Demográfiai tél – 1. rész

Időszerű

 

Korunk egyik érdekes globális demográfiai sajátossága, hogy egyszerre nő a népesség és csökken a termékenységi arány. 1950-ben még csak 2,5 milliárd ember élt a Földön, s kevesebb mint 40 év alatt ez a szám megduplázódott. A 7 milliárd főt az emberiség létszáma 2011-ben érte el és az előrejelzések szerint 2083-ra elérjük a 10 milliárdot. (Rosenberg, M 2017) A népesség gyors növekedését azonban paradox módon a termékenységi arányszám gyors csökkenése kíséri. Az 50-es években a nőknek statisztikai átlagban majdnem 5 gyereke született, míg a 90-es évekreez az érték 3-ra csökkent. Jelenleg az emberiség egészére vonatkoztatott termékenységi mutató 2,50 gyerek/nő. (United Nations Population Division 2017) Első látásra meglepő lehet, hogy a termékenységi arányszám zuhanása ellenére az emberiség létszáma jelenleg még mindig emelkedik. Ennek a jelenségnek több oka is van: (i) a halálozási arány még gyorsabban csökkent, mint a születési arányszám, (ii) a termékeny nők száma, összefüggésben a korábbi magas fertilitással, egyre magasabb, azaz egyre több nő szül egyre kevesebb gyereket; (iii) a 2,5-es termékenységi mutató abszolút értékben még mindig magas, s így önmagában is a lélekszám növekedését eredményezi.

Másik fontos sajátossága a jelenlegi demográfiai helyzetnek, hogy a viszonylag magas termékenységi átlagszám jelentős regionális különbségeket takar. A kontinensekre jellemző termékenységi (és várható növekedési) arány csökkenő sorrendben a következő: Afrika: 4,7 (2,1x növekedés 2050-re); Óceánia: 2,4 (1,6x); Ázsia: 2,2 (1,2x); Amerika: 2,1 (1,3x) és Európa: 1,6 gyerek/nő (1x). (Population Reference Bureau 2014) Európában azért nem csökken a várható népesség, mert az előrejelzést készítő demográfusok népességpótló migrációval (replacement migration) számoltak. A fenti adatok is jól mutatják, hogy félrevezető, ha csak a világátlagra koncentrálunk. Az emberiség demográfiai szempontból is nagyon különböző helyzetű politikai közösségek összességéből áll. Afrika lakossága 2050-re várhatóan megduplázódik, vagyis Afrika még mindig a gyors népesedési szakaszban van. Az emberiség, mint egész népességnövekedésének is alapvetően az afrikai népességrobbanás az oka. (Population Reference Bureau 2015). Tehát jelenleg az emberiséget egyszerre jellemzi a túlnépesedés és a népességfogyás kettős problematikája. Lehet, hogy 50 év múlva már mindenütt az alacsony termékenységi arány jelenti a fő problémát, de most még az a helyzet, hogy Afrikát és Nyugat-Ázsiát a népességrobbanás, míg Európát és Kelet-Ázsiát a „demográfiai tél” fenyegeti.

Ez a fogalom a „Demográfiai tél – az emberi család hanyatlása” (2008) című 52 perces amerikai dokumentumfilmből származik, amely megrázó képet fest a fejlett világ, s azon belül Európa demográfiai helyzetéről. (Demografic Winter 2008). A „demográfiai tél” fogalma arra a folyamatra utal, amikor emberi populációk elveszítik az egyensúlyukat és az egyre hosszabb életű idős emberek magas számához képest túl kevés gyermek születik. A film tárgyilagosan és közérthető módon mutatja be az elöregedés és a népességcsökkenés sokkoló folyamatát.

 

 

A filmben elhangzott statisztikai adatok szerint a nyugati civilizált országokban a születések száma felére esett az utóbbi 50 évben. Jelenleg a termékenységi arány a világ 49 országában nem éri el a 2,1 gyerek/nő rátát, ami szükséges lenne a népesség megtartásához. Európában ez az érték – a 2000-es évek elején – 1,3 gyerek/nő volt. Oroszország és Kelet-Európa különösen rossz demográfiai helyzetben van, ugyanis az alacsony termékenységi arány mellett a magas kivándorlás is sújtja. A becslések szerint 2030-ra Európában 20 millió munkáskéz fog hiányozni. Ki fog dolgozni a gyárakban és a földeken, ha rohamosan csökken a népesség? Kik támogatják a nyugdíjrendszert, illetve gondoskodnak az idősekről? Ki fogja fizetni a most még dolgozók nyugdíját?

