Ringató terápia

Test - Lélek - Szellem

Hogy egy pszichoterápia mitől sikeres még vita tárgyát képezi. Amikor működik, akkor a módszerei a jó szülői nevelés szeretet dinamikáját utánozzák.

 

2006-ban egy csapat norvég kutató azt kezdte el tanulmányozni, hogy a tapasztalt terapeuták hogyan tudnak segíteni az embereknek abban, hogy megváltozzanak. A csapatot az oslói egyetem klinikai pszichológia professzora, Michael Ronnestad vezette, és 50 terapeuta-páciens kapcsolatot követtek nyomon, azt vizsgálva, hogy mi az, ami hatékonnyá teszi ezeket a terápiákat. Margrethe Halvorsen, egy kórházi gyakorlaton lévő kutató azt a feladatot kapta, hogy a kezelések végén interjút készítsen a páciensekkel. Így találkozott Cora-val – a 40-es évei végén járó, egyedülálló, gyermektelen, szeretetreméltó hölggyel. Gyerekként Corát (ez álnév) többször szexuálisan zaklatta az anyja és az anyja barátai. A terápia megkezdése előtt rendszeresen kárt tett magában. Többször megpróbálta megölni magát, és a testén még mindig láthatóak voltak a sikertelen öngyilkossági kísérletek nyomai.

„A története megjelent a szobában”

mondja Halvorsen, majd elhallgat, ahogy szavakat keres, hogy kifejezze azt a mély hatást, amit Cora tett rá. Hét évvel azután, hogy találkoztak, még mindig nehéz szavakba önteni: „talán a jelenlét a megfelelő szó”. Ahogy Cora az atrocitásairól beszélt – tiszta szemmel, egyenletes hangon- elgondolkodtatta a kutatót. Nem értette, hogy egy ennyire sebzett ember, hogy tud ilyen élettelinek és töretlennek tűnni.

Az interjú egy pontján, Halvorsen arra kérte Corát, hogy egy szóval, vagy egy képpel jellemezze a terápiát, amire ő hirtelen kibökte: „megmentette az életemet”. Ez felkeltette Halverson érdeklődését és három másik pszichológust hívott, hogy megfejtsék, hogy mi történt a terápiás szobában. Először meginterjúvolták a terapeutát és a pácienst. Majd a csapat végigolvasta a 242 összefoglaló jegyzetet, amit az egyes terápiás beszélgetések után írt a terapeuta és a páciens három éven keresztül. Ezekből a csapat szó szerint lejegyzett 25 alkalmat, amik különösen fontosnak tűntek. A végső anyag egy terjedelmes, 500 oldalas, sorköz nélküli szöveg lett. Halverson és kollégái két éven keresztül gondolkodtak, hogy mi lehetett az, ami segített megmenteni Cora életét.

Amikor elmélyedsz abban, hogy hogyan változnak meg az emberek a terápia során, könnyű összezavarodni. Itt van egy pszichológiai beavatkozás, ami ugyanannyira jól működik, mint a gyógyszerek (tanulmányok szerint hosszútávon még jobban is), de mégis mi az, ami működik?

Két ember ül egy szobában és beszélgetnek egy héten egyszer, egy előre meghatározott ideig és aztán az egyikük megváltozva lép ki az ajtón, olyasvalakiként, akit már nem bénít meg a félelem, a fájdalom nem nyom és a reménytelenség nem tör össze. Miért? Hogyan?

Még inkább zavarbaejtő, ha azt nézzük, hogy mennyire más módszerekkel és megközelítésekkel dolgoznak a terapeuták. Egyesek azt akarják, hogy többet érezz (pszichodinamikus és érzelem központú megközelítés) mások pedig, hogy kevesebbet érezz és többet gondolkodj (kognitív viselkedés terápiák, vagyis a CBT). Az előbbi úgy tartja, hogy a problémás érzelmeknek elő kell jönnie, dolgozni kell rajtuk és újra fel kell dolgozni őket, az utóbbi pedig abban hisz, hogy a problémás érzelmeket a negatív gondolatok tudatos megváltoztatásával kell kontrollálni és így kell dacolni velük. Egyes terapeuták alig beszélnek az ülések alatt, hogy a csend hozza ki a páciensekből a kellemetlen igazságokat, mások meg alig tartanak szünetet a házi feladatok és különböző strukturált feladatok kiadása közben. A több, mint 400 féle terápiás kezelés során a terapeuta felveheti egy gyógyító, egy bizalmas, egy klinikai szakértő, egy mentálhigiéniás coach szerepét, vagy akár ezeknek a szerepeknek a végtelen kombinációját is alkalmazhatja.

