kezdeményezője és végrehajtója lehessen az első hazai szentté avatásoknak. László herceg 1046. június 27-én született lengyel földön az akkor száműzetésben élő Vazul-fiú, Béla herceg – a későbbi I. Béla király – és a Piast-házból való Richeza lengyel hercegnő (II. Ottó német-római császár dédunokája és I. Joannész Tzimiszkész bizánci császár ükunokája) gyermekeként.

A királyi vérből való fiatal Lászlónak nem jutott könnyű gyermek- és ifjúkor. Előbb a testvérével hadakozó apja, majd a Salamon királlyal (I. András fiával) harcoló bátyja (I. Géza) mellett kellett hadba vonulnia, míg végül idősebb fivére halála után trónra léphetett 1077-ben. Királlyá választása (hiszen a magyar királyokat, az örökösödési jogtól függetlenül, egészen az újkorig választotta a nemesség) kapcsán a Képes Krónikában a következőket jegyezték föl. ,,Amikor a magyarok meghallották, hogy Magnus [Szent László, bátyja, I. Géza] király meghalt, egész sokaságuk öccséhez, Lászlóhoz gyűlt, és egy értelemmel, közös szóval és egyetértő akarattal őt választották az ország kormányzására, vagyis helyesebben buzgó és állhatatos kéréssel rákényszerítették. Mindnyájan tudták ugyanis, hogy föl van ruházva a tökéletes virtusokkal, hite szerint katolikus, kiváltképpen kegyes, bőkezű adakozó, szeretettel teljes. Úgy ragyogott föl, mint köd közepette a hajnali csillag, mely elűzi a homályt; és miképpen a telihold világol a maga napjaiban, vagy amiképpen a nap ragyog: fény lett népének közepette.”

Szent László legendája így írja le a boldog emlékezetű uralkodó külsejét: „Természeti adottságaiban pedig az isteni irgalom különleges kegyelme a kiválóság kiváltságával a közönséges emberi értékek fölé emelte. Mert erős volt a keze, tetszetős a külseje, s miként az oroszlánnak hatalmas lába-keze, óriási a termete, a többi ember közül vállal kimagaslott: így árasztotta el az adományok teljessége, s ez már testileg is méltóvá nyilvánította a királyi koronára.”

László királyra nagy politikai jelentőségű – és mint utólag tudjuk: történelmi léptékű és súlyú – feladat várt. Neki kellett ugyanis – ahogy a két világháború között alkotó akadémikus történész, Hóman Bálint megfogalmazta – „az országot megállapítani”, vagyis a magyar állam határait kijelölni, helyét meghatározni az európai politikai színtéren, valamint stabil gazdasági, jogi és belpolitikai viszonyokat teremteni, úgy, hogy diplomáciai tevékenységével mindezeknek a folyamatoknak a nemzetközi alapja és háttere is biztosítva legyen.

Már hercegként – hol Salamon, hol pedig I. Géza oldalán –, majd királyként többször hadba vonult a külső ellenségeket – többek között fekete hunokat (úzokat), besenyőket, németeket – visszaverendő, de a több környező (lengyel, illetve orosz) belviszályba is beavatkozott. Uralkodóként igyekezett a szomszédos államokkal nyugodt és békés viszonyrendszert kialakítani, amelynek érdekében a dinasztikus házasodási stratégia adta lehetőségekkel is élt. Ennek jegyében második feleségéül (első asszonya egy magyar főúri családból való lány lehetett) a német Adelhaidot – Rajnai Rudolf sváb herceg, német ellenkirály lányát – választotta. Sógora a horvát király, míg – később, már halála után – egyik veje a bizánci császár, a másik kijevi herceg volt.

Miklós Péter