Mi lenne, ha… egy mesterséges UNINTELLIGENCIA irányítana?

Az elbutuló „gép-ész”

A mesterséges intelligenciával bajok vannak. Persze csak az ingyenes verziókkal, amelyeket szabadon használhat az egyszeri polgár. Amikor az idős embernek, aki megélhetési kérdésekben kérte ki az AI véleményét, azt a választ adta a „gép-ész”, hogy nincs jó megoldás, csak a kérdező halála, már nem volt kétségem, hogy ideje lenne elgondolkodni. Na, nem a gépek lázadásán, hanem hogy mi is a tendencia? Eleinte minden AI-applikációt letöltöttem, ami ingyenes volt, mert kíváncsi voltam, mit tudnak. A kezdeti játszadozás után, mivel amúgy többnyire nincsen szükségem a mesterséges segítőre, el is feledkeztem a telefonomon „lakó” AI-programokról. Most, hogy a fenti eset napvilágot látott, ismét felvettem a kapcsolatot a mesterséges intelligenciáimmal, és meglepetten tapasztaltam, hogy bizony elbutultak.

Példa a vizuális környezetszennyezésre: egy AI által generált kép.

Az egy dolog, hogy az ingyenes ChatGPT az Utas és holdvilág tartalmát nem ismeri, cserébe viszont szürreális módon keveri a tényszilánkokat, így aki már rég, vagy nem olvasta a könyvet, kis jóindulattal posztmodern értelmezést kap, vagy inkább – ne szépítsük a dolgot – skizoid irodalmi téveszmét. Az egy másik dolog, hogy a Copilot olyannyira polkorrekt lett, hogy mikor a keresztlányom azt kérdezte, hogyan cselezze ki az apukáját, hogy az ne verje meg sakkban, azonnal letiltotta a beszélgetést, mondván, hogy az a gyermekek elleni agresszió témájáról szól… Az olcsó képgenerátorok ugyan már meghódították a vizuális giccsre vak tömegeket, még ha továbbra sem boldogulnak a váratlan végtagokkal és a random ujjszaporulatok ügyével, ám engem nem győztek meg. Nemcsak azért, mert amikor ráküldöm az AI grafikai generátorát a kedvenc könyvheti dedikálós fényképemre, rendre pocakos nagypapát gyárt belőlem, míg az ölemben ülő kis keresztlányomat amish telepessé alakítja át. Sokkal inkább zavar a vizuális szennyezés, a közhelyesség, és a sablonos képalkotási megoldások algoritmikus újratermelődése. Ezért kísérletezni kezdtem, és hamar rájöttem, hogy az előre megkreált és a felhasználónak kínált stílusok helyett valami mást kell kérnem, ha valami eredeti végeredményre vágyom. Így kötöttem ki annál a megoldásnál, hogy bármit is szeretnék rajzoltatni a „gép-ésszel”, hozzáteszem, hogy mindezt nemezből, foltvarrással vagy rongybábu formában kérem. Az ortodox szentekről gyártott nemezbaba-képek például egészen jók lettek, bár hosszasan imádkoztam – nem a szentképek előtt, hanem az értetlenkedő programnak, hogy megértse, milyen attribútumokat szeretnék feltüntetni. Amennyi időt elvacakoltam vele, azalatt elvégezhettem volna egy ikonfestő-tanfolyamot is.

Az a fránya profit

Gondoltam, kipróbálom, mit tud egy előfizetéses verzió. Hát, sokkal többet. Ugyanazokat a pénzügyi vonatkozású, könyvelési kérdéseket feltéve az ingyenes verziónak ugyanis egészen más válaszokat kaptam, mint a fizetős változat esetében. Nem csupán felszínesebbek voltak a magyarázatok, hanem homlokegyenest mások. Mivel egy elektronikus tudáspróbából vettem ki a kérdéseket, azonnal ellenőrizni is tudtam, vajon melyik megoldás volt a helyes, és ahogyan sejtettem: a fizetős „gépész” volt az ász. Ez persze nem reprezentatív vizsgálati merítés, ám rávilágít egy aggasztó jelenségre, amely, ha a kiindulási ponttól figyelemmel kísérjük, tendenciózusságot mutat. Az ingyenesen hozzáférhető, korábban „mindentudónak” hitt, de legalább is marketingelt AI chatbotok szándékos lebutítását elsősorban anyagi érdekek motiválják. Ha a fogyasztót bosszantja, hogy nem, vagy csak részben kap releváns választ, akkor átnyergel az előfizetéses verzióra. Csakhogy ez nem ennyire egyszerű.

Az Utas és holdvilágra vonatkozó kérdést egy olvasottabb ember felül tudja vizsgálni, és még néhány hasonló próbálkozás után belátja, hogy fals információkat kap, amelyekben az a legbosszantóbb, hogy van igazságtartalmuk. Valamint előfordul az is, hogy releváns válaszok között érkezik a teljesen tévútra vivő, így állandó éberséggel kell kezelni a generált elemeket. Úgy érzem magam az AI világában, mint gyerekkoromban, a rendszerváltás előtt, amikor megtanultam a szüleimtől a sorok között olvasni, és az elmémben folyamatosan futott a program, így a tankönyvek és ifjúsági könyvek tartalmát értelmezve éberen kerestem, hol lapul az a bizonyos „vörös farok”. (A fiatalabbak kedvéért: a rendszerideológiai lózung.) Szüleim mindig gondosan rámutattak, amikor a híradót nézték, hogyan fordítsam le a hazugságot igazságra, de ebben volt rendszer. Az olcsó „gép-ész” esztelenségére olyan éberséggel kell koncentrálnom, mint egy skizoid egyetemi tanár előadására. Csakhogy ez a gyanakvás rossz emlékeket idéz, ráadásul nem is célravezető feltétlenül, hiszen nem minden témában vagyok olyan felkészült, hogy ellenőrizni tudjam, vajon hihetek-e a chatbotnak vagy sem. Szóval vagy megveszem a fizetős applikációt, vagy hagyom az egészet.