A demográfiai tél fogalma nyilvánvaló utalás a „nukleáris tél” fogalmára, amely az 1980-as években vált általánossá és a nukleáris háború katasztrofális következményeire utalt. A film szerint a demográfiai tél hosszútávú következményei is ehhez hasonló mértékű pusztulást jelentenek, sőt a helyzet annyival rosszabb, hogy egy háború után, beleértve az atomháborút is, a túlélő népességnek van esélye az újrakezdésre, ha viszont elfogy a népesség, akkor az adott közösség végérvényesen eltűnik.

A demográfiai helyzet Európában

Demény Pál amerikai-magyar demográfus írta: „Az ezredforduló Európájában az összes európai ország népességgel súlyozott teljes termékenységi mutatója (…) 1,37-re tehető. (…) kiszámítható, hogy az évi növekedési rátája e stabil [ez egy terminus tehnicus a migráció nélküli helyzetre – T. I. J.] népességben -1,46 százalék. Ilyen ütemű változás egy népességet alig 47 év alatt eredeti nagyságának felére apasztaná. Száz év leforgása alatt pedig a népesség 77 százalékkal csökkenne. És 177 év alatt egy eredeti 1000 fős népességből csak 75-en maradnának. Százhetvenhét év természetesen nagy idő, de nem több – pontosan annyi –, mint amennyi a Magyar Tudományos Akadémia alapítása óta eltelt. Egy ország vagy egy kontinens történetében ez szerény időtartam.” (Demény Pál 2016) Ez a népességcsökkenési ütem 177 év alatt a 10 milliós magyarországi népességet 750 ezer főre, míg az 500 milliós európai uniós népességét 37,5 millióra csökkenti.

Tehát egy nagyon súlyos társadalmi leépülési folyamattal állunk szembe. Ez a negatív folyamat a közrossznak egy viszonylag új, korábban ismeretlen formája, amelyre sürgősen megoldást kell találni. Olyan fogalmak, mint „underpopulation”, „depopulation”, „demográfiai tél” továbbá az alacsony termékenységi arányszám, elöregedés, népességcsökkenés erre az új problémára utalnak, amely a fejlett világban nemcsak az európai (Magyarország, Németország, Szerbia), hanem kelet-ázsiai országokat (Dél-Korea, Japán, Szingapúr) is érint.

Európában a legalacsonyabb termékenységi arányt (0,8 gyerek/nő!) Kelet-Németországban mérték az 1990-es években (Goldstein 2010). Magyarországon a teljes termékenységi arányszám szintén nagyon alacsony: 2011-ben 1,24, míg 2014-ben 1,41 gyerek/nő volt. Az alacsony termékenységi mutató egyik szükségszerű következménye a társadalom elöregedése. Magyarországon az átlagéletkor 1910-ben még 27,2 év, miközben 2013-ban már 41,1 év volt. Az alacsony termékenység másik szükségszerű következménye, ceteris paribus, a népességcsökkenés. Magyarországon a 80-as években haladta meg először a halálozási arány a születési arányt és azóta a különbség, az ún. természetes fogyás, egyre nagyobb. Ez az érték 2012-ben -3,9 ezrelék volt, azaz 1000 emberre számolva majdnem 4 emberrel több halt meg, mint amennyi született. A 2015-ös demográfiai előrejelzések szerint 2060-ban várhatóan 7 millió 900 ezer fő lesz Magyarország népessége (Kapitány 2015). Mivel nemcsak kevesebben, hanem öregebbek is leszünk, ezért a népességcsökkenés folyamata nem áll meg 2060-ban, hanem ez a folyamat, ceteris paribus, felgyorsulva halad tovább, és 2100-ra 4,5 milliónyi, zömmel idős emberre apad. (HVG 2015) A népességcsökkenés és elöregedés együtt jár a kreativitás, a termelékenység, a versenyképesség, a gazdasági növekedés csökkenésével, továbbá a munkaerőhiány és az adók növekedésével, azaz a társadalom lassú agóniájával.

Ezek a demográfiai folyamatok, illetve adatok azt mutatják, hogy a tartósan stabil és állandó népesség számot Európában már csak tudatos erőfeszítés eredményeképpen lehet elérni. A demográfiai válságban levő európai országokban a gyerekvállalás kérdése az egyik legfontosabb közügy, ugyanis a rossz népesedési tendenciák szinte egyértelműen meghatározzák az országok jövőjét („Demography is destiny”). A helyzet megváltoztatásához társadalmi összefogásra és a közgondolkodás radikális átalakítására van szükség. Ebben a folyamatban nyilvánvalóan központi szerepet fog kapni a nevelés.

