A legtöbb válsággal, így a demográfiai válsággal kapcsolatban is a társadalom két alapvető hibát tud elkövetni: lebecsüli vagy túlbecsüli a válságot. A magyarság demográfiai pusztulásával kapcsolatban Fekete Gyula mindkét végletet igyekszik elkerülni. Ezért is hangsúlyozza, hogy a magyarság demográfiai pusztulásnak konkrét gazdasági, társadalmi és ideológiai okai vannak, amelyeken változtatva a népesedési válság is megoldható. Ezért is támogatja a demográfiai válság megoldását szorgalmazó javaslatokat, így például Demény Pál nyugdíjjavaslatát. Ebben a dolgozatban a demográfiai válság okai mellett a nyugdíjválság problémáját vizsgálom meg.
1. Az okok csoportosítása
Magyarországon utoljára 1959-ban mértek 2,1-es termékenységi rátát, majd 22 évvel később, 1981-ben a elkezdődött az ún. természetes fogyás. Érdemes röviden kitérni a „természetes fogyás” kifejezésre és annak félrevezető konnotációjára. A kifejezés arra a helyzetre reflektál, amikor egy zárt népességben a halálozás meghaladja az élveszületéseket. A kategória a társadalom számára azt sugallja, hogy a népességcsökkenés egy természetes folyamat. Erről azonban szó sincs. Ugyanis a demográfia terminológiájának a kialakulásakor, vagyis a 18.-19. században, egy zárt populáció népessége mindig nőtt és ezért nevezték ezt a jelenséget „természetes szaporodásnak” (natural increase). Majd amikor a 20. század második felében néhány populáció csökkent, akkor ezt a jelenséget elnevezték „természetes fogyásnak” (natural decrease). Azonban a helyes elnevezés, az eredeti elnevezés logikáját követve, a „természetellenes fogyás” (unnatural decrease) lett volna.
Az író-demográfus a magyarság demográfiai pusztulásának az okairól minden demográfiai jellegű könyvében és füzetében írt (Fekete 1992, 1997, 2005). A hosszú felsorolás elkerülése érdekében a Fekete által megemlített okokat a következőképpen csoportosítom. (A gyakran metaforikus megnevezések Feketétől származnak.)
Gazdasági okok: a termelőközpontú családokat felváltják a fogyasztásközpontú családok, présben a család, dráguló gyermekeink, a gyereknevelés növekvő költségei, nagycsaládosok jólétének a csökkenése, gyermekellenes adórendszer, önemésztő és gyermekellenes nyugdíjrendszer, gyermekellenes infláció, létbizonytalanság, munkanélküliség, alacsony szintű családi juttatások.
Társadalmi okok: fogyasztási kényszer, karrier lehetőségek, antibébi tabletták (fogamzásgátló technológiák), a magas termékenységű háztartásbeli nők arányának a csökkenése, gyerekes anyák hátrányos megkülönböztetése, anyaság rangfosztása, válások magas száma, együttélők növekvő aránya, elvándorlás, menyasszonyexport, káros szenvedélyek, dohányzás, alkoholizmus, drog.
Ideológiai okok: szekularizáció, feminizmus, dolce vita (szexuális forradalom), szexuális szabadosság, mint lepke a fényt… (család és gyermekellenes ideák elterjedése), gyermekvállalás mint emberi jog, hobbi elmélet, pillanatkép (jelenérdek és az individualizáció), születéskorlátozás reklámja, ellenséges média, családi élettel szembeni nevelés, mint oldott kéve (nemzettudat eltűnése), nemzeti sorskérdések iránti közöny, anómia.
Politikai okok: jelenérdekű politika, politikai ellenszélben, gerontokrácia, abortuszliberalizáció, kis lakásokat preferáló lakáspolitika, jövő kifosztása.
Nem tudatos okok: meddőség, pártalálás nehézségei.
Mechanikus következmények: egykés világ erkölcsi rendje, erkölcsi csőd, jövőkép hiánya, magas termékenységű parasztság arányának a csökkenése, szülőképes korosztályok csökkenése.
