A karitász és az egyház

A karitász lényege a szociális igazságosság érvényesítése mindenekelőtt a rászorultak segítésén keresztül. Az első nemzetközi karitász szervezet még a XIX. század végén jött létre, a nemzetközi karitász szervezet alapszabályát a pápa 1951-ben hagyta jóvá. Akkor 13 ország képviselői hozták létre, ma több mint 150 szociális és segélyezési szervezet tartozik hozzá. A Caritas Hungarica célja, hogy nemre, korra és felekezeti hovatartozásra tekintet nélkül segítse a rászorulókat, bajba jutottakat, betegeket a különböző segélyakciók keretében, és szociális, egészségügyi intézetek fenntartása útján. A XXI században, mint minden intézménynek és mozgalomnak, a karitásznak is új kihívásokkal kell szembenéznie. A kapitalizmus piaci viszonyai között értelemszerűen választ kell adnia arra a dilemmára, hogy munkája során miként egyeztesse össze a piaci viszonyokat, a gazdaságossági követelményeket a felebaráti szeretet követelményével.

Aki a Karitász keletkezéstörténetét kutatja az a szakirodalomban a következőket olvashatja:

„… a felekezeti jóléti gondozás hosszú múltra tekint vissza, amelyet Isten és az emberi előtti felelősségként tart számon az Egyház. Ennek az erkölcsi jelentőségű megbízásnak bibliai gyökerei vannak. A bibliai kiindulópontra épült szisztematikus formában az egyház társadalmi tanítása, amely mai napig a jóléti gondozás normatív alapjául szolgál…”[1]

Jézus erkölcsi tanításának középpontjában a felebartái szeretet áll (Lk 10,27) pontosabban fogalmazva az Isten és emberszeretet parancsa. Ennek tükrében alapvető lényegi jegye a kereszténységnek, hogy nagyon sokak számára magát a felebaráti szeretet vallását jelenti. Természetesen elhamarkodott következtetés lenne azt mondani, hogy a felebaráti szeretet gyakorlata egyedül a kereszténység sajátja. Az Istenszeretet központi parancsából következtetünk a felebaráti szeretetre, azokat egymástól elválaszthatatlannak tartjuk. Éppen ezért szolgál a felebaráti szeretet parancsa a karitatív diakónia teológia alapvetésének. Karl Rahner nyomatékosan hangoztatta, hogy a felebarát szeretete minden esetben egyidejűleg Isten szolgálata is.[2]

Felebaráti szeretet ideálja

Az isten és emberszeretet normaetikai intelem formában jelenik meg, de modelletikai aspektusai is vannak. Mely szerint az ember istenszeretete csak olyan mértékben hiteles, amely mértékben, mint felebaráti szeretet megtapasztalható és konkrét. Ez példaként szolgál az egész Egyház szolgálata számára. A szegények, a betegek, a rászorulók irányában megvalósult keresztény karitatív és diakóniai szolgálat az egyház szavahihetőségének volt a bizonyítéka. Másrészt a keresztények önazonosságot biztosító ismertetőjegye volt, hogy a keresztények azokon segítettek, akikért senki más nem állt ki, akikkel senki más nem törődött.

Herbert Haslinger szerint „amennyiben a diakónia gyakorlati minőségű akar lenni, szüksége van a helyes egyensúlyra, amely az érzelmi megérintettségből fakadó közelség és a szakszerű józanság távolsága között kell, hogy meglegyen…”[3]

 

 

 

 

 

 

 

Karitász intézményi kiigazítása a társadalmi átalakulások kontextusában

Arnold Gehlen szerint több funkcionálisan független gyökere van a morálnak, így a politikailag és társadalmilag legaktuálisabbnak tekinthető erkölcsi kérdésekre legalább két szinten kell a válaszokat megkeresni. Egyrészt a humanitarizmus szintjén, melynek keretein belül található a kiscsoport és a felebaráti szeretet erkölcse, másrészt pedig az intézményi erkölcs szintjén, amely strukturálisan működik, s nem a face to face erkölcs törvényeit követi. Egyiket sem szabad átvezetni a másikba, s egyiket sem szabad redukálni a másikra.

Mindig is voltak átalakulási folyamatok. A katolikus világegyház két legfelsőbb szervezete, mely a legfelsőbb szinten képviselik a Karitász törekvéseit a Cor Unum Pápai Tanács és a Nemzetközi Karitász, amely konföderatív módon 160 nemzeti karitász- szervezetet foglal magába.