A mindenhatóság mátrixában

A jelenségnek komoly kockázatai vannak, elsősorban a jövő generációjára nézve. Ők ugyanis egyrészt beleszülettek abba a hiedelemrendszerbe, mely szerint a digitális háló mindenható, kevesen kételkednek abban, hogy a gépek tévedhetetlenek. Pedig – mint látjuk – nem azok. Másfelől a világról szerzett ismereteik töredékesek, mondhatni építési terület a személyiségük, de életkori sajátosságuk, hogy meggyőződéssel vallják: mindent jobban tudnak, mint az idősebbek. Szentül hiszik, hogy dörzsöltek, és nem ma jöttek le a falvédőről, de igazából védtelenek és naivak. Egy egész generáció köt ki lassan a terapeuták kanapéján, bizonyságául annak, hogy mennyire sebezhető és törékeny is a magabiztos fiatalság. Nemigen gyanakszanak, mert titkon azt hiszik, átlátják a világot. Hogy is ne látnák, hiszen a telefonjuk minden információt magában rejtő kis univerzuma ott lapul a zsebükben! Kár, hogy ez nem elég. Nagyjából semmire sem. Ezért ha a mesterséges intelligenciával megíratott házi dolgozataikban ejtett ordas hibák ki is verik a szemüket, sem veszik észre azokat. Sőt, ha a tanáruk kijavítja, gyakran hallani védekezésként azt a mondatot, hogy „de hát az AI csinálta! az csak jobban tudja, mint a tanárnő!”. Nos, nem. De egy egész generáció hiszi azt, hogy igen. És ez nagyon veszélyes irány.

Veszélyes vakon hinni. Egy metamodern középkori dogmarendszer kezd megszilárdulni a digitális kultúra üdvtanaként, amelynek a kritikáját nem, vagy csak nehezen lehet átadni. A felhasználók többsége ugyanis nem fizet egyelőre elő az „okos-gép-észekre”, a tinik tömegei megmaradnak az ingyen letölthető, silány és egyre megbízhatatlanabb változatoknál. Ez azt eredményezi, hogy hibás információkat fogadnak el – alapismeretek és kritikai gondolkodás híján – igaznak, így szép lassan elmorzsolódik a kultúránk, amelynek csak rosszul, de legalább is részigazságokként tálalt darabkáit kapják válaszul. Veszélyes és mélyen demokráciaellenes, ha cenzushoz kötjük a tudást, ahogyan az ingyenesen elérhető és fizetős AI-ok közötti distinkció is teszi. Veszélyes szándékosan elbutítani a könnyen hozzáférhető intelligenciákat, ezzel közvetve elbutítani a hozzá forduló tömegeket.

 

Hogy mitévők legyünk?

Nos, első körben, ha szükséges beruházni, akkor ruházzunk be egy előfizetésre. Nem vagyok ellensége a dolognak, sőt, egy jó gép-ész aranyat érhet bizonyos feladatok praktikus és gyors kivitelezésében. De nem szabad elfeledni: csupán szolgál. Messze nem feladata a tökéletesség, hiszen az életre hívója, az ember sem tökéletes. Éppen ezért sokkal többre becsülök egy emberi, eredeti, szellemes, bár itt-ott suta fogalmazást, amelyen látszik – épp a hiányosságokon keresztül – az írója teljessége, mint egy pillanatok alatt közhelyesen, bár hibátlanul összerakott AI-konstrukciót. (Vagy egy hibátlannak tűnőt…) Mert van különbség ember és gép között, amíg van szemünk a látásra. Pedagógusként amúgy is szeretem az emberi, életkorból fakadó, számomra bájos hibákat, a hiányokat, a csorbaságokat. Izgalmasan törik meg a fényt, és mutatják meg a fejlődési lehetőségeket. A mesterséges intelligencia hibái és hiányosságai is lehetőségekre világítanak rá, bár bevallom, cseppet sem kedvelem őket. Viszont rámutatnak arra, hogy a robotikus tökéletesség mint szükségszerűség csupán korunk egyik tévhite, amelyet itt az idő meghaladni, hogy az emberlétünk fejlődőképes és szuverén lehessen. Mi lenne, ha a józan ész nem adná át önként az irányítást a „gép-ész”-nek, akár az ingyenesnek, akár a fizetősnek, akár az elbutultnak, akár az ijesztően intelligensnek? A maga helyén kezelve – jól s jót téve használni a digitális kultúrát… ez a mi munkánk, s nem is kevés.

Vukovári Panna

 

 

 

 

2024. november 27.

Adatvédelmi áttekintés
Barankovics Alapítvány

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolnak a böngészőjében, és segíti a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.

Feltétlenül szükséges sütik

A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.

Funkcionális sütik

Ez a webhely a Google Analytics-et használja anonim információk gyűjtésére, mint például az oldal látogatóinak száma és a legnépszerűbb oldalak statisztikája.

A cookie engedélyezése lehetővé teszi, hogy javítsuk honlapunkat.