Szent László, a közép-európai népek közös példaképe II. rész

A magyar állami önállóság védelmében

Szent László király életművének fontos eleme a magyar állami szuverenitás biztosítása és hazánk régión belüli helyzetének stabilizálása. Az államszervezetet megerősítő, a keleti és nyugati, keresztény és nomád ellenségekkel szembeszálló, a hazát védelmező és annak területét gyarapító uralkodó alakja nem pusztán a történeti emlékezetben és a vallási hagyományban élt tovább, de elterjedt figurája lett a népi kultúrának is.

Szent László nevéhez az államalapítás Szent Istvántól elindított művének befejezését köti a történelmi emlékezet. Ebben a folyamatban a törvénykezés kiemeltek fontos volt. Szent László törvénykönyvei a letelepedett életmódot folytató, keresztény vallású magyarság életének jogi keretrendszerét határozták meg, amelynek alapját a magántulajdon szigorú védelme képezte. Uralkodása idején került a magyar királyok uralma alá Szlavónia és Horvátország (ez az államközi szövetség egészen 1918-ig fönnállt).

Hogy mennyire nem volt könnyű helyzetben a trónviszályoktól, külső betörésektől és belviszályoktól egyaránt fenyegetett László király, annak bizonyítéka az egyetlen fönnmaradt tőle származó levél, amelyet 1091-ben írt az itáliai Monte Cassino (a bencés rend központi anyamonostora) apátjának. Ebben olvashatjuk a következő – nagy politikai realitásérzékről, ugyanakkor érzékeny és mély lelkiségről is árulkodó – rövid önvallomást. ,,Bűnös ember vagyok, mivel nincs lehetőség a földi hatalomban sáfárkodni igen súlyos bűnök nélkül.”

Szent László 1095. július 29-én hunyt el a felvidéki Nyitrán. Testét előbb az általa alapított somogyvári bencés Szent Egyed-monostorban, majd a bihari püspökség székhelyén, Váradon temették el. Szent László tiszteletére rendelkezett úgy, hogy Váradon temessék el II. András magyar király és Luxemburgi Zsigmond (aki a magyar trón birtokosaként a korabeli Európa legnagyobb ura is volt egyben: német-római császárként), de a városban helyezték örök nyugalomra Anjou Mária királynőt és az Árpád-házi II. Istvánt is.

„László királyunk, a magyar lovagkor példaképe, népmondáink hőse, alighanem a legnépszerűbb magyar szent. Amíg István és Imre életüknek szinte megismételhetetlen egyszerisége miatt inkább az állammisztikában, illetőleg az oltáron éltek tovább, addig Lászlóban a harcos nomád férfieszmény és európai lovagideál ötvöződvén eggyé, a magyarság küzdelmes századaiban Mihály arkangyal, továbbá Dömötör, Móric, György, Jakab mellett, követendő példaképpé és szent patrónussá válik. A középkori hazai mondák és legendák annyira egyetlen szentünket sem magasztalták, mint László királyt” – fogalmazta meg a kiváló szegedi néprajzkutató professzor, a boldog emlékezetű Bálint Sándor Szent László kultusza kapcsán.

Szent Lászlóról már szinte azonnal halála után elterjedt életszentségének híre, ami kultuszának megalapozását is szolgálta. Előbb az uralkodócsaládban, majd egyházi berkekben, végül az egész magyar nép köreiben elterjedt a szent király tisztelete. A néphagyományba is számos momentum bekerült életéből: ilyen például az elrabolt magyar leány megmentése a pogány rablótól, vagy a vízfakasztás csodája (amikor szomjadó katonáinak vizet nyert a sziklából) – és a sort hosszasan folytathatnánk.

László szentté avatására – a hagyomány szerint a római pápa jóváhagyásával – 1192-ban, III. Béla uralkodása idején került sor. Uralkodói elődje kanonizációját maga a király szorgalmazta. III. Béla érdekes módon mind hazánkban, mind Konstantinápolyban megtapasztalhatta Szent László tiszteletét. Béla ugyanis éveket töltött Bizáncban I. (Nagy) Mánuel császár – Szent László unokája – udvarában, ahol egy ideig (Alexiosz néven és deszpotész rangban) bizánci trónörökös is volt távoli rokona mellett (amelynek az vetett véget, hogy a császárnak kései második házasságából fia született). Béla nem csak Szent László és lánya, Szent Piroska (Mánuel császár anyja) kultuszának lehetett tanúja a császári nagyvárosban, de annak is, hogy a hatalmi reprezentációnak és az uralkodóhoz kötődő szimbolikus politikai jelenségeknek mennyire fontos eleme a szakralitás.

A Klaniczay Gábor történészprofesszor szerint „Kelet és Nyugat közötti” Szent László több mint nyolc évszázada a római katolikus egyház szentje – úgy, hogy uralkodóként támogatta a keleti ortodox egyházat is, s nem egyszer konfliktusba keveredett a hazai és a római egyházi vezetőkkel.

A Szent László-korabeli Magyarországon jelen lévő keleti egyházi hatások között tarthatjuk számon a szabolcsi zsinat (1092) határozatait, amely engedte – szemben az akkor két évtizeddel korábban bevezetett római katolikus rendelkezéssel – a papok számára a nősülést, valamint a húsvétot megelőző nagyböjtöt kezdetét is keleti szokás szerint vajhagyó vasárnapra tette, a nyugaton gyakorolt hamvazó szerdával szemben.