Az elmúlt három év során több tucat terapeutával beszélgettem, hogy megértsem, hogy mi az, amitől a kezelés működik, vagyis inkább gyógyít. Kiszélesítettem a kutatásom területét, hogy megértsem, mitől hatékony a terápia, de úgy tűnt, hogy sem a kutatók, sem a terapeuták nem tudják meggyőzően elmondani, mitől működnek a terápiák. Bosszankodva, újra és újra Alan Kazdin gyakran idézett cikkéhez tértem vissza, aki azt írta:

“elképesztő, hogy évtizedek óta tartó pszichoterápiás kutatások után, még mindig nem tudunk egy bizonyíték-alapú magyarázatot adni arra, hogy hogyan és miért tudnak változást elérni a terápiák.”

Hogy tovább bonyolítsuk a dolgokat, az elmúlt évtizedekben számos tanulmány jutott arra a váratlan konklúzióra, hogy a különböző terápiáknak nagyjából ugyanolyan hatása van. Ez az úgynevezett “dodó madár eredményhirdetés”, amit Alice csodaországban egyik szereplőjéről neveztek el, aki egy verseny eredményhirdetésén azt mondta, hogy minden versenyző nyert és így mindenki fog kapni díjat. Az, hogy egyik terápiás módszer sem jobb a másiknál meglepő lehet az olvasóknak, de a terület kutatói számára egyáltalán nem az. “Annyi bizonyíték van erre, hogy ha bizonyos teóriák ezt nem éreznék magukra nézve fenyegetőnek, akkor már rég elfogadták volna, mint a pszichológia tudomány egyik fő felfedezését.”-írja Arthur Bohart.

Azonban ez az állítólagos egyenlőség a különböző terápiák között kizárólag statisztikai következtetés. Nem beszél arról, hogy a különböző egyéneknek melyik terápia lenne a legalkalmasabb és azt sem állítja, hogy bármelyik terápiát választhatjuk, mert úgyis ugyanazt az eredményt fogjuk elérni. Talán egyes emberekhez jobban passzol a kognitív megközelítés strukturáltsága és iránymutatása, míg mások jobban reagálnak a pszichodinamikus, vagy egzisztenciális megközelítés nyitott-végű feltárás és értelmező módszereire. Ha csak a statisztikákat nézzük, akkor ezek a módszertani különbségek eltűnnek és minden terápia egyformán hatékonynak mutatkozik.

Sok kutató, azonban, úgy gondolja, hogy nem ez az egyetlen magyarázat. Ők úgy látják, hogy az az oka, annak, hogy egyik terápia sem áll a többi felett, hogy van bennük néhány közös elem, ami miatt mind működnek. Ezek közül is a terápiás kapcsolat a legfontosabb, aminek pozitív hatását számos adat bizonyítja. Az érzelmi kapcsolat és együttműködés a terapeuta és a páciense között- amit szövetségnek hívnak- az egyik legmegbízhatóbb előjelzője a javulásnak, még azoknál a terápiáknál is, amik nem a kapcsolati tényezőket hangsúlyozzák. Mostanáig a legtöbb tanulmány csak annyit tudott kimutatni, hogy ez a szövetség hatással van a páciensek mentális állapotára. A kutatási módszerek fejlődésével azonban kimutatható az okozati összefüggés, hogy a terápiás kapcsolat gyógyító hatású. Hasonlóképpen, a kutatások a hatásos terapeutákról azt mutatják, hogy a nagyobb tapasztalat, vagy a módszerek szigorúbb betartása nem feltétlenül vezet jobb eredményekhez, azonban a melegség, az együttérzés, a reményteliség és az érzelmek kifejezése igen.

Ami a terapeuta és a páciense között zajlik, az túlmegy az egyszerű beszélgetésen és mélyebbre hatol, elementárisabb, mint egy klinikai kezelés.

Az anya és a gyermek fejlődési lépéseihez hasonlítható, ami segít egy bepelenkázott káoszból, egy normális, egészséges embert faragni. Itt most a kötődésről beszélek. És hogy még tovább menjek, mi van akkor, kérdezi a kötődés-elmélet, ha a terápia lehetőséget teremt számunkra, hogy visszamenjünk az időben, és megjavítsuk az érzelmi kötődéseinket, és így helyrehozzuk a rosszul működő mechanizmusokat.

