Wallenberg, Walleshausen…
A Holokauszt Emlékközpont „embermentőket” felsoroló adatbázisában Raoul Wallenberg közismert neve után egy mára szinte ismeretlen író, festő- és bábművész szerepel: Walleshausen Zsigmond. Két ember egészen biztosan neki köszönhette az életét a dokumentumok tanúsága szerint, ám állítólag a párizsi magyar követségen dolgozva a származásuk miatt menekülő zsidó honfitársak útlevelébe nem pecsételte be a megkülönböztetésül szolgáló bélyegzőt, ami a családi legenda szerint az állásába került. Az emigráció évei alatt munka nélkül maradt művész később nagy szegénységben halt meg, teste jeltelen sírba került. Festményei felbukkannak egy-egy aukción, ám műveinek javarésze odaveszett egy vízbetörésnél. Számos expresszionista bábja, valamint Az ember tragédiájának francia fordítása, amely egy – a maga korában világhírű bábelőadás alapjául szolgált – tűz martaléka lett. Irodalmi alkotásait csaknem egy évszázados némaság temette el. És mégis… aki ma rákeres Wallenbergre, az láthatja Walleshausen nevét is, akit egyazon emberség vezérelt a vészterhes időkben, mint megannyi embermentőt, így emelve be a csaknem elfeledett művészt az igazi halhatatlanságba.

Walleshausen Zsigmond (Forrás: magángyűjtemény)
Egy életmentő életregénye
Walleshausen Zsigmond mindazonáltal a dédapám bátyja is volt: nagy idők nagy tanúja. Publikált a Nyugatban, tárlatokon szerepeltek a festményei több európai nagyvárosban, feleségül vette Liebermann Lucyt, akit napjaink embere mint Popper Péter mesterét és mentorát ismerheti, hiszen nemcsak az első női mozdulatművészek, hanem a női analitikus terapeuták nagy generációjának egyike volt.
Zsiga bátyánk megjárta a poklot: négy évet töltött a fronton az első világháborúban, ott volt Galíciában és a Piave halálmalmában – s mindvégig alkotott, hogy ember maradhasson az embertelenségben. Barátai egy végtelenül szerény, érzékeny de jó humorú embernek ismerték, aki különösen fogékony volt az elesettek felkarolására – mindenféle előítélet nélkül. Így történt, hogy felkarolta a súlyos mentális betegségben szenvedő festőtársat, Nemes-Lampérth Józsefet, és otthonába fogadta, ugyanúgy, mint felesége rokonát, a kommünben kompromittálódott Jászi Oszkárt is; második feleségétől csupán azért nem vált el, noha érdekei mást kívántak volna, hogy a zsidó származású asszony a férj árja volta miatt még időben elhagyhassa az országot. Élete végén betegen és öregen, de rendületlenül ápolta élettársát, a francia táncművésznőt, aki elborult elmével tengette napjait. Mavis Galland, a francia kanadai írónő úgy nyilatkozott Walleshausen Zsigmondról, hogy nála jóságosabb és élhetetlenebb embert nem ismert. Talán mert az, aki életmentő, szükségszerűen nem a maga megmentésén szorgoskodik, hanem másokén.
Kultúra? Az meg minek?
De miért is mesélem el mindezt? Nemcsak azért, mert a doktori kutatásaimat Walleshausen Zsigmondnak szentelem, és bámulatos élmény, ahogyan egy emberi és művészi sors újra színt és formát nyer az évek türelmes munkája nyomán, hanem mert közben kirajzolódik egy korszak, kirajzolódik a magyar történelem egyik legmegterheltebb évada a pokolban, s kirajzolódik a családom története is. A levéltárban bogarászva meghatottan szembesültem nagymamám csecsemőkori fotójával, egy száz éves lepréselt kis mezeivirág-csokorral, vagy néhány levéllel, amelyet Zsiga bátyánknak írt a középiskolai angoltanárom. Ha hamarabb tudom, hogy ismerték egymást! De a nyom kihűlt… A kultúratörténet számomra tehát élő és eleven identitást ad, a valahova tartozás és belegyökerezés biztonságát és örömét. Ezzel persze nem vagyok egyedül, de tudom, hogy sokak számára értelmezhetetlen, miért tartom ennyire ellenállhatatlanul vonzónak a kulturális identitás témáját.

