Rövid ideig egy szakközépiskolában tanítottam, ahol az igazgatónk egy barátságos, ám egyenes gerincű testnevelő tanár volt. Kevés szabályt hozott, de azokból nem engedett. Ilyen volt például, ha egy kamaszfiú kétértelmű viccekkel szekálta valamelyik tanárnőjét, illetve ha két diák összeverekedett. A veszekedést még elnézte. A hangos szóváltást is. A lökdösődést sem mindig követte súlyos büntetés. Ám egy dologra azonnali eltanácsolás járt. Ha valaki leköpte a másikat. Nem sok ilyen eset akadt. Elég azonban ahhoz, hogy az iskola megtanulja: ezt a határt nem lehet átlépni. Arra is emlékszem, hogyan magyarázta el ezt a fiúknak. Egyszerű szavakkal, de megingathatatlan világossággal. Azt mondta: amikor valakit leköpünk, nem egyetlen tettét ítéljük el. Nem egy vitát nyerünk meg. Nem is egyszerűen megalázzuk. Hanem magát az embert nyilvánítjuk semminek. A köpés azt üzeni: te annyit sem érsz, hogy szóljak hozzád. Ez olyan sértés, amelyet szavakkal alig lehet kifejezni.
Azóta sokszor eszembe jutott ez. Egyszer például valaki minden előzmény nélkül odalépett a nagymamámhoz a metrón, és leköpte a kabátját. Soha nem derült ki, miért. Alighanem részeg volt, drogos, más hasonló zavart alak. De erre akkor sincs mentsége. Ugyanígy látni embereket, akik az utcán menet közben oldalra köpnek. Csak úgy. Talán észre sem veszik, milyen taszító gesztus ez részükről. Ugyanis a köpés valami ősi kulturális (vagy inkább szubkulturális) jelentést hordoz. Nem véletlen, hogy a magyar nyelv is tele van ezt idéző kifejezésekkel. Beköp valakit. Szemen köpi. Leköp valamit. Köp az egészre. Valami mindig ugyanaz bennük: a megvetés. Eszembe jut Pázmány Péter képe is, amikor azt írja: a bűn olyan, mintha az ember Isten gallérja mögé pökne. A kép meghökkentő, de éppen ezért emlékezetes. A köpés itt sem fizikai cselekedet. A gyalázat képe.
Egy furcsa tárgy története
Talán nem hiábavaló kis kerülőt tennünk egy mára muzeális tárgy, a köpőcsésze körül, amelynek története önmagában is sokat elmond arról, hogyan változik a civilizáció. Ma már furcsa, sőt kissé visszataszító tárgynak érezzük, pedig évszázadokon át éppen a kulturált viselkedés kelléke volt. Már az ókori Kínában készítettek díszes porcelán köpőedényeket, Európában pedig a 17-18. századtól terjedtek el, majd a 19. században szinte minden középületben ott álltak: kocsmákban, vasútállomásokon, hivatalokban, szállodákban, sőt olykor még templomokban is. A rágódohány és a tubák korában ugyanis a köpés a mindennapi élet része volt, és a választás nem aközött állt, hogy köpünk-e vagy sem, hanem aközött, hogy a padlóra vagy egy erre kijelölt edénybe. A köpőcsésze tehát nem a barbárság, hanem éppen a rend és a higiénia eszköze volt. Később azonban, amikor az orvostudomány felismerte, hogy a köpet súlyos fertőző betegségeket, például a tuberkulózist is terjesztheti, majd a spanyolnátha-járvány után a közegészségügyi szemlélet is gyökeresen megváltozott, a köpőcsészék szinte teljesen eltűntek. Érdekes módon nem azért, mert az emberek hirtelen leszoktak a köpésről, hanem mert a kultúra egy újabb lépcsőfokra lépett: először azt tanulta meg, hogy ne a földre köpjünk, később pedig azt, hogy lehetőleg nyilvánosan egyáltalán ne köpjünk. A köpőcsésze így ma már nem pusztán egy régi használati tárgy, hanem annak a tanúja, hogy a civilizáció sokszor nem az ösztöneink eltüntetéséről, hanem azok más mederbe tereléséről szól.

