Fekete Gyula (1922–2010) József Attila díjas író, szociográfus és újságíró már a hatvanas években, a demográfusok előtt, sőt azokkal vitatkozva felismerte a magyar társadalom rossz demográfiai folyamatait, úgy mint csökkenő születési számok, elöregedés és népességfogyás. Míg a fiatal Fekete ezeket a folyamatokat speciálisan magyar, addig időskorában már európai problémaként kezeli. Dolgozatomban áttekintem Fekete demográfiai nézeteit különös tekintettel a népességcsökkenés negatív következményeire.
1. A probléma felismerése
Fekete Gyula a katasztrofálisan alacsony magyar születési számokról Bor Ambrus (1963a) író, műfordító és Bozóky Éva (1964) író, újságíró dolgozataiból szerez tudomást. A hatvanas években a népesség létszáma még nőtt, ezért a kommunista politikusok és demográfusok könnyen letagadhatták a problémát a közvélemény előtt. Talán innen a csúfolódó szlogen is: „fogyik a magyar”.
„Mit láthatott a demográfiában járatlan közember az 1958-as nyitány után: nincs itt semmi baj, évről évre szaporodik az ország lakossága. Honnan is tudhatta volna, ha elhallgatta előtte a politika, a tudomány, a média, hogy már csak öregekkel szaporodunk. Miközben évről évre fogytak a gyerekek, a fiatal korosztályok, vénült a társadalom. Az újszülöttek vészes fogyását elfedte, sőt húszegynéhány évig túl is teljesítette az öregek »szaporulata«.” (Fekete 1997. 9.o)
Fekete szerint a forradalom után a pártállam a jólét növelésének legegyszerűbb módját a csökkenő gyerekszámban ismerte fel. Erre a magyar „egyke” hagyományból jól ismert összefüggésre más írók is felhívták a figyelmet (Bor 1963b). Bizonyára ez is szerepet játszott abban, hogy 1954 után a termékenységi ráta folyamatosan csökkent. 1959 volt az utolsó év, amikor a termékenységi arányszám még 2,1 gyerek/nő volt. Ez az érték azért ideális, mert ebben az esetben a népesség létszáma és korösszetétele állandó, ami a fenntartható népességnek a szükséges, bár nem feltétlenül elégséges előfeltétele. Ennél lényegesen magasabb termékenységi arányszámnál a népesség létszáma gyorsan nő, míg ennél lényegesen alacsonyabb termékenységi arányszámnál a népesség létszáma egy generáció múlva gyorsan csökken. Az előbbi állapot környezeti és gazdasági, míg az utóbbi állapot demográfiai, gazdasági és társadalmi szempontból nem fenntartható.
1962-ben már a népességhez arányítva nálunk született a legkevesebb gyerek a világon, 12,9‰. 1981-ben pedig a népesség is elkezdett csökkeni előbb lassan (0,2 ezrelékkel), majd egyre gyorsabban jelenleg a természetes fogyás üteme 4,2 ‰ (KSH 2018). Jelenleg a természetes csökkenés durván 42 ezer fő.
A kevés gyereket vállaló generációk kannibál módjára a saját jövőjüket eszik meg. Ahogy Illyés Gyula mondta: »Amelyik ország évenként több embert tesz sírba, mint bölcsőbe, az nem takarít a jövőre – föleszi az egészet.« (idézi Fekete 1992 314.o.) Világos, hogy ez a születésellenes (antinatalista) praxis fenntarthatatlan.
2. A népességfogyás következményei
Történelmi mértékkel mérve az alacsony termékenységi ráta, illetve a népességfogyás alapvetően egy új demográfiai jelenség. Az emberi közösségek demográfiai története eddig alapvetően arról szólt, hogy egyre több gyerek születik és folyamatosan nő a népesség. Az emberi közösségeknek még csak kevés tapasztalata van arról, hogy mit jelent és milyen következményekkel jár az alacsony termékenységi arány, az elöregedés és a népességcsökkenés. Az átlagember számára ez a probléma absztrakt és távoli, s abban bízik, hogy ez a kérdés valamilyen csoda folytán, majd valahogy (csak ne bevándorlással!) magától megoldódik. A magyar társadalom nem érzékeli a demográfiai válságot, a folyamat tétjét és ráadásul – pszichológiailag érthető módon – elhárítja ezt a témát.
Az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy a népességcsökkenés a demográfiai szektornak egy speciális problémája. Sajnos nem így van; nincs egy elkülönült és absztrakt demográfiai tér, ahol ezek a negatív folyamatok lezajlanak, miközben más ágazatokban a társadalom fejlődhet. A népességcsökkenés minden egyes ágazat, és így az egész társadalom leépülését jelenti. Viszonylag egyszerűen belátható, hogy az elöregedés és népességfogyás esetében csökken a kreativitás, a termelékenység, a versenyképesség, a gazdasági növekedés, az egy főre jutó GDP és a sor hosszan folytatható. Röviden, a népességfogyás a társadalom hosszú agóniáját jelenti. Ha nem tudjuk megállítani ezt a folyamatot, akkor egyetlen társadalmi problémát sem tudunk megoldani.
Az elöregedés és a népességfogyás negatív következményeit Fekete Gyula több írásában is érinti, például a Véreim, magyar kannibálok! című művében ezt a jelenséget a következőképpen jellemzi.
„Olyannyira nem számol a közgondolkodás az elöregedés következményeivel, olyan bűnösen hallgat erről a sajtó […], oly mértékben lapít a szaksajtó, hogy ömlesztve ide kívánkozik a részben már említettek s nem említettek summázata.
1. Az elvénülés, a »szürke veszedelem« maga is következmény: a tartósan elégtelen születéseké.
2. Romlik a termelők és az eltartottak aránya, vele együtt az életszínvonal – a reálbér, a reálnyugdíj csökken –: a hasonló színvonalú, szervezettségű gazdaságokhoz képest.