 

A posztkommunista családmodell és az alacsony termékenység

A posztkommunista országokat a feltűnően alacsony termékenységi arányszámok jellemzik: Szerbia: 1,5; Magyarország: 1,4; Lengyelország: 1,3; Románia: 1,2 gyerek/nő. (Egy sikeres pronatalista családpolitika eredményeképpen Oroszországban a termékenységi arányszám most már meglepően „magas”: 1,8 gyerek/nő.) (Population Reference Bureau 2016)

Ennek az alacsony értéknek természetesen különböző okai vannak. (i) A gyereknevelés költségei nagyon magasak. Magyarországon „egy vagyonba kerül a gyermek eljuttatása a felnőttkor és a felsőoktatás kapujába: két testvérnél akár 40-40 millió forintba is.” (HVG 2017) Egy 2007-ben végzett Tárki Kutatásban nemcsak tényleges (vagy direkt) költségek szerepelnek, hanem olyan indirekt költségek is mint a háztartási munka pénzbeli értéke vagy a munkából kieső szülő, többnyire anya, elmaradt jövedelme. Ez a kutatás figyelembe vette az állami juttatásokat is, amelyek a tényleges kiadások 1/3-át kompenzálták. A szerző szerint a gyermek direkt fogyasztása statisztikai átlagban csak 1/5-ét jelenti a gyereknevelés teljes költségének. Ezeket az arányokat a HVG kalkulációjára kivetítve azt mondhatjuk, hogy a gyermekek direkt fogyasztására elköltött összeg egy, két és három gyerek esetében összesen: 14, 16 és 23 millió forintot jelent a szülők számára. (Gál Róbert 2007)

Ez alapján egyáltalán nem meglepő, hogy minél több gyereke van valakinek, annál szegényebb. Míg a gyermektelen háztartások esetében az egy főre jutó nettó jövedelem az országos átlag 125%-a, addig 2 felnőtt és három vagy több gyermek esetében csak 61%. Vagyis egy gyermektelen pár nettó jövedelme, ha minden egyéb feltétel azonos, akkor a duplája egy három vagy több gyerekes pár nettó jövedelmének. (HVG 2017) Tegyük hozzá, hogy a nagycsaládosok nem csak szegényebbek, hanem sokkal kötöttebb, leterheltebb és felelősségteljesebb életet is élnek, mint a gyerekteleneknek. A jelenlegi társadalmi-gazdasági rendszerben a sok gyerek vállalása a biztos elszegényedést jelenti, tehát a jelenlegi társadalmi-gazdasági rendszer valójában gyermekellenes, s az a feladatunk, hogy ezt a gyermekellenes struktúrát kell átalakítani egy gyermekbarát társadalmi-gazdasági struktúrává.

(ii) Magyarországon és Kelet-Európában egy kétkeresős, de tradicionális jellegű családi munkamegosztás alakult ki: „mindketten keresnek, de csak a nő gondoz”. Mivel a nők munkába állását nem követte a férfiak megnövekedett mértékű háztartási munkája, ezért egy óriási munkaerőhiány alakult ki a reprodukció és a háztartás területén. A magyar időmérleg adatai szerint a gazdaságilag aktív nők közel háromszor annyi időt fordítanak háztartási és karbantartási munkákra, mint az aktív férfiak. Ezzel a nők számára egy „kettős teher” jött létre, mert az egyenlő arányú munkavállalás mellett is, a házimunka és a gyermeknevelés elsősorban az ő feladatuk maradt. A nők, illetve a párok úgy védekeznek az ebből fakadó „túlterhelés” ellen, hogy egyre kevesebb gyereket vállalnak.

A posztkommunista családmodell egy rossz kombinációja a tradicionális és az emancipációra épülő családmodelleknek. Csak annyiban modern, hogy a férj a saját keresetéből nem képes eltartani a családját, ugyanakkor ez a családmodell ahhoz még eléggé tradicionális, hogy a férj ne vagy csak alig vegyen részt a háztartással és a családdal kapcsolatos munkavégzésben.

(iii) Pusztán anyagi szempontból a gyerekvállalás összevethető az adózás problémájával. A társadalom szempontjából nyilvánvalóan az a helyes, ha mindenki befizeti az adóját, miközben minden egyes ember abban érdekelt, hogy potyázzon, vagyis, hogy ne fizessen adót. A kelet-európai átlagember pedig baleknak tekinti a becsületesen adózó állampolgárt, s ezért a közösség belefullad az adócsalásba. Ebben a helyzetben nem egyszerű elérni azt, hogy mindenki becsületesen adózzon. Az adófizetés nem csak morális kérdés, mert az államnak joga és kötelessége az adócsalókat megbüntetni.