Terjedelmi korlátok miatt ebben a dolgozatomban csak a nyugdíjválság problémáját vizsgálom.
2. Nyugdíjválság
A nyugdíjrendszer válsága minden modern, fejlett és gazdag országot jellemez. A válság pénzügyi formában, deficitként jelentkezik, ezért a nyugdíjszakértők többsége a nyugdíjválságot pénzügyi válságként kezeli és a megoldást is ebben a keretben keresi.
A nyugdíjválság kardinális oka azonban demográfiai jellegű, nevezetesen az eltartók és eltartottak arányának folyamatos romlása. Például az USA-ban a második világháború után még negyvenkét aktív dolgozó tartott el egy nyugdíjast, 2010-ben már csak három. Európában és Japánban a helyzet még rosszabb. (Ehrlich és Kim 2007) Hazánkban durván két dolgozó tart el egy nyugdíjast.
Az eltartó-eltartott arány romlása a termékenység csökkenésének és az élettartam növekedésének a következménye. Míg az átlagos élettartam növekedése örömteli esemény, a modernitás vívmánya, addig az alacsony termékenységi ráta a fejlett országok súlyos fogyatékossága, amelyen lehet és kell javítani.
Közismert, hogy az elöregedés negatív hatást gyakorol a nyugdíjrendszerre, hiszen azt jelenti, hogy egyre kevesebb aktív dolgozónak kell eltartania egyre több nyugdíjast. Kevésbé ismert azonban egy fordított jellegű összefüggés is nevezetesen, hogy a nyugdíjrendszer negatív hatást gyakorol a születésszámra. Egy 1987-es tanulmányában először Demény Pál mutatott rá arra, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer antinatalista hatású. [1]
A modern nyugdíjrendszer az öregkori biztonságot a nyugdíjjárulék rendszeres befizetéséhez köti. Ezért a jelenlegi nyugdíjrendszer egyéni szinten mindenkit arra ösztönöz, hogy véges erőforrásait ne gyermeknevelésre, hanem jövedelemszerzésre és járadékfizetésre fordítsa. Fekete Gyula (1992 323.o.) szintén hangsúlyozta a jelenlegi nyugdíjrendszer antinalista hatását: „a civilizált világban elterjedt nyugdíjrendszer ebben a formában minden józan logikát nélkülöz, minthogy semmi kapcsolatban nincs az utódlással. Így vált egyik leghatékonyabb ösztönzőjévé a jövő kizsákmányolásának.”
A tradicionális társadalmak magas termékenységének két fontos demográfiai-gazdasági oka volt. „Egyrészt a hagyományos társadalomban a gyermekek – mindent összevetve – anyagilag előnyösek voltak a háztartás számára”. Másrészt a „gyermekek, amikor felnőttek anyagi támaszt jelentettek az idős szüleiknek”. A társadalmi-gazdasági fejlődéssel (modernizációval) párhuzamosan mindkét pronatalista hatás megszűnt: „a gyermeknevelés költségei magasra szöktek, a gyermekek háztartáshoz való anyagi hozzájárulása pedig elenyészet.” Az országos társadalombiztosítási rendszerek megjelenése …elmetszette ezt a kapcsolatot az emberek időskori biztonsága és a korábbi gyermekvállalási viselkedésük között”– írja Demény (2016 70.o.).
A neves demográfus arra is rámutatott, hogy a sok gyermeket felnevelő szülők „pozitív gazdasági externáliát hoztak létre, amelyből azonban a társadalombiztosítás jelenlegi intézményrendszere mellett nem részesülhetnek”, miközben a gyermeknevelés extra költségei őket terhelték. Demény (2016 67.o.) pronatalista nyugdíjreformjának éppen az a célja, „hogy helyreállítsa a korábbi közvetlen kapcsolatot az egyéni gyermekvállalás és az egyéni időskori anyagi biztonság kilátásai között,….A cél elérése érdekében a reform elkülönítené a keresetek után fizetendő kötelező nyugdíj-hozzájárulás közmegegyezés szerinti részét”.
