Mi lenne, ha… polgárok maradnánk a barbárok között?

Nyelvében él

Másfél éves voltam.  Szenteste ünnepén a kis piros kabátomat adta rám épp az édesanyám, amikor elszörnyedve megpillantott rajta egy olajfoltot: „Ó, ne! Piszkos lett!” – kiáltott fel, mire én – a korán beszélni kezdő csemete – lakonikusan azt feleltem: „A k*va életbe, ki kell mosni ezt a sz*rt.” A szüleim azóta is emlegetik, úgy is mint a legjobb karácsonyi ajándékot, amit kaptak tőlem: ugyanis szörnyen elszégyellték magukat (pedig művelt emberek lévén nem beszéltek soha igénytelenül, csak hát huszonévesek voltak, és eszükbe sem jutott, hogy bármit is érthetek a szavaikból). Attól a karácsonytól fogva a házunkban egyetlen szitok sem hagyta el senkinek a száját. Így aztán elhalványult bennem még az emléke is a hajdani karácsonynak, és furcsa, vagy sem, bizonyos trágár kifejezéseket huszonévesen tanultam meg – a bölcsészkaron, részben a kortárs regényekből, részint a mosdóajtókra vésett falfirkákból.

Mi, magyarok, nem sok mindenre vagyunk büszkék, holott nagyon is lehetnénk. Többnyire szarkasztikusan nyilatkozunk magunkról, ám furcsa kivételt képeznek a káromkodásaink. Na, arra tényleg büszkék vagyunk. A szitokszó-arzenálunk valóban impozáns gyűjtemény: a betegségek ráolvasásából fakadó átokmaradványoktól a tabuszavak burjánzó variációin át a szentségtörő káromkodásokig, a gyalázkodások és sértések egész sorozatát cifrázza a jó magyar ember. Ráadásul büszkén. Igen, van ebben valami fanyar gőg és önirónia. Mert azt azért titkon mind tudjuk, hogy a verbális durvaság nem éppen a finom lélek és a stabil mentálhigiéné velejárója. És igen, lehet ezen fancsali képpel somolyogni, lehet tele szájjal fröcsögni a kocsi bádogkasznijában, ha elénk vág valaki; lehet a kommentekben gyalázkodva odaütni a másiknak; lehet részegen végigordibálni az éjszakai utcákon az ordas bunkóságokat; lehet akár kötőszóként is használni a vulgaritásokat – ettől nem leszünk lazák. Nem leszünk imponálók. Nem leszünk erősebbek, meggyőzőbbek, csak annyira, mint a barbárok voltak annak idején: akik a kulturális kincseket értetlenül bámulták, és csodálat helyett haragot éreztek az iránt, ami idegen volt, és puff, már dőltek a szobrok, templomok, könyvtárak. Igen: amikor durván beszélünk, akkor a szavaink vandál hordáit uszítjuk rá a világra.

A határtalan otrombaság kora

Nem a magyartanár szól belőlem: nyelvészként kimondottan érdekel ugyanis, hogyan s mivégre kerültek a nyelvünkbe azok a kifejezések, amelyeket ma trágárnak ítélünk meg, és gyakran mesélek efféle nyelvtörténeti érdekességeket a gyerekeknek, akik olykor elkanyarítják magukat. De ők kamaszok: az a dolguk, hogy olykor minden határon túlmenjenek. Nekem pedig az a dolgom, hogy felmutassam: a határok nem véletlenül alakultak ki. Csakhogy a fiatalok mit látnak? Azt, hogy az otrombaság – határtalan. A durva, ostoba megnyilatkozások kontroll nélkül ömlenek ránk, rájuk: és úgy tűnik, hogy a leghangosabb, legsértőbb, legarrogánsabb kommentelőknek van igazuk. A legordenárébb és provokatívabb előadók koncertjeire mennek a legtöbben. A legsértőbb beszólásokkal lehet a „legnagyobbat menni” a percemberkék percmédiájában. Mintha az újbarbárság korában próbálnék pedagógusként valami egészen avíttas eszmét felmutatni a kultúráról, szépségről, tapintatról, nyelvi finomságról. És nem, mégsem avíttas. Ami érték, az érték: a sokszáz éves aranykösöntyű egy ókori sírban – nemhogy ugyanolyan érték, hanem még sokkal felbecsülhetetlenebb, mint az újonnan készült ékszereink. Szóval az érték nem avul, csak javul.

