Új távlatok: a politikai szabadság a szociális igazságosság és a keresztény társadalmi tanítás összekapcsolása (1930-1949)

Az 1930-as évek Magyarországon is a szellemi megújulás korszaka volt. Ekkor jelentkeztek Európa-szerte azok az új irányzatok, amelyek nem fogadták el, hogy a kialakult politikai helyzetben választási lehetőség csakis a fasizmus, vagy a sztálini típusú szocializmus között lehet. Közéjük tartozott a magyar közéleti katolicizmus új nemzedéke is.  A formálódó hazai fiatal reformnemzedék a katolikus társadalomszervező elvekből eredő szociális érzékenységet - szakítva a magyar katolicizmus hagyományos német orientációjával - elsősorban a francia neokatolikus gondolkodók Maritain, Mounier és Dru hatására ötvözte modern européer  látókörrel. Az új távlatokat nyitó szemlélet egyik bölcsője a társadalomkritikai éllel született, névadója szociális elkötelezettsége előtt tisztelgő Prohászka Ottokár Társaság volt. Tagjai közt ott találjuk a fiatal Barankovics Istvánt is, együtt a kor nagy tekintélynek örvendő gondolkodóival, a történész Szekfű Gyulával, Pethő Sándorral, a Magyar Nemzet majdani alapítójával, Schütz Antal teológussal, Sík Sándor egyetemi tanárral. A reformnemzedék tagjai a keresztény társadalomelmélet szemszögéből diagnosztizálták a parlamentáris demokrácia problémáit, bírálták a korabeli magyar társadalompolitika hiányosságait és – mint például Mihelics Vid 1931-es Új szociális állam című munkájában – megfogalmazták a kívánatos szociális berendezkedés és a méltányos politika alapelveit. Az ifjú katolikusok nézeteit kezdetben a Korunk Szava, az Új Kor, mint keresztény szociálpolitikai folyóirat és az 1935-ben alapított Vigília közvetítette. Ez utóbbi egyben a katolikus szépirodalom megújulásának fontos fórumává is vált.  Határozottabb politikai jelleggel indult 1937-ben Dessewffy Gyula grófnak a Deák Ferenc Társasághoz kötődő államtudományi és nemzetpolitikai folyóirata az Ország útja. A lapnál a háború előtt újságíróként dolgozó Barankovics István a totalitárius tendenciákat következetesen leleplező, alkotmányvédő irányvonalat képviselt. Közéleti tanítómesterétől Pethő Sándortól 1943-tól vette át a Magyar Nemzet főszerkesztését, ahol maga is az idegen eszmékkel szembeni szellemi honvédelem harcosává vált. A francia neokatolicizmus és neoliberalizmus ihlette írásaival a magyarországi keresztény közélet náciellenes és demokratikus vonulatát erősítette.  A reformnemzedék egy része - így például az Emericana katolikus felsőoktatási diákszervezet tagsága - bekapcsolódott a Márciusi Front fasisztaellenes megmozdulásaiba, mások pedig a zsidótörvények üldözöttjeinek megsegítéséből vették ki részüket.

Az kereszténydemokrata szellem megerősödésének fontos tényezője volt, hogy a katolikus progresszió a politikai gondolkodás megújítása mellett a társadalmi mozgalmak szintjén  nemcsak szinte egyidejűleg jelentkezett, hanem a hivatásrendi szervezkedéssel komoly tömegszervezési sikerekre is szert tett. A hivatásrendi szervezetek szellemisége messze túlmutatott a hitbuzgalmi, karitatív és kulturális kereteken, a kisemberek társadalmi és érdekvédelmi tömörülései voltak, a politikai kérdések felé fordították tagjaik figyelmét. A keresztény szellemiséget és a szociális igazságosságot egyszerre képviselő, a marxista munkásmozgalommal és a világgazdasági válság hatására megerősödő fasizmussal egyaránt szembehelyezkedő szervezetek létrehozásának irányítói a szociológiában jártas jezsuita atyák voltak. A legsikeresebb kezdeményezés, az 1935 és 1946 között működő KALOT zászlóbontására Kerkai Jenő és Nagy Töhötöm vezetésével Szegeden került sor. A KALOT, az EMSZO, a Hivatásszervezet, a KIOE, a KIE, majd az ezeket föderációba tömörítő Katolikus Szociális Népmozgalom befolyása a legsikeresebb időszakban több százezer (egyes források szerint közel egymillió) katolikusra terjedt ki, akik a második világháború után a kereszténydemokrácia társadalmi bázisává váltak.