A kötődés elmélet az 1950-es évekig nyúlik vissza, amikor is, a brit pszichoanalitikus, John Bowlby egy teljesen új paradigmává egyesítette az evolúciós elméletet és a pszichoanalitikát. Megdöbbenve tapasztalta szakmájában az akadémiai szigor hiányát, ezért Bowlby az állati viselkedéstan virágzó tudománya felé fordult. A gyermekmajmokon végzett kísérletek (némelyik annyira kegyetlen, hogy ma már nem engednék elvégezni őket) cáfolták az akkoriban uralkodó nézetet, miszerint a gyermekek elsősorban élelmiszer forrásként tekintenek az anyjukra. Bowlby rájött, hogy az anya-gyermek kapcsolatot nem kizárólag az emlőre való csatlakozás generálja, hanem a kötődés komfortérzete is.

A megnyugvásra, vagy a biztonságra való igényünk egy velünk született szükség, mondja Bowlby. Úgy fejlődtünk, hogy kötődést alakítsunk ki az idősebb és bölcsebb gondviselőnkkel, hogy azok megvédjenek bennünket a hosszú ideig tartó gyámoltalanságunk alatt felmerülő veszélyektől. A kötődési figura, aki általában az egyik, vagy mindkét szülő is lehet, egy biztonságos bázis, ahonnan fel lehet fedezni a világot és ahová vissza lehet térni megnyugvásért. Bowlby azt látta meg a kötődés-elméletben, hogy elkezdhetjük tudományosan vizsgálni az intim kapcsolatokat, és ha lehetőség nyílik, hogy a szülőket és a gyermekeiket tanulmányozzuk, akkor azt is megérthetjük, hogy mi zajlik a terápiás szobákban a terapeuta és a páciense között.

A kötődés-elmélet kutatások azt sugallják, hogy a korai interakciók a gyermek és a gondviselő között alapvetően meghatározzák azt, hogy hogyan látjuk magunkat, mit várunk másoktól, hogyan dolgozzuk fel az információkat, hogyan birkózunk meg a stresszel és hogyan szabályozzuk az érzelmeinket felnőttként. Például, együttérző anyák – a gügyögő, engesztelő típus – gyermekeinél biztonságos kötődés fejlődik ki, a gyermekek megtanulják elfogadni és kifejezni a negatív érzelmeiket, megtanulnak másokra támaszkodni segítségért, és megbízni a saját képességeikben, hogy fogják tudni kezelni a stresszt.

Ezzel szemben, a hűvös, nehezen reagáló, érzéketlen gondviselők gyermekei bizonytalan kötődést alakítanak ki. Aggódni és szorongani kezdenek annak a legkisebb jelére is, hogy elválaszthatják a kötődési figurától. Nyers és elutasító anyák gyermekei általában elkerülő magatartást tanúsítanak, érzelmeiket elnyomják, és egyedül próbálják megoldani azokat. Végül, a goromba gondviselők gyermekei dezorganizáltak lesznek, az elkerülő és a szorongó megoldás közül választanak, furcsa viselkedést vesznek fel, és mint Cora, gyakran kárt tesznek magukban.

A szorongó, elkerülő és dezorganizált kötődési stílusok a nem megfelelő gondoskodásra adott válasz: „egy rossz helyzetből a legjobbat kihozni” esete. Ezek az ismétlődő interakciók a nem megfelelő kötődési-figurákkal belénk lesznek kódolva és később tudatalatt aktiválódnak az életünkben, leginkább stresszes, vagy intim szituációkban. Így tudnak a gyermekkori kötődési minták megszilárdulni és a személyiségünk maró részévé válni, eltorzítva azt, ahogy a világot látjuk és megtapasztaljuk, és ahogy másokkal kapcsolatba lépünk. Mario Mickulincer, a modern kötődés-elmélet úttörője, pont az ilyen dominóhatásokat tanulmányozza. Két évtized kutatásainak eredménye alapján úgy találta, hogy a szorongó embereknek alacsonyabb az önbecsülésük és könnyen elborítják őket a negatív érzelmek. Hajlamosabbak a veszélyeket felnagyítani, és jobban kételkednek a képességeikben, hogy a veszélyekkel meg tudnak-e birkózni. Az ilyen emberek kétségbeesetten vágynak a biztonságra, megpróbálnak „egyesülni” a partnerükkel és gyakran gyanakvóak, féltékenyek, vagy mérgesek lesznek ésszerű indokok nélkül is.