A csaholó hadak pedig ugatnak: és semmi sem szent nekik. Akik arra büszkék, hogy a magyarok csodásan káromkodnak, kössék fel a gatyájukat, mert az a helyzet, hogy gyalázkodni sajnos nemzetközi szinten kiválóan tud az emberiség. A barbár hordák verbálisan támadnak, és végtére is mindegy, milyen nyelven okádják bele a világba a frusztrációjukat. A virtuális világ kialakulásának tavaszán még volt szó „netikettről”, egyfajta igényről, hogy a társadalom valós platformjain az évszázadok alatt kialakult egymás mellett élési szabályokat, korlátokat, szamárvezetőket beemeljük az online térbe. Mára már a szó is kikopott a köztudatból: netikett?! Ugyan! Betörtek a barbárok, és két masszív érzelmet fejeznek ki: haragszanak és röhögnek. Haragszanak mindenre és mindenkire, aki más, főleg azokra, akik úgy mások, hogy vannak szabályok, normák és értékek az életükben. Én ezt már tiniként sem értettem. Édesapám azonban megvilágította nekem: „Kislányom, mindig lesznek olyan emberek, akik képtelenek lesznek megbocsájtani neked azt, hogy te minden vagy, amik ők nem.  A nihil gyűlöli az értékeket.” – Na, de apu – vetettem ellen – ezek értelmes, okos emberek, akkor miért… miért viselkednek így? Csak vannak értékeik nekik is?! „Az más. Esze, diplomája, karrierje bárkinek lehet. A tartás más dolog. Az nem függ össze ezekkel. Na, a tartást nem tudják megbocsájtani. A vallást, az értékrendet, a neveltetést, a gyerekszobát. Nem csak az elnyomott proletár, hanem a magát műveltnek és nyitottnak gondoló többdiplomás sem. Ez már csak ilyen.”

 

Barbárság: stop!

És tényleg ilyen, sőt, még ilyenebb. És ez – az első durva szóval kezdődik. Mert a gát: átszakad. És egyre könnyebb a kanalizálatlan érzéseket, kétségbeesést, frusztrációt, ellenszenvet és haragot a másik nyakába önteni, ha egyszer rászoktunk arra, hogy a szavainkon keresztül inkontinens módon eresztjük ki magunkból a szennyvizet – bele a nagyvilágba. És az eldurvulás innen megállíthatatlanná válik, mert az online térben a lelki sivárság mutálódik, és a csürheszellem röhög a tragédiákon, hörög a karakán kiálláson és gúnyolja azt, aki értéket mutat fel. Otrombán, gyalázkodó módon fogalmazva, meggondolatlanul, mégis fensőbbségesen – bármilyen témában odatromfolva. Igen: ez a barbások betörése a falakon túlra. Amikor az emberségnél erősebb lesz a gyűlölködés; amikor nem tiszteljük a halottainkat és nincs olyan érték, hogy „kegyelet” – hiába olvastuk anno mindannyian az Antigonét; nos, akkor nagy baj van. Mert csupán egyetlen hajszál választja el a verbális cselekedeteinket a tettlegességtől. Aki kötelet emleget hetyke arroganciával, az ugyanazon az úton jár, mint aki fegyvert fog és lesállásból kivégzi azt, aki másként gondolkodik, mint ő. Veszélyes út, ha szólásszabadságnak hisszük az ego tombolását.

De akkor mit tehetünk mi, akik szorongva figyeljük, mi zajlik körülöttünk? Talán nem elég NEM TENNI valamit: az, hogy nem kommentelünk bárdolatlanul, nem tartunk verbális fegyvert mások homlokához, nem ordibálunk a forgalomban, nem dühöngünk és szitkozódunk minden apróságon: vagyis nem szennyezzük a szavainkkal és kontroll nélküli érzelmeinkkel a környezetünket, az nagy dolog, de kevés. Ha valóban TENNI szeretnénk valamit, akkor nincs más hátra, csakis a jézusi út. A másik orca odatartása: nem gyávaságból, hanem mert megtehetjük. Mert erősek vagyunk, és képesek vagyunk kulturáltan kommunikálni azzal is, aki erre már képtelen. Mert ez a mi hitelességünk alapja, az értékmegőrzésünk egyetlen lehetősége. Hogy polgárok maradjunk a barbárok között. És hát: olvassunk. Olvassunk Márait például, aki így fogalmazott: Amikor egy korszak fölemelt ököllel jön ellened, te köszönj vissza, nyugodtan és udvariasan, úgy, hogy megemeled kalapod. Nem tehetsz mást.

Vukovári Panna

2025. szeptember 23.

Adatvédelmi áttekintés
Barankovics Alapítvány

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolnak a böngészőjében, és segíti a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.

Feltétlenül szükséges sütik

A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.

Funkcionális sütik

Ez a webhely a Google Analytics-et használja anonim információk gyűjtésére, mint például az oldal látogatóinak száma és a legnépszerűbb oldalak statisztikája.

A cookie engedélyezése lehetővé teszi, hogy javítsuk honlapunkat.