A keresztény pártpolitizálás megújítására irányuló törekvések 1943 augusztusától erősödtek fel a hivatásrendi mozgalom néhány vezetője, valamint Kovrig Béla, Pálffy József és a püspöki karban a kereszténydemokrácia gondolatával leginkább szimpatizáló Apor Vilmos kezdeményezésére. A kereszténydemokrata párt alakuló ülésén döntés született arról, hogy a pártprogram alapjául Kovrig Béla Magyar társadalompolitika címet viselő 1944-es könyvének irányadó gondolatait fogadják el. E mű alapján készült el a Merre megyünk? címet viselő első modern kereszténydemokrata politikai program. A pártszervezési munkálatokat, majd a párt tevékenységét előbb a nácik és a nyilas karhatalom, később pedig a szovjet megszállók támogatását élvező kommunisták nehezítették. 1944-ben a németek feldúlták a szervezet irodáját és az ott tartózkodó politikai vezetőket, Varga Lászlót, Keresztes Sándort és két másik társukat a Markó utcai fegyházba hurcolták. Csak 1945 szeptemberében, több mint fél éves küzdelem után sikerült elérni a párt hivatalos engedélyeztetését. További problémát jelentett a párt megosztottsága, amit a konzervatív és az egyházi hierarchiához szorosabban kötődő Pálffy József és az egyház közvetlen irányítása alá tartozó politizálástól határozottabban elhatárolódni kívánó Barankovics István irányvonalának konfliktusa hozott felszínre. Hívei Barankovicsra, mint a progresszív szociális katolicizmus hiteles képviselőjére  és mint olyan emberre tekintettek, akinek a párt élére állítása a szovjetek számára is elfogadhatóbbá tesz egy keresztény szervezkedést.  Miután az 1945 eleji vezetőségi ülésen őt választották főtitkárrá, a párt nevéből elhagyták a keresztény jelzőt. Mivel Pálffy nem ismerte el a leváltás érvényességét, a párt két szárnya egy ideig két pártként működött tovább. Az 1945. novemberi választásokon a DNP nem indult önállóan, megválasztott képviselői Bálint Sándor és Eckhardt Sándor a Független Kisgazdapárt színeiben kerültek be a parlamentbe. Nem véletlen, hogy az egyházi hierarchia és a Demokrata Néppárt között nem volt problémamentes a viszony. Mindszenty hercegprímás eleve szívesebben látta volna a keresztény párt élén a konzervatívabb Pálffy Józsefet, ezért nem támogatta a DNP 1945-ös választásokon való indulását. Barankovicsék külön levélben biztosították az egyházi vezetőt arról, hogy a párt világnézetéből eredő természetes feladatának tartja az egyházi érdekek képviseletét, ugyanakkor azonban egyértelművé tették a katolikus hierarchiával szembeni autonómia igényüket is. Politikai állásfoglalásukban hangsúlyozták, hogy a két világháború közötti egyházi politikát elhibázottnak tartják, mert az letért a Giesswein Sándor képviselte demokratikus útról és elhatárolták magukat az 1920-as keresztény pártoktól. Barankovics Mindszenty hercegprímással való konfliktusának másik forrása a Szovjetunióhoz való viszony eltérő megítélése volt. A főpap intranzigens kommunistaellenes álláspontjával szemben a pártpolitikus úgy ítélte meg, tudomásul kell venni a háború utáni erőviszonyokat, a jövőben a Szovjetunió szerepével számolni kell, ezért kerülendő vele az értelmetlen konfrontáció.  1947-es álláspontjuk inkább egyféle reálpolitikai szükségszerűségből fakadt és – mint ahogyan ezt választási programjuk is bizonyítja – nem jelentette azt, hogy lemondtak volna a nemzeti függetlenség teljes visszaállításának végső céljáról. E törekvés 1945-ben még nem tűnhetett irreálisnak, de 1947-48-ban a kül- és belpolitikai helyzet változásával már igen. Barankovics széles nemzetközi látókörrel rendelkezett, a hidegháború meghirdetése után feltehetően világosan látta annak a magyar helyzetre gyakorolt várható következményeit, vállalt posztján azonban, amíg csak lehetett, harcolt a kommunista diktatúra feltartóztatásáért.

