Nők a vallásokban II. rész

Mit tanítanak a világvallások a nemek viszonyáról? A témát körüljáró cikkünk második részében a zsidó-kereszténység és az iszlám bemutatása következik. A XXI. század nagy európai kérdése, hogy a nemek egyenlőségéből következik-e a nemi szerepek egyformasága is.  A kereszténység elismeri és értéknek tekinti a nő és férfi közti biológiai-antropológiai, valamint mély lélektani különbségeket, amelyek miatt a két nem kiegészíti egymást. A keresztény szemlélet kulcsszavai: egyenlő személyi méltóság, kölcsönösség, különbözőség.

Nő a zsidó-kereszténységben

Kezdettől fogva szoros kapcsolat mutatkozik a nők alávetett helyzete és az antik vallások között – ahogy ez Platónnál látható. Ugyanez az alávetettség és a nők iránti negatív attitűd fedezhető fel a keleti vallási iratokban. A Biblia szellemisége – Isten törvényeinek világba érkezése a történeti korban, a keleti és antik vallások után – a nők megbecsülését hozta. Ám az Ige emberi megvalósítása az elmúlt századokban a zsidó és keresztény területeken sem tükrözte a nők egyenlő jogait. Az ősi, ókori vallási paradigmára válaszul jelenik meg a zsidó-keresztény prófétai és apostoli üdvtörténet, amely eltévelyedésnek mondja az addig kialakult vallási hiteket. A zsidó vallásban ezért lesz domináns az élet szeretete, a kereszténységben pedig a „test a Szentlélek temploma” szemlélet, megcáfolva ezzel a „test a lélek börtöne” ókori hitet, amely az addig létrejött vallások mindegyikének alapja.

A zsidó-kereszténységgel változás érkezik a nők megítélésében is. Az Ószövetségben értékes a nő, hiszen több történet szól a nők hősiességéről, okosságáról, Istenhez való hűségéről. E tulajdonságok révén még nemzetüket is megmentik a halálból. Például Eszter története, Judit könyve szolgál erre mintául. A kereszténységgel Jézus a szabadságot hozza, ami szemben áll a korabeli konvenciókkal. Amikor betér egy testvérpár házába, többre értékeli Máriát, aki csak leül a lába elé és hallgatja a tanítást, mint Márta sürgés-forgását a konyhában, aki testvére „lustaságát” szóvá teszi. Nem tartja méltatlannak a nőket a tanítás hallgatására, ahogy a korábbi vallási hagyományban ez csupán a férfiak dolga volt. A továbbélő törzsi szokásokkal ellentétben nem asszisztál a nők halálra kövezésében, megcsalás esetén. Helyette a megbocsátást hangsúlyozza. Nem rója fel a nő egyedüli bűnösségét és nem menti fel a férfiakat. A megbocsátás mindenkire érvényes, ahogy a bűnösség sem köthető nemhez.

Az Újszövetség a nőket egyenjogúan kezeli, nincs alá-fölé rendeltség, hanem mellérendelő viszony van a párkapcsolatban. Hogy lehetne másként értelmezni, amikor azt mondja az Írás, „Legyetek egymásnak alárendeltjei...”(Ef5,21).Máshol, a „kettő egy testté lesz”, ami az egymást kiegészítő létet, a közös akaratot jelenti. Egymás kölcsönös szeretetéről és szolgálatáról beszél. „Férfiak, szeressétek feleségeteket”- írja. A házasság, a férfi-nő kapcsolata annyira fontos, hogy „ezért a férfi elhagyja anyját és apját”. Mivel másra teremtett a férfi és a nő, más-más a szerepük és feladatuk. Amikor a férfi felelősségéről, vezető szerepéről beszél, az semmi mást, csakis szolgálatot jelent a család érdekében.

Nő az iszlámban

Végül szólni kell még egyszer az iszlámról, történelmi keletkezése okán. A világ vallásai közül utolsóként született meg a zsidó-kereszténység után. Az iszlám, az antik és keleti vallásokhoz hasonlóan, a nők alárendelt szerepét rögzíti a Koránban,[1] amely a férfiak földi viselkedésére ad parancsokat. A másik nemre vonatkozóan azt mondja: „A nők, szántóföld nektek”. Törvényesíti a korai poligámia intézményét, ahol egy férfinak több felesége lehet. Elrendeli a nők „befüggönyözését”, tetőtől talpig eltakarja a nőt, és az a „függönyt” – amit ma csadornak mondanak – csak a lakásban vehető le. A Korán azt mondja: „A férfiak fölötte állnak a nőknek” (4:34). Törvénykezése szerint, tanúskodás esetén két nő szava ér annyit, mint egy férfié. Örökléskor két nő kap annyit, mint egy férfi (4:11). Házasságtörés elkövetésekor a nőre halál vár, míg a férfit, ha megbánja „bántatlanul kell hagyni” (4:16). Szigorú büntetést ró ki a nőkre: „őrizzétek őket erősen a házban, míg el nem szólítja őket a halál” (4:15).