3. Az elöregedés arányában nő a társadalmi rezsi.
4. A külpiacon folyamatosan romlanak a cserearányok.
5. Lohad a vállalkozó kedv, elgyávul a kezdeményezés, gyengül, sorvad az innováció.
6. Szűkül a »merítőbázis«, ritkulnak a tehetségek.
7. Nyomott, szorongó, rossz a társadalmi közérzet.
8. Ködbe vesznek a távlatok, s az »éljünk a mának« szemlélet uralkodik el.
9. Az öregek érdekérvényesítésének sokkal jobbak az esélyei, akár a fiatalok – de kiváltképpen a még ezután születők – rovására is.
10. A demográfiai vákuum, jórészt demográfiai túlnyomás közepén – a nemzeti lét, fennmaradás veszedelme.
11. Vendégmunkások áradása az elkerülhetetlen gondokkal, feszültségekkel, veszedelmekkel.
12. Terjed, megerősödik az új élősködési forma: a jövő fogyasztása kizsákmányolása, megrablása.
13. Hosszú távú kölcsönök, eladósodás – a gyerekek és az unokák terhére.
14. A nyugdíjaskorúak és a már nyugdíjaztatásukra készülődök többségbe kerülnek a szavazópolgárok közt.
15. »Az infrastruktúra egy főre jutó költségei megnövekednek.«
16. A közösség, az etnikum lélekszáma folyamatosan csökken, majd elvesztve tartását, hirtelen omlik össze, esik szét.
17. A halálozás aránya egyre tovább nő az elvénülő társadalomban, a születésszám egyre tovább csökken.
18. A teljes pusztulás.” (Fekete 1992 335–336. o.)
Fekete már 1973-ban felismeri, hogy a népességfogyás sokkal alattomosabb veszedelem, mint a túlnépesedés. „A fogyás azért alattomos, mert az első tizennyolc-húsz évben, amíg a társadalom »megtakarítja« a meg nem született gyermekeket illető anyagi és időbeli ráfordítást […] jelentősen növeli az életszínvonalat, az étvágyat, az igényeket. […] De utána harmincöt-negyven évig kell ezért a rövidlátásért uzsorakamattal fizetni; sőt pontosabban ötvenöt-hatvan évig. Például azok, akik 1972-ben hiányoztak a társadalmilag szükséges újszülött létszámból, a termelők létszámából is hiányozni fognak 2032-ig. Azért is alattomos veszedelem a fogyás, mert ha sikerülne is elérnünk a demográfiai optimumot, ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy tizennyolc-húsz évig állandóan nő a gyermekkorosztályok eltartási terhe, ugyanakkor, amikor az elöregedés miatt évről évre állandóan nő a nyugdíjas korosztályok eltartási terhe is. És ugyanebben az időben állandóan csökken a termelő korosztályok létszáma, amelyeket így kétoldali növekvő terhelés nyomaszt. Az optimális születési szám első kedvező hatása csak tizennyolc-húsz év múlva jelentkezik és csak attól kezdve enyhül a kettős eltartási teher nyomása, de még további harmincöt-negyven év kell hozzá, amíg a teljes egyensúly helyreáll.” (Fekete 2007 45. o. )
3. A népességcsökkenés nem végzet
A legtöbb válsággal, így az alacsony születési számmal kapcsolatban is a társadalom két alapvető hibát tud elkövetni: lebecsüli a válságot vagy megadja magát annak. Az előbbi esetben a társadalom negligálja a válságot, míg az utóbbi esetben elkerülhetetlen végzetként tekint rá. Az előbbi esetben a társadalom azért utasítja el a beavatkozás szükségességét, mert úgy gondolja, hogy nincs szükség beavatkozásra, hiszen valójában a helyzet nem rossz, az utóbbi esetben pedig azért nem cselekszik, mert úgy ítéli meg, hogy már nem lehet cselekedni. „Demography is destiny” mondást gyakran éppen az utóbbi célból hangoztatják.
A magyarság demográfiai pusztulásával kapcsolatban Fekete mindkét végletet igyekszik elkerülni. Egyrészt felhívja a figyelmet, arra, hogy az alacsony születési szám és a hozzá kapcsolódó elöregedés és népességfogyás nagyon súlyos probléma. Másrészt vitatkozik azokkal is, akik ezt a folyamatot valamilyen elkerülhetetlen végzetként igyekeznek beállítani. Fekete szerint rossz demográfiai folyamatoknak konkrét okai vannak, amelyek azonban megváltoztathatók, azaz létrehozható egy olyan társadalmi és gazdasági struktúra, amelyben az emberek tudnak és akarnak – statisztikai átlagban – két gyereket vállalni.
Tóth I. János
Felhasznált irodalom
Bor Ambrus (1963a): Tizenhárom ezrelék. Kortárs, 1963 5. sz. 721–731. oldal
Bozóky Éva (1964): Magánügy vagy a köz gondja? Élet és Irodalom,.1964/január 11. 7–8. oldal
Fekete Gyula (1997): Első számú közügy. Balaton Akadémiai könyvek. Balatonboglár.
Bor Ambrus (1963b): Több kenyér – kevesebb gyerek? Élet és Irodalom, 1963. december 14. 5. oldal.
Fekete Gyula (1992): Véreim, magyar kannibálok! Vádirat a jövő megrablásáról. Magvető Könyvkiadó, Budapest.
Fekete Gyula (2007): Európa öngyilkossága. Trikolor Könyvkiadó, Budapest.
KSH: Népesség, népmozgalom (1900–) 2018. http://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_hosszu/h_wdsd001b.html?down=865
