Nyári anzix augusztus 20-án

 

Kedves Magyarország!

Szeretettel gondolok Rád innen, a Duna mindkét oldaláról, mert ott, ahol a part szakad, számomra mindig Te jelented az állandóságot. Hogy csupán egy földdarab lennél, amelyhez különleges érzelmek kötnek? Nem. Nem csupán talpalatnyi föld. Hogy az anyanyelvem lennél, amelyen megszólalok? A nyelv, ami összeköt és kisimít vagy összegubancol – attól függően, ki hogyan és miért szólal meg? Igen, az anyanyelvem is vagy. De te vagy Radnóti és Ady, vagy Petőfi és Arany, és mindenki, aki nem csak középiskolás fokon megérezte, hogy az itt élők közössége, boldog és boldogtalan, érdemes és érdemtelen, nemes vagy nemtelen, de mégis, egyetlen közös nemzethez tartozunk. Így hát összetartozunk. Azokkal is, akik csak vendégek. Csak kíváncsiak. Csak helyt kérnek közöttünk. Azokkal is, akik sosem gondolnak arra, mit jelent oda születni, ahol a part szakad: milyen múlt, milyen jövő, milyen felelősség. Azokkal is, akik úsznak az árral szemben, és azokkal is, akik sodródnak.

Ilyenkor, augusztus 20-án, az államalapításunk ünnepén, valami gyöngéd, régimódi büszkeség fog el, olyasmi, amit manapság nem divatos megélni, pláne nem kimondani. Szétesőben vannak a fogalmaink oly sok mindenről, ami korábban egybetartott minket, és mégis, mint valami makacs végvári védők, vagyunk még, akik lózung, pátosz, átpolitizáltság és cinizmus nélkül gondolunk a talpalatnyi, megkaszabolt, ilyen-olyan Magyarországra. A helyre, amely nem csupán földrajzi, nemcsak lingvisztikai vagy szociológiai-geopolitikai tér, hanem belső világ. Haza odabent – ami azonban idekint tükröződik. Ahogy Ady fogalmazott egy versében: „Én seregem és én népem/szeretlek én mindenképpen.” Majd kicsit később: „Fáj, hogy így vagy, fáj, hogy látlak a sors bús uszítottjának…” A sors bús uszítottjának lenni manapság annyit tesz, mint lélekben a hontalanságot választani. A hőbörgést a megoldáskeresés helyett. A hibáztatást a példamutatás helyett. Az önérdeket a közösségi felelősségvállalás rovására.

 

 

Senki nem akar lelki hontalan lenni. Csak azzá silányul, ha nem vigyáz eléggé azokra a belső közös értékekre, amelyek nélkül nem lehet kötődni, sem egymáshoz, sem ahhoz a belső, lelki tájhoz, amit Magyarországnak hívnak, és a szívünkben él. A külső Magyarországot, a talpalatnyi földet a Duna mindkét partján az a haza formálja, amelyik odabent lakik – bennünk, állampolgárokban. Ha tehát a belső értékeink elkallódnak, a lelki tájaink pusztulnak, ha hagyjuk, hogy a körülmények úrrá legyenek a belső tartásunkon, akkor nem kell emigrálni, hogy igaza legyen Herdernek, aki vészharangot kongatott nemzetünk felett a 19. században. Mert egy nemzet, egy közösség először a lelkében kezd sorvadni, száradni, majd elhalni… Vörösmarty figyelmeztető szavai örökérvényűek számunkra: „s a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül, s az ember millióinak szemében gyászkönny űl”.

A Szózat folytatása azonban, kedves Magyarország, kedves magyarok, minden nemzethalál-víziónál fontosabb üzenet számunkra: „légy híve rendületlenül hazádnak, ó, magyar”. Ez nem holmi fellengzős költői fogás. Ez az életfeladatunk, nekünk, akik itt születtünk: a létünkkel hitelesíteni azt a közösséget, amelyhez tartozunk. Nem csupán azokat, akik úgy gondolkoznak, mint mi. Nem csupán a szeretteinket. Nem csupán a politikai bajtársakat, hanem bárkit, akinek ebben a kis hazában éppen ránk van szüksége. A mi segítő kezünkre, a mi kitartásunkra, a mi értékképviseletünkre a mindennapok során. Igen, itt élni-halni kell. Mert csak nagy tétben érdemes fogadni. És lefogadom, kedves Magyarország, hogy most Szent István Király valahol biztatóan felénk nyújtja a jobb kezét. Igen, ott egészen biztosan szép és romolhatatlan keze van, mert a régi, földit, itt hagyta emlékeztetőül arra, hogy fegyelem, eltökéltség és víziók nélkül nincs állam, nincs augusztus 20., nincs Magyarország, és aligha van írmagja annak a hajdan dicső harcos hordának, aki Vereckénél betört a Kárpát-medencébe.

 

Kedves Magyarország, határaidon innenről és túlról, idebentről, a szívünkből kívánok Neked áldott születésnapot, és kívánok minden magyarnak felelős, szívből megélt, egymáshoz forduló mindennapokat!

Vukovári Panna

2025. augusztus 19.

Adatvédelmi áttekintés
Barankovics Alapítvány

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolnak a böngészőjében, és segíti a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.

Feltétlenül szükséges sütik

A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.

Funkcionális sütik

Ez a webhely a Google Analytics-et használja anonim információk gyűjtésére, mint például az oldal látogatóinak száma és a legnépszerűbb oldalak statisztikája.

A cookie engedélyezése lehetővé teszi, hogy javítsuk honlapunkat.