Ahogy a szorongók kapcsolódásra vágynak, úgy az elkerülők távolságra és irányításra. Elszakadnak az erős érzelmektől (pozitív és negatívaktól is), elkerülik a konfliktusokat és az intimitást. Az önállóságuk azt jelenti, hogy magukat erősnek és függetlennek látják, de ennek a pozitív képnek az az ára, hogy másokról negatív képet alkotnak. Ennek eredményeképpen, a közeli kapcsolataik felületesek maradnak, hidegek és nem kielégítőek. És míg a hétköznapi kihívásoknál segíthet ez az érzelmi bénultság, amikor igazi válsághelyzetben találják magukat, a védekezési rendszerük összeomolhat és különösen sebezhetővé válnak.

Nem nehéz észrevenni, hogy ezek a kötődési minták hogyan tudják aláásni a mentális egészségünket. Mind a szorongó, mind az elkerülő megoldás esetén a szorongásnak, depressziónak, magánynak, evési, vagy viselkedési zavaroknak, alkohol függőségnek, rosszindulatnak, és szerfüggésnek egy magasabb fokú kockázatával találkozhatunk. A kötődés -elmélet szerint ezeket a problémákat egy új kapcsolatban és azon keresztül lehet kezelni. A jó terapeuta egy ideiglenes kötődési figurává válik, aki átveszi a gondozó anya szerepét, visszaállítja az elveszített bizalmat, helyreállítja a biztonságot és beleneveli a páciensbe a normális gyermekkorban kialakuló két fő készséget, az érzelmek szabályozását és az egészséges intimitást.

Amikor Cora elkezdte a terápiát, akkor egyértelmű volt, hogy egy kihívást jelentő páciens lesz. A háziorvosa egy levélben próbált egy bátor terapeutát találni, és láthatjuk is, miért: Cora ragaszkodott a jogához az öngyilkossághoz és ahhoz, hogy magában kárt okozzon. “Az volt az érzésem, hogy akár a terápia közepén is megölheti magát, de ezt a kockázatot vállalnom kellett” mondta a terapeutája a kutatóknak a tanulmány végén. Szóval hogyan sikerült mégis visszahúznia Corát a szakadék széléről?

Miközben megpróbáltak a rengeteg összegyűjtött adatból válaszokat találni a kérdéseikre, egy érdekes hívás-válasz mintára figyeltek fel a kutatók a terapeuta és a páciense között, ami az anya-gyermek interakcióra hasonlít. Először, Cora magát degradálta, a terapeuta elismerte ezt a negatív érzelmet, de rögtön el is térítette azt. Újradefiniálta ezeket a destruktív tendenciákat, amiket gyermekkorában túlélési mechanizmusokként használt, hogy megvédje magát a traumától, de felnőttkorában már akadályozták őt az életben. Finoman, de határozottan szembeszállt Cora öngyűlöletével, úgy hogy valami emberivé és érthetővé definiálta azt, amit Cora elfogadhatatlannak és elítélendőnek tartott magával kapcsolatban.

Gyakran kérte, hogy gondoljon a gyerekre a lépcsőn, ilyenkor egy emlékre utalt, amit Cora korábban osztott meg vele. “Ez egy nagyon felkavaró jelenet”, mondta Halvorsen, amiben Cora anyja nagyon mérges lett rá. Egy bőröndbe rakta a kislány ruháit és azt mondta neki, hogy menjen el a házból. A kislány órákon keresztül ült kint a lépcsőn és nem tudta, hogy mit csináljon, vagy hogy hová menjen. A terapeuta újra és újra visszatért ehhez a jelenethez, és megpróbálta Cora önsajnálatát felébreszteni és rábírni, hogy szembeszálljon lankadatlan önkritikájával.

Ez az együttérzés, aztán újradefiniálás, és a szégyenérzet megszüntetése pont olyan, mint a visszatükröző, csillapító interakció az anya és a gyermeke között az első években. Töltsünk el egy kis időt egy újszülöttel és azt fogjuk látni, hogy amikor a babák sírnak, az anyák azonnal megjelennek, felveszik őket, majd eltúlzottan leutánozzák a kicsi szorongásait. Péter Fónagy szerint az anyák eltúlzott visszatükrözése fontos szerepet tölt be a gyermekek érzelmi kontrolljának és öntudatának kialakulásában. A szorongás érzése a gyermekben, például, egy érthetetlen keveréke a fizikai változásoknak, gondolatoknak és viselkedésnek. Amikor az anya tükrözi a gyermek szorongását, akkor érti meg, hogy mit érez.