A jelenkori olyan világjelenségek, mint a globalizáció, migráció, szekularizáció, pluralizáció, racionalizáció és a piaci verseny következtében jelentős átalakulásnak van kitéve maga a szociális gondoskodás is. Nemcsak arról van szó, hogy ebbe a szférába is betört a privatizációs hullám, hanem arról is, hogy miközben a nyilatkozatok szintjén a politikai vezetők továbbra is ragaszkodnak a társadalmi igazságosság és a társadalompolitikai felelősség eszméjéhez, a szociális és szociálpolitikai szektorban megszorítások zajlanak. Első látásra úgy tűnhet, hogy választani kell a piaci szemlélet, vagy a morál, a nyereség vs. lelkiismeret, a profit és a felebaráti szeretet között. Ez a kérdésfeltevés azonban túlságosan is leegyszerűsítő. Az az értékvilág, amelyben a keresztény humánus elköteleződés gyökerezik, ennél bonyolultabb. Joseph Ratzinger az ilyesfajta alternatívakat joggal cáfolta:

„Az a morál, mely úgy véli, hogy a gazdasági törvények tárgyilagos ismeretét átugorhatja, csak moralizmus, azaz a morál ellentéte. Az a szakszerűség pedig, mely az ethoszt véli kikerülhetőnek, az emberi valóság félreértése, így egyben szakszerűtlenség.”[4]

Piac és az emberiesség között

A fent említett mondatokban a világnézet és a piacgazdaság közötti sokszor feszültségteljes viszony nyer kifejezést. A szociális szolgáltatásokban a fogyasztó és szolgáltató viszonya csak részben értelmezhető a hagyományos módon. A rászoruló ugyanis nem fogyasztó a szó szigorú gazdaságtani értelemben. Az ügyfelek gyakran nem látják egy-egy intézkedés szükségességét. Pl. egy demens vagy egy idős ember nem lehet olyan állapotban, hogy képes lenne a hozzátartozói és saját maga által is észlelt kritikus helyzetnek a megítélésére, s az arra adható szociális szolgáltatások lehetőségeinek áttekintésére.

A karitatív diakónia területén is indokolt a piaci központosított mechanizmusnak és a pályázati rendszernek a legitim elfogadása. Az elvégzett szolgáltatások minősége és bizonyos egyedi sajátosságok – a keresztény emberkép előtérbe kerülése – közelebb hozza a „fogyasztókat”, így az egyházi fenntartás jelentős többletet jeleníthet meg.. A karitatív szervezeti egységek döntően keresztény arcéle jövőbeni fennállásuknak legbiztosabb alapját nyújthatja a piacon. Éppen a szociális szolgáltatások területén bontakozhatna ki a keresztény emberkép mentén való orientáció vonzereje, amely azokat is megérintheti, akik egyébként hagyományos értelemben nem vallásos emberek, s nem kötődnek az egyházhoz.[5]

A jóléti gondozásban az Isten emberszeretete fejeződik ki. Megtestesülés-teológiai szempontból azt mondhatjuk, hogy ez nem más, mint Jézus tanítása és példája által ösztönzött részvétel. Istennek a szenvedőkkel való viszonyát megtapasztalva fordulunk a kitaszítottak felé. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy a karitász és a diakóniában azok az értékek álljanak az előtérben, melyek a keresztény társadalmi tanítás fundamentumát jelentik.  

Összegzés

A karitász és a diakónia önazonosságának tekintetében két eredménnyel szolgálhatunk:

1. Az egyháznak lényegi mozzanata, hogy a társadalmi átalakulási folyamatok előtt nem zárkózhat el.

2. Az Istenről való beszéd a karitász gyakorlata nélkül nem lehet a keresztény Istenről való beszéd. Erről XVI. Benedek pápa a „Deus caritas est”-ben  szólt. Üzenetének lényege, hogy a rászoruló és szenvedő emberekkel való találkozásunk egybeesik a Krisztussal való találkozásunkkal.

Mindezt Peter Eichhorn gondolata fejezi ki legjobban: „A szenvedő és veszélyeztetett embertársainkról testileg, lelkileg, önzetlenül kell gondoskodnunk. Ez az értékes és értelmet adó munka az ami a társadalmi igazságossághoz, a peremcsoportok integrációjához és a társadalmi kirekesztés megelőzéséhez való humanitárius hozzájárulás. A világnézeti profilt azért kell hangsúlyozni, mert az a cselekvők és a cselekvések címzettjeinek  az intézménnyel és a szoláglattal való azonosulását segíti elő, s ugyanakkor az egyéb magán és kereskedelmi konkurensekkel szembeni lényegi megkülönböztető jegyeket adja. Az önkéntes jóléti gondozás elé nehéz feladatot állít az, hogy saját önértelmezésében a piacgazdasági kihívásokkal az üzemgazdasági módszerek használatán keresztül szembesüljön.”[6]

Vesztróczi Luca

[1] Rauf Ceylan- Michael Kiefer: Ökonomisierung und Sakularisierung.Wiesbaden 2016. 1.

[2] Karl Rahner: Schriften zur Theologie, 1968. 286.

[3] Herbert Haslinger: Diakonie. Grundlagen fül die soziale arbeit der kirche, Paderborn 2009. 380.

[4] Joseph Ratzinger: Marktwirtschaft und Ethik in: Stimmer der Kirche zur Wirtschaft, Köln 1986. 58.

[5] Heinrich Pompey: Caritas zwischen ökonomisierung. Management und Anspruch der caritativdiakonischen praxis Jesu, Münster 1999. 54.

[6] Peter Eichhorn: Not sehen und handeln. Caritas. Aufgaben, Herausforderungen, Perpektíven. Freiburg 1996. 213.