A túlvilágra vonatkozó ígéretek szerint nemcsak „borral folyó patakok” várnak a férfiakra, de „duzzadó keblű egykorú hurik” (szüzek) nyújtanak nekik örömöt (33:78). A nők szerepe az engedelmesség a földön a férfiaknak, mely esetben ruhákat és ékszert kapnak a túlvilágon. Mind a nőkre vonatkozóan, mind a Paradicsom képében nagy hasonlóságot mutat az indiai Krisna vallással. Ahogy korábban láthattuk a „hármas törvényben” azonosság van az ázsiai és az indiai felfogással, ahol először az apa majd a férj, végül a fiú ügyel a nőkre. A Krisna-Paradicsomban ugyanúgy „borral folyó patakok” várnak a férfiakra, mint a Koránban. A férfiak Allahnak alávetettek, a nők pedig a férfiaknak. Az egyistenhitet átvették a zsidó vallásból több morális törvénnyel és az ábrahámi eredettel együtt. Ám Ábrahám a Koránban nem zsidó. A szeretet törvényéről sem a Korán, sem az ősi vallások nem beszélnek, ez egyedül a zsidó-kereszténység tanítása. 

XX. századi hatalomváltás? Nemek harca és a jézusi szeretet

A múlt század elején a zsidó nők köréből kiinduló feminizmus és további fejlődése a korábban keresztény/keresztyén országokhoz köthető. A törekvés jogos volt, a több évszázados férfi-uralta társadalom megváltoztatási törekvése. De hol tartunk most ebben? A folyamat ugyanis együtt haladt a keresztény értékek gyengülésével, az ateizmus és liberális eszmék terjedésével, amihez társult a múlt század középén megerősödött posztmodern filozófia. Mindennek következményeként Európában a XX. században új típusú problémák jelentkeztek a férfi-nő kapcsolatokban. A „nagy narratíva”[2]elutasítását a kor posztmodern filozófiája hozta létre, amin sok minden más mellett a keresztény morál elvetését is értette. Lassan a „gyermeknélküli kultúra” alakult ki, ahol a nők a hagyományos szerepeket és a gyermekszülést nem szívesen vállalják. A feminizmus bizonyos ágai a „testfelszabadító mozgalmakkal” kapcsolódtak egybe, melyek ignorálják a jó-rossz, erkölcsös-erkölcstelen megkülönböztetést. Mára igen megerősödött a két nem egybemosásának törekvése.

A posztmodern szellem tagadja a nemi szerepek megkülönböztetésének jogosságát. Az egyenjogúságot a női és férfi szerepek eltörlésében látja, mind a munkában, mind a családban. A gyermekmesékben, az óvodai és iskolai oktatásban már feltűnik a nem nélküliség, a nemek semlegessége, a különböző nemi sajátosságok megkülönböztetésének hiánya vagy éppen tiltása. Ezek ma még elszigetelt jelenségek és miután nagy felháborodást váltott ki a keresztények között, most lappangó állapotban van. A Biblia azt írja, hogy Isten a kezdetekkor „férfit és nőt teremtett”. Pál taglalja a különböző szerepeket, az emberi testet hozva fel példának, aminek különböző részei vannak, más-más funkciót töltenek be, de csak együtt tudnak jól működni. Ehhez hasonlóan megvan a férfi szerep és a női szerep, de egy test egy lélekként kell működniük a házasságban (Mt19,4-6).

A másik probléma a családokban a – viccesen feltett – „ki viseli a nadrágot” kérdéshez kapcsolódik. Már a kérdés jelzi, hogy a szemlélet alá és fölérendeltségben gondolkodik. Aki a „nadrágot viseli” egy párkapcsolatban, azon az értendő, hogy ki uralkodik a másik fölött. Pál azt mondja, „Legyetek, egymásnak alárendeltjei a Krisztus iránti tiszteletből…” (Ef5, 21). Ezen azt érti, hogy mindegyik szolgálja a másikat, ami a kölcsönös szeretetből fakad. A szeretet mindig csak a másik javát nézi. Ez feltételezi, hogy egyik nem kerül a másik fölébe, nem nyomja el, hogy hatalmát éreztesse és élvezze. „Ahol a hatalomvágy uralkodik, ott nincs szeretet”- írja Jung is, a híres svájci pszichológus. Az ilyen embernek a mások feletti uralom az öröme. Megjegyezzük, „pokoli öröme”. Aki akaratát rákényszeríti a másikra, az önszeretetben van, mert nem a másik javát nézi, hanem csak saját hatalmát élvezi. A keresztény tanítás szerint, a mennyország csupán az önzetlen szeretetben lévőké. 