A gyalázatnak van kultúrája?
És itt kezd igazán érdekelni a kérdés. Valóban csak az köp, aki nyállal teszi? Vagy köp az is, aki gyűlölettel beszél? Amikor végignézem olykor a parlamenti közvetítéseket, azt látom, hogy emberek kiabálnak egymásra, mutogatnak, sértegetik egymást. Néha szinte látni a fröcsögő nyálat. Vajon mennyiben különbözik ez attól, amikor valaki egyetlen mozdulattal valakinek a zakójára köp? Nem érzem olyan nagy különbségnek. Csak az egyikhez mikrofon tartozik, a másikhoz pedig a flaszter. A köpés lehet nyálból. És lehet szavakból is. Lehet politikai célzatú. Lehet újságcikkből szőtt. Lehet közösségi médiából áradó. Adódhat egy félmondatból, amelynek egyetlen célja, hogy a másikat emberi méltóságától fossza meg. És van még egy különös magyar kifejezésünk: beköpni valakit. Árulást jelent. Valakit a háta mögött kiszolgáltatni. Érdekes, hogy a nyelv itt is ugyanazt a képet használja. Mintha ösztönösen tudnánk: az árulás is valamiféle lelki gyalázat. Ezért kérdezem magamtól: vajon nem köpés-e az is, amikor egy választott képviselő már nem a közjót szolgálja, hanem kizárólag a saját táborát? Amikor valaki a hatalmát fontosabbnak tartja az igazságnál? Amikor embereket uszítanak egymás ellen? Nem ugyanannak a gesztusnak más formáit látjuk?

Radnóti sorai ilyenkor különösen fájdalmasak: „…az ország megvadult, s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.” Az ilyen korszakokban könnyen természetessé válik a gyűlölet. Aki nem kiabál együtt, már gyanús. Aki nem gyűlöl eléggé, arra is ferde szemmel néznek. Ez azonban nem a szabadság világa. Ez a köpés antikultúrája. Mert a köpésnek nincs sem etikája, sem kultúrája. Legfeljebb kultusza. Gyerekkoromban arra tanítottak, hogy az úrilány a cseresznyemagot sem köpi ki. A tenyerébe rejti, szalvétába csomagolja. Később egy nyári táborban cseresznyemag-köpő verseny volt az egyik állomás. Akkor jópofának tűnt. Ma már nem biztos, hogy részt vennék benne. Nem azért, mert elveszett volna a humorérzékem, hanem mert az ember idővel megérzi: bizonyos gesztusoknak mélyebb jelentésük van.
Keresztényként a zivatarban
Az odaköpés mindig hívja a következőt. Ha a hatalmasok köpködnek, a társadalom is megtanul köpködni. Ha a közbeszéd megvetésből él, a hétköznapok is abból fognak. És ilyenkor adódik a legnehezebb kérdés: mit tegyen az ember? Mit tegyen a keresztény? Visszaköpni könnyű. Hallgatni nehéz, de szeretni még nehezebb. Pedig éppen ez a szeretet az evangélium „botránya”.

Az első keresztények nem azért győztek, mert erősebbek voltak. (Világi logikával nézve igazából nem is győztek. Vesztettek.) Hanem mert volt valamijük, amit nem lehetett elvenni tőlük. Oroszlánok elé vetették őket, katakombákban bujkáltak, megkínozták, kivégezték őket. De nem tanultak meg visszaköpni. Sőt. Imádkoztak üldözőikért. Mindez azonban nem gyengeség volt. Ellenkezőleg: ez volt az erejük. Talán ezért beszélhetünk ma is kétezer éves keresztény Európáról. Nem azért, mert minden korban keresztények uralkodtak, hanem mert mindig maradtak emberek, akik nem engedték, hogy a gyűlölet alakítsa át a lelküket. A szentek életében újra és újra olvassuk: akik megölni, elcsábítani vagy elárulni mentek őket, olykor maguk is megváltoztak. Nem mindenki. (Ezért vannak vértanúink.) De elegen ahhoz, hogy a hit lángja továbbadódjon. Ez a láng ma is ugyanaz. Nem ideológia, nem politikai program, nem kulturális fölény, hanem megélt hit.
Ezért gondolom azt, hogy amikor köpések között vezet az utunk, nem az a kérdés, hány köpést kapunk. Hanem az, hogy mi magunk köpködő emberekké válunk-e. Mert lehet ordítani úgy is, hogy nem fröcsögünk, és lehet hallgatni úgy is, hogy közben tele vagyunk megvetéssel. A keresztény ember feladata ennél több: nem beállni a méltatlan csatározásokba, nem Isten gallérja mögé pökni, hanem őrizni azt a belső rendet, amely akkor sem omlik össze, amikor körülötte minden szétesni látszik. Annak idején az igazgatónk azt mondta: aki köp, annak mennie kell. Az iskola falain belül ez fegyelmi szabály volt. Az életben ennél is több: morális iránytű.
Vukovári Panna
