Ünneptelenség
Azt már több esszémben leírtam, hogy húsvét a legkedvesebb ünnepem. Talán mert nem tudott fogást találni rajta a fogyasztói társadalom. Makacsul ellenáll a cukormáznak, a vásárlási dömpingnek: a csokitojások és kisnyulacskák csak a kisgyermekeket szólítják meg, a felnőttek elakadnak a sonkánál, a tavaszi kertrendezésnél és a rokonlátogatásnál. A locsolkodás is kiment a divatból, tojásfestésre is csak a shortvideók buzdítanak, de hiába: a hagyományok lassan elköszönnek, s a legtöbb embernek nem marad más a húsvét, mint egy kiadós hosszú hétvége. Nem vagyok meglepve. Ezen az ünnepen nem lehet „alibizni”: karácsonyfák, dekorációk, ajándékhegyek és csomagolópapírok mögé rejteni a lényeget. Itt nem segítenek ki elanyagiasodott világunk újkori rituáléi, ezért korunk hitetlen embere húsvétkor ünneptelen marad.
A böjt mint mulandóság-tréning
Keresztény vagyok. Ezt jobbnak láttam beírni az önéletrajzomba is, mert az a tapasztalatom, hogy ha komolyan veszem ezt az identitásomat, akkor bizonyos utcákba nem sétálhatok be, és ezt jobb, ha rögtön tisztázom. Mint amikor gyerekkoromban nagypéntekenként, (amely a kádári oktatásügy „jóvoltából” csakazért sem esett egybe a tavaszi szünettel), a menzákon ha máskor soha nem is adtak volna húst, ilyenkor bécsi szelet illata lebegte be az iskolákat és a munkahelyeket. Hátha a pénteki húsböjtöt tartó katolikusok orra alá borsot lehet ezzel törni… – gondolták a klerikális reakciót akkurátusan irtó ideológusok. Mintha a böjt csupán ennyi lenne: egy kis roboráló kúra, némi vegán életmódváltás, ahogyan a női magazinok szokták a „tavaszi böjtöt” tálalni. De a böjti időszak azért nem is az Oszlopos Simeon-féle fanatikus aszkézis ideje, egyfajta vallásos Iron Man-verseny. A böjt – lemondás. Valamiről – valamiért. Az életről – az Életért. A böjt – mulandóság-tréning. Az anyagi világhoz való röghözkötöttségünket oldozzuk kissé el, amikor a múlhatatlanra koncentrálunk a mulandók helyett. Ami, valljuk be, elég nehéz dolog: hiszen a mindennapjainkat a mulandóság receptúrájához igazítva éljük. Egyetlen változatlan van – a változás, szokás mondogatni, ami persze nem igaz, csak a materiális sík inerciarendszerében. És igen, ebben az inerciarendszerben nagyon is jogos és logikus igény némi biztonságot teremtenünk. Szabályokat kialakítanunk, terveznünk, szerveznünk. Felhalmoznunk. Csakhogy ez olykor túlsúlyba kerül. Olyannyira, hogy a mulandót múlhatatlannak kezdjük hinni. Pláne felülmúlhatatlannak. A böjti időszak tehát ráirányítja a szemünket a mulandóságra, a halálra, a nagypénteki keresztre. Kínos és kényelmetlen téma. Korunk embere bármit megadna, hogy ne kelljen szembesülnie a végességgel. Talán ezért is iktatta ki szívéből a húsvétot, mert nincsen húsvét – halál nélkül.

Krisztus a kórházban
Eszembe jut a látogatásom a gyermekonkológiai osztályon. Egy kisfiú képe örökre belém égett. Nem beszélt, csak furcsán ringatta magát. A fejét kötés fedte. A szemeit elvesztette. Egy kis plüsslovacskát ölelt magához. Csak egy pelenka volt rajta ruhának. Nem akartam volna látni. Ilyet soha, senki nem akar látni, mert maga az iszonyat, hogy egy gyermek, aki fél éve még egészséges volt, iskolába járt, már szinte alig emberi látvány. A szívem szakadt meg, és egyszerre émelyegtem, és vettem erőt magamon mégis, hogy a tekintetemet erre a fiúra emeljem. Mert nem tudtam másra gondolni, mint Assisi Szent Ferencre, aki megölelte a leprást, akiben Krisztust látta. Ez a gyermek ott az ágyon a mementója volt mindennek, amitől mi, emberek, rettegünk. „Ecce homo”. A tehetetlenség érzése szembesített a magam végességével és kicsinységével, de azzal is, hogy ezen a kicsinységen, végességen és halandóságon túl – van valami sokkal nagyobb. Valaki. Valaki, akit megfeszítettek, de feltámadt. Ez számomra evidencia. Mint ahogyan evidencia az is, hogy ez a kisfiú, aki talán nem is észlelte a jelenlétemet, többet adott a maga végsőkig kiüresedett kis porhüvelyében vergődve, mint amit én valaha is adni tudnék neki. Mert minél kevesebb bennünk a hadakozó egó, annál több bennünk az égi minőség, az isteni. Ezért látta meg a leprásban Ferenc – Krisztust. Ezért láttam meg az elgyötört gyerekben én is a húsvéti örömhírt.

Örömhír
Mert húsvét örömhírét és ünnepét, a halhatatlan és változatlan Igazságnak az erejét, az Élet halál felett aratott diadalát nem láthatjuk meg másképp, csak ha van bátorságunk rápillantani a keresztre. Az életből a halálba hanyatlunk, de itt nincs vége. Sőt, itt kezdődik. Tudom, ez hit kérdése. De némiképp döntés dolga is: mi döntünk, merünk-e a kínos, kényelmetlen, félelmetes és rettenetes keresztekkel szembenézni, s merünk-e túlnézni rajtuk? Meglátni a végtelent a rászorulókban? Azokban, akik a legnagyobb kincseink, hiszen örök hordozói annak a húsvéti titoknak, amelyben megváltatott a világunk? Kívánom minden olvasómnak, hogy a kiscsibék, tojások, nyulacskák és virágos szalvéták mellett – vagy inkább helyett? – valódi, életes ünnepük legyen. Mert húsvét titka – az Élet titka. Még akkor is, ha a mulandóságunkon keresztül vezet az út. Kívánok mindannyiunknak bátorságot az emberséghez.