A jézusi tanítás tehát az önzőséggel szemben egymás szeretetéről szól. Ő nem ad jogot egyiknek a másik fölött, csak más-más szerepet a közös életben. A „kettő egy ember lesz” (Ef5,31) meghatározás a házaspárokra vonatkozóan a közös akaratra utal. Hasonlókká lenni az örömben és a szeretetben, a kettő egyesülése a házasságban, ettől a kettő egy lesz. Ha egyik fél sincs az Úr szeretetében, nem nyitotta ki még a kaput a menny felé, akkor gyakran ösztönalapon választ társat magának, saját hajlamai szerint. Ma a házasságok legnagyobb része így köttetik, mert zárva van a kapu az isteni befolyás felé. Ez csupán a vágyak vonzása, ami egy idő után alábbhagy, eltűnik a vágyszikra és a házasság felbomlik. Aztán jön a következő, ami új vágyat kelt és elégít ki, amíg ez is ki nem huny. Ezt a jelenséget a házasság válságaként emlegetik manapság.

Az ösztön-dominancia kizárása a társválasztásban, amikor a „házasság a mennyben köttetik”, azaz nyitva van a benső az Úr felé. Ahol nincs a tudatban Isten, ott az ösztön választ. „Isten a szeretet”, a gonosz viszont a „szétdobáló” a Biblia szerint. Innen nézve a gonosz célja mindig a szenvedés létrehozása. A „pokoli házasságok” egy része így jön létre. Az egyik mindig a megkínzott, a másik a kínzó. Ezekben a házasságokban nincs szeretet, csak szenvedés a megkínzottban és hatalomvágy a kínzóban. A nem keresztényi párválasztásásik másik típusa, mikor a felek hasonlóan a gonosz cselekedetekben lelik örömüket. Egy múlt századi kutatás azt találta, hogy például egy rossz szomszéd közös gyűlölete nagy kohéziós erő tud lenni egy házasságban.

Egészen a XX. század elejéig a férfi akarata érvényesült a családban. Az „ura és parancsolója” szóhasználat jól jelzi ezt a tendenciát. Ehhez hozzájárult a gazdasági függő helyzet és a meg nem értett jézusi szabadság, aki egyenlőséget, a közös akarat tudatát hozta. Ma azonban a korábbi férfi egyoldalúság után, visszájára fordult a dolog. A folyamat még nem ért véget, nem egyformán jutott el minden országba és a nemek egybemosásával együtt halad. A cél az egyenlőség nemes célja volt eredetileg, de ma már átbillent a túloldalra. A nők munkába állásával kezdődött, ami az otthoni „második műszak” egyenlőtlenségét hozta létre. Ez jogos felháborodást szült a nők körében, és az egyenlő tehermegosztást kezdték szorgalmazni. 
A folyamat fokozatosan ellentmondásba került, a "mindenkinek más-más a feladata" biblikus elvvel. A nők lépésről-lépésre haladva átvették az irányítást. Nemcsak a munkába állás, de a tanuláshoz való jog megszerzése indította el a döntő változást. Kiderült, hogy a nők képességei ugyanúgy alkalmasak a tanulásra, sőt szorgalmuknak köszönhetően a mai felsőoktatásban és a diplomások számában női fölény alakult ki. A családban lezajlott döntő változás, hogy mára Magyarországon az anya által irányított családot tekintik hagyományos modellnek. A nő osztja be a pénzt, ő határozza meg a családtagok feladatait, legtöbb esetben ő visel egyedül felelősséget a család ügyeit érintő kérdésekben. A nő nélkül megáll az élet a családban. Ő tudja, hol vannak a számlák, miután ő kezeli őket és visel felelősséget a rezsi kiegyenlítésében. Az ilyen kapcsolatokban a férfi passzív szemlélője a dolgoknak, feladata a pénzkeresésében kimerül. Egy korábbi kutatás szerint, az európai országokkal való összevetésben nálunk a nők családon belüli hatalmi pozíciója és egyedüli felelőssége nem társul a házimunkák megosztásával. A nemi szerepek teljes cseréjéről szól a történet, mert a nő az aktív, határozott, cselekvő, míg a férfi a passzív határozatlan.[3] A férfi ma női tulajdonságokat, míg a nő férfi tulajdonságokat vett fel. A párkapcsolatban egyre inkább a nő a kezdeményező, és a megfordult szerep kihatással van a szexuális életre is. Egyre több a szexuális zavarokkal küzdő férfi. A nők egy része már rájött arra, hogy ahol a nő az irányító a családban, ott meghal a szexuális élet.