Az előrehozott 1947-es - a kommunisták választási csalásai miatt „kékcédulásként” elhíresült – választásokon viszont már 61 mandátumot szereztek, így a második legnagyobb pártként, a legerősebb ellenzéki pártként vehettek részt a törvényhozás munkájában. A DNP Zala és Vas-megyében abszolút többséget szerzett 56.9% és 56.3%-kal, Baranya-Tolna, Somogy, Győr-Moson-Sopron, Veszprém és Szabolcs-Szatmár-Bereg választókerületben az első helyen került ki a küzdelemből. A párt történetének kiemelkedő sikerét több tényező együttes hatása eredményezte. Választási programja világosan kifejtett keresztény társadalomelméleti alapokon állva hitelesen közvetítette a DNP világnézeti párt jellegét, de ugyanakkor konkrét javaslataival pragmatikus megoldási alternatívát is kínált. A program hívószavai a demokrácia, a szociális igazságosság és kereszténység olyan társadalmi kérdésekre reflektáltak, ami aktuálisan foglakoztatta a közéletet.  A DNP jól szervezett választási kampányának nagygyűlésein nem egy esetben több tízezres hallgatóság fejezte ki a párttal való szimpátiáját. Az eredményeket magyarázza továbbá, hogy a második világháború utáni években a lakosság túlnyomó többsége még rendszeres templomba járó volt. Ez a szubkulturális háttér eleve növelhette egy keresztény párt választási esélyeit A DNP-re leadott voksok megoszlása azt mutatja, hogy felülreprezentált volt a hagyományosan vallásosként ismert régiókban, valamint a parasztság és a női szavazók körében, különösen a kisebb lélekszámú településeken, illetve ott, ahol a KALOT tevékenysége korábban is sikeres volt. A parasztság és a munkásság azon része, amelyik korábban is tradicionálisan távol tartotta magát a baloldaltól, a párt szociális változások iránti elkötelezettségével szimpatizált. A kereszténydemokrácia a háború utáni Európában általában, mint a jobboldalon az antifasiszta múltja miatt leginkább legitim politikai erő, megerősödve került ki a politikai küzdelmekből. Ott, ahol a kommunisták erősek voltak, mint például Olaszországban, vagy Franciaországban a közvélemény leginkább tőle várta a baloldal hirtelen megnőtt erejének ellensúlyozását. Nálunk az 1945-ös választásokon nyertes Független Kisgazdapárt politikai küzdelmekben történő szétforgácsolása után a DNP felé fordultak az egykori kisgazda választók és Barankovicsék számíthattak mindazok támogatására is, akiket félelemmel töltött el az egyre agresszívebben politizáló, totális hatalomra törekvő Magyar Kommunista Párt. A DNP sikere azonban KALOT felszámolása, az 1945-ös választásokon nyertes FKGP ellehetetlenítése, az 1947-es választások után Magyar Függetlenségi Párt mandátumainak megsemmisítése  után azonban már csak átmeneti lehetett.

A DNP 61 fős képviselőcsoportja erős intellektuális bázissal rendelkezett, a szellemi elit mellett tagjai sorában találjuk a vidéki értelmiségieket, tanítókat, ügyvédeket, politikai funkciót vállaló papokat. A csoport másik jellegzetessége az erős a népi bázis volt, amit elsősorban a párt a KALOT-nak köszönhetett. A megválasztott képviselők egy része a felszámolt kisgazdapártból származott. A párt felső vezetésében Barankovics István mellett ott volt a vallási néprajz később kiemelkedő kutatója Bálint Sándor, Eckhardt Sándor a Magyar Szemle korabeli szerkesztője, Mihelics Vid, az államtudományok doktora, a Katolikus Szemle szerkesztője, Rónay György költő, a katolikus reformnemzedék tagja. 

A koalíciós korszak kereszténydemokráciájának politikai gondolkodása egyértelmű választ adott a két világháború közötti katolikus közéleti politizálás néhány régóta fennálló dilemmájára. A klérus és a keresztény pártok közötti viszony a politikai katolicizmus története során korábban is többször felvette már a pártpolitikai autonómia kérdését. Barankovicsék most abból kiindulva, hogy társadalmi funkciójából eredően az egyháznak nem lehet pártja, az autonómiát tartották egyedül lehetséges megoldásnak. Emellett az 1945-ös földosztáshoz való viszony meghatározása is régóta meglévő kényes pontot érintett. A parasztság szociális igazságosság nevében történő fölhöz juttatása és az egyház tulajdonában lévő földbirtokok védelme ugyanis egyszerre nem volt vállalható. A kereszténydemokraták számára nem volt kérdés melyik érdeket részesítsék előnyben. A földosztást forradalmi és szükségszerű politikai lépésként értékelték, csupán a megvalósítás részleteit bírálták. Hagyományosan megosztott volt a közéleti katolicizmus az államforma kérdésében. Ifjú korában maga Barankovics is a legitimizmushoz vonzódott. A köztársaság 1946-os kikiáltása után azonban úgy ítélte meg, hogy a kereszténydemokrata elvek érvényesülése szempontjából közömbös az államforma, mivel a keresztény állameszme a köztársaságban és a királyságban egyaránt megvalósítható.   Az 1945-49 közötti katolikus politika nem volt egységes a követendő politikai stratégia kérdéseit illetően sem. Mindszenty hercegprímás kompromisszumot nem tűrő irányvonala a kommunisták felé merev elutasító magatartást tekintett kívánatosnak, míg a pragmatikusabb Barankovics párt csak az elvi alapokat érintő kérdésekben mutatkozott hajthatatlannak: a világnézeti és vallásszabadság biztosítása terén, a közép és kistulajdon védelmében és a parlamentarizmus feltételét jelentő politikai szabadságjogok vonatkozásában.