A gyerekvállalás részben hasonlít az adófizetéshez. Ha a gyermekvállalást pusztán anyagi szempontból vizsgáljuk, akkor annak logikája nagymértékben hasonlít az adófizetés logikájához. Aki több gyereket vállal az anyagi szempontból két vonatkozásban is rosszabb helyzetbe kerül, mint aki kevés gyereket vállal: többet kell költenie a gyerekeire, másrészt lassabban tud előrehaladni a szakmájában és így statisztikai átlagban kisebb jövedelemre tesz szert, tehát az anyagi érdekek is arra ösztönzik az embereket, hogy minél kevesebb gyereket vállaljanak. Vannak azonban különbségek is a két kollektív viselkedés között. Az adóbefizetés az egyén számára mindig csak áldozat, amit igyekszik elkerülni, ezzel szemben a gyermek nem pusztán teher, hanem egy örömforrás is, ezért sok ember még az anyagi áldozatok tudatában is vállal gyereket. Másrészt a gyerekvállalás a nyugati világban egy szabad és önkéntes döntés eredménye, ezen a téren társadalmi szempontból sem lenne helyes bürokratikus kényszert alkalmazni. Nem lenne jó ugyanis, ha a szülők csak a társadalmi elvárás miatt vállalnának gyerekeket, akiket azután elhanyagolnak, tehát a társadalom a fiataloknak csak a felelősségére és moralitására hagyatkozhat, ezzel szemben az adóbefizetés bürokratikus eszközökkel is kikényszeríthető.

A népesség egyszerű reprodukciójához arra van szükség, hogy a társadalomban a termékeny embereknek statisztikai átlagban 2,1 gyereke legyen. Sajnos az emberek egy részének különböző okok miatt nem lehet vagy nem lesz gyereke, továbbá mindig lesznek olyanok, akik valamilyen ok miatt csak 1, illetve 2 gyereket tudnak vállalni, ezért a 2,1 termékenységi arányszám csak úgy valósítható meg, ha a gyermekvállalásra képes többi termékeny ember átlagosan 3-5 gyereket vállal. Ez a jelenlegi gyakorlathoz képest egy megdöbbentően magas gyerekvállalást jelent. Sajnos nincs más lehetőség. Csak így emelkedhet a fiatal generációk termékenységi arányszáma 2,1-re. Magyarországon a szülőképes korú nők 45 százaléka gyermektelen (Hetek 2017) A 2011-re vonatkozó statisztikai adatok szerint a 0-5 gyerekkel rendelkező házaspárok és élettársi kapcsolatok aránya a következő: 43% (0); 28,3 (1); 20,6% (2); 6% (3); 1,3 % (4); 0,7 (5 vagy több gyerek).  (KSH 2011) (Itt a 100%-ot a házasságban vagy élettársi kapcsolatban élő nők jelentik, akiknek a száma kisebb, mint az összes nő száma a populációban, de ettől a problémától most tekintsünk el.)

Tegyük fel, hogy a társadalom erőfeszítéseinek az eredményeképpen a gyermektelenek és az 1 gyerekesek aránya csökken, a 2 gyerekesek aránya nem változik és a 3-5 gyerekesek számában radikális mértékű emelkedést következik be.  Legyen tehát a 0-2 gyerekesek száma 20-20%, míg a 3-5 gyerekesek száma rendre 20, 10 és 10%. Ebben az esetben 1000 nőnek már 2100 gyereke születik, ami hosszútávon biztosítja a társadalom egyszerű reprodukcióját. (200*0+200*1+200*2+200*3+100*4+100*5 = 0+200+400+600+400+500=2100). Rövidtávon sajnos ez még nem jelenti a népességcsökkenés megállítását, tekintettel arra, hogy az elmúlt 40 évben a termékenység arányszám a 2,1-es érték alatt volt. A népességcsökkenés azonnali megállításához még magasabb (kb. 2,8–as) termékenységi arányszámra lenne szükség. Azaz meg kell duplázni a népességre jellemző jelenlegi termékenységi arányszámot. (pl. 100*0+100*1+250*2+250*3+100*4+100*5+100*6 = 0+100+500+750+400+500+600=2850). Az 5-6 gyereket vállaló szülőket a főállású szülőség intézményével kellene támogatni (Tóth 2016).     

A gyermekbarát társadalom kialakításának egyaránt van gazdasági, társadalmi és morális oldala. Egyrészt meg kell tanítani a következő generációnak, hogy mindenkinek arra kell törekednie, hogy legalább 3 gyereket vállaljon és neveljen, másrészt biztosítani kell számukra az ehhez szükséges anyagi és társadalmi feltételeket is. Ebben az átalakulási folyamatban, ha tetszik demográfiai rendszerváltásban, – a gazdasági és társadalmi feltételek átalakításán túl – a társadalmi tudatnak és így a nevelésnek is kulcsfontosságú szerepe van. Ezért azt javaslom, hogy a gyermekvállalás fogalma és azon belül a legalább 3 gyermek vállalásának a fogalma kerüljön bele a NAT-ba.

 

Tóth I. János PhD, Szegedi Tudományegyetem

2018. július 6.