Ez a tudás, mondja Fónagy, nem velünk született. Addig nem értjük meg a belső tapasztalásainkat, amíg meg nem látjuk azokat kívülről, eljátszva számunkra a gondviselőnk arcán és reakcióiban. Paradox módon, még ha tökéletesen tudom is, hogy mikor szorongok, mondja Fónagy egy 2016-os videó interjúban, a szorongás, amit a saját szorongásomként élek meg, nem az enyém, hanem anyám arcának a képe, amit akkor láttam, amikor gyerekként szorongtam. Az érzékeny anya átveszi és tükrözi a gyermeke érzelmeit és mentális állapotát és a gyermek megtanulja felismerni a belső tapasztalásait, mint a szomorúság, a szorongás és az öröm. Korábbi kaotikus érzelmek koherensé válnak és beépülnek a gyermek öntudatába, ami lehetővé teszi, hogy az érzelmeiket feldolgozzák, megjósolják és megfelelően irányítsák.

De az anyák nem csak visszatükrözik a babák érzelmi fájdalmait, hanem meg is nyugtatják őket. A babákat a kezükben ringatják, búgnak a mézédes hangjukon, amitől elapadnak a könnyek, és a fogékony anyák megfékezik a babák negatív érzéseit. Szorongás a babától a mamára rakódik át és átalakul, ahogy az anya nézi a gyermekét és tulajdonképpen előre feldolgozódik. Ezután egy kevésbé intenzív, átalakult formában kerül vissza a gyermekre.

Cora terapeutája hasonlóképpen segített neki feldolgozni a legfájdalmasabb emlékeit. Azáltal, hogy megtanulta elviselni a negatív állapotokat, ki tudott fejleszteni egy egyfajta stressztűrő képességet a sötétebb belső tapasztalásaival szemben. Arra bátorította Corát, hogy eressze ki a szégyenérzetét és a dühét, amiket aztán ő empatikusan visszatükrözött egy olyan módon, ami lehetővé tette Corának, hogy lássa és megértse magát. Emellett megfékezte és átalakította ezeket az érzelmeket, azzal, hogy újrafogalmazta őket, mint adaptáció, védelem és túlélés. Mint egy jó anya, előre feldolgozta Cora bánatát, azzal, hogy értelmet és magyarázatot adott nekik, olyanná alakította, amit Cora el tudott fogadni és el tudott viselni.

Végül, a közös megregulázása az érzelmeknek anya és gyermeke között, vagy a terapeuta és a páciense között, lehetőséget teremt az önszabályozásra és az önuralomra. Ez egyrészt úgy valósul meg, írja Mikulincer 2003-ban, hogy a gyermek magába olvasztja a gondviselőt: az ő hangja és magatartása a részévé válik, és amikor nehéz időket él meg, ugyanazokat a hangokat és szavakat használja, amiket az anyja egykoron használt, hogy megnyugtassa. Egy másik módja ennek az, hogy a gyermek belső erőforrásokat fejleszt ki, azzal, hogy szembeszáll és tanul a kihívásokból. Azzal, hogy megteszi első önálló lépéseit, a fiatal gyermek a bukás elkerülhetetlen kockázatával néz szembe. Akkor is, amikor a rengeteg egyéb csábítással küzd, mint a játékok kézbevétele vagy a konnektorba nyúlás. Egy szerető és törődő gondviselő figura támogatásával, megnyugtatásával, vezetésével és bátorításával, a gyermekek jobban meg tudnak birkózni a bukással, kitartanak az akadályok ellenére is és nem hagyják, hogy eltérítsék őket, mondta Mikulincer. Így a gyerekek megtanulják eltűrni a negatív érzelmeiket, és értékes tudást szereznek, hogy saját maguk is meg tudjanak küzdeni a problémájukkal.

Egy hasonló folyamat zajlik le a terápia során. Egy idő után, a páciensek magukévá teszik a terapeuta melegségét és megértését, belső erőforrássá alakítják, amihez visszanyúlhatnak, amikor erőre és támogatásra van szükségük. Így egy új, együttérző hang születik meg, ami elhallgattatja a belső kritikát, ami a korábbi kötődési figurák hangjait idézi. De ez az átalakulás nem jön könnyen. Ahogy a költő W. H. Auden írta:

“inkább elpusztulunk, mintsem megváltozzunk..”

Az a terapeuta munkája, hogy biztos hátország és védett kikötőként terelgesse a pácienst, akik ismeretlen vizekre eveznek. Segít nekik a reményt megőrizni, a fájdalmak, szomorúság, düh, szorongás, reménytelenség ellenére kitartani, amikkel útjuk során szembekerülhetnek.