Már a ’80-as években született hazánkban egy könyv a „nők elsárkányosodásáról”,[4] ami jelezte ezt a tendenciát. Ami korábban a férfi sajátja volt, ma jelentős részben a nők kezében van. Jelesül a döntés a családokat érintő kérdésekben. A házaspárok nem szövetségesek ilyen esetben, hanem hatalmi erőkként állnak egymással szemben. Annak a félnek pedig, aki uralkodik társa fölött, a szeretete elferdül, messze kerül a jézusi szeretettől. Ahol viszont közös az akarat, ott valóban „egy test, egy lélek lesznek”. Így valósulhat meg a „legyetek egymás alárendeltjei” páli üzenet, ami a mennyei szeretet sajátja. Az apostol azt mondja: „Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény” (2Kor5,17). Az Evangélium legfontosabb mondanivalója az ember feladatáról, a „szeressétek egymást, mert ez a tökéletesség köteléke” (Kol3, 14).

A tanulmány elején felvetett kérdésre talán sikerült egyértelmű választ adni. A jézusi önzetlen szeretet megvalósítása kizárja az egyik nem alávetését a másiknak és egyik ember uralmát a másik fölött. Sem a férfiakat lebecsülő matriarchátus, sem a nőket egyenlőtlen helyzetben tartó patriarchátus, sem a női szerepet megvető, uralomra törő feminista nincs a szeretetben, csakis a hatalomvágyban.

A vallások változása korunkban

A Világvallások Parlamentjén 1993-ban, a létező összes vallás képviseltette magát. Ekkor mindenki elfogadta közös globális irányelvként e jézusi tanítást: „És, amit akartok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal” (Luk 6,3). A kereszténység pozitív, megtermékenyítő hatása más vallásokra egészen szembetűnő a XX. századtól kezdve. A XIX. századi gyarmatosításokkal megkezdődött a kulturális nyitás Kelet és Nyugat között. Majd a technikai fejlődés a globális faluvá válás a multikulturalizmus következtében sokat módosult a vallásokról való felfogás. Segítette ezt a folyamatot a múlt század filozófiája a posztmodern. Ebből legtöbbet a keleti vallások profitáltak. Ugyanakkor negatív változás az a kereszténységről alkotott posztmodern felfogás, amely Jézus megváltó halála helyett, a „megváltási utak” sokaságában hisz. Ez feltételezi, hogy az önmegváltó utak és a jézusi „keskeny út”, ugyanoda vezet. Az „Én vagyok az út, az igazság és az élet”, a „nem juthattok az Atyához, csakis általam”, „aki eszi az én testemet lesz annak örök élete” a posztmodernben nem értelmezhető. A „szakrális dialektikája” a posztmodern relativizmus, az ősi önmegváltó törekvéseket teszi egyenrangúvá az isteni megváltással, tehát az üdvtörténettel, mely meghirdette az embereknek a „szabadulást”(2Kor 2,-17-18).

A „posztmodern tolerancia” és értékrelativizmus elvette a kereszténység egyetemességének és Jézus világmegváltó szerepének tudatát, tehát lényegét, ám sikeresen bejutatta a szeretet fogalmát a világvallásokba. Eredetileg a zsidó-kereszténységen kívül egyetlen vallás és egyetlen vallási irat sem említi a szeretetet. Most azonban ebben változás történt. Már a Dalai Láma is szeretetről beszél, igaz a Világvallások Parlamentjén a buddhisták kijelentették, hogy Isten létezésében továbbra sem hisznek. A muszlim vallásban már csak a szélsőségesek vallják, hogy a „harc Allah útján” valódi harcot és erőszakos terjesztést jelent. (A „dzsihád” egyébként nem is szerepel a Koránban.) Szent Pál ír az ember dualitásáról az állandó belül lévő harcról, amelyből az ember a jézusi megváltás árán kerülhet ki. Jézus mondja azt, hogy „Békességet hagyok rátok!”, „Isten a szeretet”.

Ahogy a jézusi önzetlen szeretet tanítása megérintette a vallásokat, úgy kezd nagyon lassan változni a nőkről való felfogás, bár ez igen lassú folyamat. Fokozatosan érlelődik a gondolat, hogy Jézus sohasem beszélt uralkodásról, hanem egymás szolgálatáról a házasságban is!

Pók Katalin

 


[1] Korán (ford. Simon Róbert), 1987. (a Korán az 1923-ban megjelent első kiad. kúfai számozást követi)

[2] Fukuyama, 1992, 22.

[3] Ranschburg, 2011.

[4] Dr. Bartha András, 1988