Fekete tájékozottságát mutatja, hogy viszonylag korán értesül Demény angol nyelvű írásáról és támogatta a magyar származású tudós-demográfus javaslatát. „A csőd felé sodródó képtelen nyugdíjrendszer helyreigazítására tesz kísérletet Demény Pál (Population Council, New York) azzal a kifejezett céllal, hogy »visszaállítsa azt a közvetlen kapcsolatot, ami valaha fennállt a termékenységi magatartás és az öregkor gazdasági biztonságának egyéni kilátásai között«.… Jól látja Demény Pál, milyen kapcsolatban van az elhibázott nyugdíjrendszer a csökkenő termékenységgel, a népességfogyással.” (Fekete 1992 324.o.)
3. Megoldási javaslatok
Hogyan lehet aktualizálni Demény javaslatát a magyar helyzetre? Kézenfekvő gondolat, hogy az 1%-os adófelajánlás mintájára a felnőtt gyermek a személyi jövedelemadójának meghatározott százalékát, mondjuk egyharmadát, utalhassa át a nyugdíjas szüleinek. Tekintettel az szja mértékének a folyamatos és tervezett csökkentésére az is lehetséges, hogy a nyugdíjas szülő részesedjen a gyermekeinek bruttó béréből, kapja meg annak mondjuk 5%-át „sikerdíjként”. Mindkét megoldás bevezethető fokozatosan, akár évtizedek alatt. A társadalmi igazságosság miatt megfontolandó, hogy egy felnőtt gyermek „átutalásának” legyen alsó és felső korlátja.
E pronatalista jellegű nyugdíjmódosítás legnagyobb előnye, hogy egyszerű, költségvetési hatása pontosan kiszámítható, nincs szükség bonyolult bürokráciára, azonnal bevezethető, ugyanakkor lassan és folyamatosan bővíthető. Senkinek sem sérti az érdekeit, sőt már az egygyerekeseket is jutalmazza. A szülőket gyermekvállalásra, a fiatalokat pedig itthon maradásra és adófizetésre ösztönzi. A javasolt módosítás jól illeszthető a jelenlegi nyugdíjrendszerhez és nem igényli annak (vagyis az első csatornának az) átalakítását. Fontos társadalmi hatása még, hogy az emberek fejében is összekapcsolja a gyermekvállalást és a nyugdíjat.
Egy ilyen kétcsatornás nyugdíjrendszerben az alany akkor kap jó nyugdíjat, ha optimalizálja a gyermeknevelést és a járulékfizetést. Azaz az emberek nyugdíjjárulékot fizetnek és minél több gyereket vállalnak. Ha az emberek így viselkednek, akkor nemcsak jobb nyugdíjat szerezhetnek, hanem a nyugdíjrendszer is fenntarthatóvá válik.[2]
Tóth I. János
Felhasznált irodalom
Demény Pál (2016). A gyermekvállalás és az időskori anyagi biztonság kapcsolatának visszaállítása. In Demény Pál (2016). Népességpolitika. A közjó szolgálatában. KSH Népességtudományi Kutatóintézet. p. 67-72.
Demeny, Paul (1987). Re-thinking fertility behavior and economic security in old age: A pronatalist reform. Population and Development Review, (13 (1) 128 132.
Ehrlich, Isaac and Kim, Jinyoung (2007). Social Security and Demographic Trends: Theory and Evidence from the International Experience. Review of Economic Dynamics, Vol. 10, No. 1, pp. 55-77, January 2007. Available at SSRN: https://ssrn.com/abstract=961270
Fekete Gyula (1992): Véreim, magyar kannibálok! Vádirat a jövő megrablásáról. Magvető Könyvkiadó, Budapest.
Fekete Gyula (1997): Első számú közügy. Balaton Akadémiai könyvek. Balatonboglár.
Fekete Gyula (2005): A jövő megrablása. Antológia Kiadó. Lakitelek. (Népfőiskolai Füzetek 8.)
Fekete Gyula: Európa öngyilkossága. Trikolor Könyvkiadó, Budapest, 2007.