Egyszer egy diákom konkrétan azt mondta, szerinte ez egyenesen beteges és undorító. Komoly erőfeszítésembe telt, hogy ne vágjak vissza, hogy fiam, te vagy beteges és undorító, mert ha így tettem volna, épp a kultúrát és annak erejét tagadtam volna meg. Inkább megkérdeztem, hogy ő mit is gondol kultúrának. Természetesen hamar kiderült, hogy van olyan kultúrkör, amivel ez a süvölvény is rokonságot tudott érezni. Testkultúra, gasztrokultúra, sőt, még a sörélesztő- és gombakultúra is szóba került, meg hogy ennek tényleg mi köze lehet az ókori civilizációkhoz, azaz kultúrákhoz… A tomboló újbarbárság korában már ezt is szép eredménynek könyvelhettem el.
Habarcsnak lenni
Walleshausen Zsigmond nemcsak a közelgő holokauszt emléknap miatt jutott eszembe, hanem mert megannyi izgalmas hívószóval csalogatja elő kora kultúrkincsét: szövevényes hálót sző az élet mindannyiunk köré, amelybe beleakadnak a kultúra lenyomatai. A hálózatkutatás ezeket a szálakat bogozza ki, és mesél arról az izgalmas makrovilágról, amelyet az emberi kapcsolataink, a minket ért impulzusok alapján alakítunk ki, civilizált, társas énünk egyéni szociális lenyomataként. Na jó, de mi is az a kultúra? Úgy egészen pontosan? Annak idején azt tanultam, hogy a kultúra mindazon ismeretek összessége, amelyek egy emberi közösség összetartozását és fennmaradását biztosítják, valamint segít eligazodni az értékek és normák tekintetében is.
Összetartozás és fennmaradás. Értékek és normák. Érdemes lenne mondatba foglalni kinek-kinek a maga ízlése szerint ezeket a szavakat. Mert nemcsak a holokauszt emléknapja közeleg, hanem a magyar kultúra napja is, sőt, itt is van, és ilyenkor nemcsak a nagy Nobel-díjasainkra, írókra, kutatókra, művészekre és jeles tudósokra gondolunk, hanem arra az értékközvetítő normarendszerre, ahol a fennmaradás záloga az összetartozás, amely felelősséget és sorsközösséget vállal nem pusztán a Nobel-díjasokkal, feltalálókkal, írókkal, híres emberekkel, hanem a mentálisan sérült pályatárssal, a politikai ellenlábassal, az elhidegült házastárssal és az üldözöttekkel, elfeledettekkel, a segítségünkre szorulókkal is, ahogyan azt Walleshausen Zsigmond tette. Az a Walleshausen Zsigmond, aki élete utolsó percéig alkotott, noha semmi reménye nem volt rá, hogy a vasfüggönyön túlra eljussanak a kéziratai. Mégis: komolyan vette Kölcsey szállóigévé vált szavait: hass, alkoss, gyarapíts. Ez a kultúránk és összetartozásunk habarcsa: az értékek és normák felvállalása, még ha manapság ez nem is nagy sikk. Nem modern, nem cool, nem laza. Csak hát az igazán nagyok nem coolok, lazák vagy modernek akartak lenni. „Csak” EMBEREK. De azok nagybetűvel. A Himnusz születésnapján érdemes eltűnődnünk, mi lenne, ha ilyen „csak” EMBEREK mernénk lenni, akik talán jeltelenek, mégis jeleskednek értékmentésből, normaképviseletből, összetartozásból, habarcsként a kultúra olykor düledezni látszó, mégis erősnek remélt várában.