V. Kovács Sándor irodalomtörténész egyetemi tanár mutatott rá, hogy az imént említett jelenségekre egy tizenharmadik századi orosz forrás azt a magyarázatot adta, hogy Szent László titokban az ortodox keresztény hitre tért. A Moszkvai évkönyvben (Pahomije krónikájában) olvashatjuk, hogy „László király szintén a római egyház követője vala, mígnem eljőve hozzá Szent Szabbás szerb érsek és visszatérítette a tiszta keresztény görög hitre, nem nyilvánosan, hanem titokban, mert félt a magyarok felkelésétől. Szent Szabbás öt hónapig időzött nála, tanítgatva őt, s aztán visszatért övéihez, egy papot hagyva nála, aki mint a szolgák egyike éldegélt ottan.”

A tizenhetedik századi román szerző, Eustratie logofatul szerint a nagyböjti időszaknak a keleti és a nyugati szertartású kereszténységben való eltérő időpontú kezdetének magyarázata is Szent Lászlóhoz köthető. A magyar király a győzedelmes moldvai hadjáratáról ugyanis éppen a böjtkezdetre érkezett haza. „László király dicsőséggel és győzelemmel tért meg onnan és húshagyás napján érkezve haza, áldást kért püspökeitől, hogy még három napot mulathasson a királynővel és az urakkal. Megáldották, hogy egész udvarával kedden hagyjon húst. Az ő hitükön máig tartják a szokást, hogy nagyböjt hetében hagynak húst.”

Természetesen sem a történeti források, sem a keresztény hagyomány nem őrizte meg – az imént említett, inkább művelődéstörténeti érdekességnek számító, ráadásul László kora után évszázadokkal keletkezett adatokon kívül –, hogy Szent László ortodox vallású lett volna. Az viszont bizonyos, hogy türelmes és megengedő volt a keleti rítusú keresztényekkel. Ennek egyik oka, hogy az ország területén több keleti keresztény közösség élt (például Tihany, Visegrád, Veszprémvölgy, Oroszlámos monostoraiban), másik indoka pedig, hogy László uralkodása idején a nem túl korábbi (1054) kelet-nyugati egyházszakadás hatásai, valamint a keleti ortodox és a nyugati katolikus tanítás közötti különbségek még nem tűntek áthidalhatatlanul távolinak.

Mindezek mellett Szent László – és ebben követője volt utódja, Könyves Kálmán is – diplomáciájában kitüntetett figyelmet szánt az ortodox keresztény hitű bizánci birodalomnak. Három lánya közül az egyik, Piroska – Kálmán király közreműködésével – II. Joannész Komnénosz császár felesége lett, akitől nyolc gyermeke született, köztük a későbbi I. (Nagy) Mánuel bizánci császár.

A római katolikus egyházban is tisztelt Árpád-házi Szent Piroska az ortodoxiában Szent Eiréné (Magyarországi Szent Irén), hiszen császárnéként az uralkodói neve az „erény” jelentésű Eiréné volt. Alapítója a konstantinápolyi Mindenható Krisztus (Krisztosz Pántokrator) monostornak, valamint a hozzá tartozó templomnak és kórháznak. Az özvegy császárné élete végén szerzetesnek állt és a Xené (idegen) nevet vette föl, utalva arra, hogy a katolikus magyar királylányból lett ortodox bizánci császárné mindig idegen maradt Konstantinápolyban.

Szent László kultuszának elmaradhatatlan eleme a lovagkirály alakja. A nőkről és az elesettekről gondoskodó, a katonáit bajtársian vezető, valamint a kereszténységért és a hazáért harcoló vitéz „Krisztus katonája” (miles Christi) és a „Haza bajnoka” (athleta Patriae) fontos példaképe volt a lovagi erényeket hirdető magyar uralkodóknak, László utódainak: elsősorban III. Bélának, Károly Róbertnek és Luxemburgi Zsigmondnak.

A török háborúk idején – mint Magyar Zoltán néprajzkutató rámutatott – László városában, Váradon elterjedt a hír, hogy az oszmán megszálló addig nem tudja bevenni a települést, amíg azt Szent László – és az ő székesegyház előtt álló bronz lovas szobra – óvja. Az 1598. évi sikertelen török ostrom után Mátyás főherceg arról tájékoztatta levélben Rudolf királyt, hogy erről a támadók is tudnak, s ezért olyan magas sáncokat építettek, hogy azokról lőni tudják a Szent László-szobrot.

Szent László életének és a hozzá fűződő hagyományoknak napjainkban is van üzenete és aktualitása. A hidegháború utáni világot egymástól eltérő civilizációk versengéseként írta le Samuel P. Huntington amerikai politológus, amelyek közül kettő – és éppen régiónkat is érintő – az ortodox és a nyugati civilizáció (s ennek egyik megnyilvánulása az Oroszország és az Európai Unió közötti feszült viszony). Szent László példáján keresztül látjuk azonban, hogy a keleti ortodox és a nyugati keresztény kultúra nem áll olyan távol egymástól, s hogy ezek összefogása és egymást erősítő föllépése elhozhatja a térség stabilitását is.

Szent László a magyarok mellett a lengyelek, a szlovákok, a horvátok és erdélyi nemzetiségek körében is népszerű, lánya pedig a keleti ortodox egyház szentje. Szent László megértette, hogy kizárólag az erős és független európai államiság, s a mélygyökerű és valódi elköteleződésen alapuló kereszténység biztosíthatja a magyarság jövőjét. Ebben az elgondolásában is követői kell, hogy legyünk a harmadik évezredben!

Miklós Péter