A DNP egy olyan politikai berendezkedés tartott kívánatosnak, melynek alapja a helyi társadalom, a politikai közösség tagjai pedig aktív résztvevők. Demokrácia alatt a nép valóságos önkormányzatát értette a parlamentarizmus keretei között. A törvényhozásban ezért sürgették az önkormányzatiság alapjainak mielőbbi megteremtését, a Hazánk írásai ezért hívták fel rendre a figyelmet a demokrácia emberi és erkölcsi feltételeire, sürgették az „ember reformot”, amit a katolikus erkölcsi alapok, az emberi méltóság és a nemzeti öntudat megerősítésével képzeltek el. A DNP demokráciafelfogása túlmutatott a puszta kormányformán, amibe beletartozott a társadalmi igazságosság érvényesülését lehetővé tevő szociális piacgazdaság kiépítése is. Erről az alapról támogatták a földreformot, valamint a stratégiai ágazatok államosítását, a hároméves tervet. Nem hagytak viszont kétséget afelől sem, hogy nem tudnak azonosulni az „állami bérmunkások” társadalmának kommunista víziójával és szükségesnek tartják a közép és kistulajdon védelmét.  Ideáljuk egy olyan gazdasági berendezkedés volt ahol a gazdálkodás célja nem a tőkés haszonszerzés, hanem maga az ember. A magántulajdon megléte mellett indokoltnak tartották, hogy az állam maga is folytasson gazdasági tevékenységet, ennek hasznát pedig a közjó megvalósítására használja. Támogatták az állam és az egyház szétválasztásának elvét, de egyúttal – például az egyházi iskolák államosításának parlamenti vitájában - védték a katolikus egyház érdekeit és követelték szabadságának biztosítását. is.

Az 1947 utáni parlament legerősebb ellenzéki pártjaként a DNP kísérletet tett a kiépülő kommunista diktatúra elhárítására. Az internálások, a politikai élet beszűkülésének és az éppen hogy szabaddá vált sajtó újbóli korlátozásának viszonyai között a kereszténydemokraták a szólásszabadság, a politikai szabadságjogok és az emberi jogok biztosításáért küzdöttek. Érvényesülésük garanciájaként követelték az alkotmánybíróság felállítását. A parasztság számára önálló, a munkásszakszervezetekkel azonos jogállású érdekvédelmi szervezeteket felállításáért szálltak síkra. Tiltakoztak a parlament szerepének csökkentése a rendeleti úton történő kormányzati gyakorlat elharapózása ellen, szükségesnek tartották az államélet súlypontjának visszahelyezését a törvényhozásba.  A politikai eszközhasználat terén a demokrácia szabályait egyre inkább felrúgó kommunista taktikai nem kímélte a kereszténydemokrata pártot sem. 1947 után hamis vádak alapján megfosztották képviselői mandátumától többek között Ugrin Józsefet, Keresztes Sándort és Szabados Pált. A párt politikusai az ÁVO állandó megfigyelése alatt álltak.

Barankovics 1948. december 14-i utolsó parlamenti beszédét már nem kötötték a baloldallal való modus vivendi taktika szabályai. A demokrácia fenntarthatóságához fűzött maradék illúziókat is felszámolva nyíltan kimondta, hogy a remény - mely szerint a parlamentarizmus gátját tudja állni a proletárdiktatúra kialakulásának - szertefoszlott. Nem állnak már rendelkezésre azok a politikai körülmények, amelyek között a DNP meg tudja valósítani programját. A programhoz ragaszkodnak - jelentette ki - mert benne a meggyőződésük szerinti közjó megvalósításának eszközét látják, a körülmények kedvezőtlen alakulásából azonban le kell vonniuk a konzekvenciákat.  1949. január 31-én kelt levelében tudatta az Országgyűlés elnökével a párt önfeloszlatását, február 2-án pedig kénytelen volt külföldre menekülni.