Ezt nem csak beszélgetéssel éri el, hanem szavak nélkül is. Tulajdonképpen, Allan Schore pszichológus szerint, a változást nem az intellektuális beszélgetések hozzák el, hanem sokkal észrevétlenebbül történik meg – a két agy és a két test közötti kommunikáció által. Lehet, hogy ez a fajta kötődés dominál azoknál a terápiáknál, ahol kevesebb kommunikáció és több szabálykövetés van.

Mégegyszer, ez a folyamat a korai életszakasz helyes gondoskodását utánozza. Jóval a beszéd megjelenése előtt, az anya és gyermeke nonverbális jelekkel kommunikálnak egymással – mimikával, egymásra nézéssel, vokális nüánszokkal, gesztikulációval és érintéssel. Ezt a non-verbális kommunikációt, írja Schore, rögzíti és feldolgozza a baba jobb agyféltekéje, ami segít kialakítani a fejlődő idegrendszert, ami az érzelmek feldolgozásért és az automatikus stressz válaszokért felelős. Az anya nonverbális jelei fenntartás nélkül, nem tudatos stratégiáként ívódnak belénk, amiket a gyerek jobb agyféltekéje öntudatlanul aktiválni fog, hogy az érzelmeit szabályozza később az életben.

Valami hasonló zajlik le a terápia során is. A jó terapeuta tudatalatt ráhangolódik a ki nem mondott érzelmekre, belső állapotokra, amikről a páciens lehet, hogy nem is tud. Percről percre, a terapeuta hozzáigazítja a saját testbeszédét a páciens belső ritmusához, egyfajta tánclejtésbe kezdenek, amiben mindketten befolyásolják egymást, és egymáshoz hangolják magukat. Schore szerint, egy idő után, a terapeuta non-verbális kommunikációja beépül a páciens jobb agyféltekéjébe, felülvizsgálja az eltárolt problémakezelő mintákat, és utat nyit egy rugalmasabb és alkalmazkodásra képes mintának.

Fónagynak, a szociális tanulás egy olyan tényező, ami szintén alapvető szerepet játszik a jólét helyreállítása során a terápiában. Az evolúció helyzeti előnyéből tekintve, a másokban való nem bízás előnyös lehet a túlélésünk szempontjából. Mégis, egy nagyon szociális lénynek, mint az ember, az állandó éberség nem sok jót jelent.

Hogyan bízzunk, működjünk együtt, és kapcsolódjunk másokhoz, ha közben állandóan az ebben rejlő veszélyektől akarjuk magunkat megóvni?

Csibra Gergely és Gergely György CEU professzorok által javasolt természetes pedagógia elmélet, úgy tűnik, hogy tud erre egy választ adni. Elméletük szerint az evolúció kifejlesztett egy remek kis mechanizmust, ami megnyugtatja az állandó éberségünket, és lehetővé teszi, hogy másoktól tanuljunk. Hogy felismerjük a fontos és megbízható információforrásokat, vizuális és verbális jelekre támaszkodunk. Gyerekkorban, írja Fónagy 2014-ben, ezek a jelek ugyanazok, mint amik a biztonságos kötődés alapjai (például az anyai „beszéd” különleges dallama). A babák, más szóval, fel vannak készítve, hogy bízzanak a fogékony gondviselőben, aki cserébe segít nekik, hogy hogyan bízzanak meg másokban és hogyan lavírozzanak a társadalomban. Egy 2009-es tanulmány azt mutatja, hogy a biztonságosan kötődő gyermekek pontosan meg tudják ítélni a hitelességet, bíznak a mamájukban, amikor indokoltnak látják, de a saját ítélőképességüket követik, amikor úgy látják, hogy az anyjuk nem reálisan látja a helyzetet. A magukba és másokba vetett hitük és magabiztosságuk ezeket a gyerekeket olyan felnőttekké teszik, akik nyitottak az újra, nem idegenkednek a bizonytalanságtól és rugalmasan változtatják a nézeteiket, ha ezt egy új információ indokolttá teszi.

Ennek az ellenkezője igaz a bizonytalanul kötődőkre. A szorongó emberek hajlamosak eltorzítani a szociális jeleket és felnagyítani a fenyegetettséget, ami rossz irányba terelheti őket. Partnerüket megbízhatatlannak, nem támogatónak és közömbösnek látják. Az elkerülő emberek a maguk megvédésére törekednek, ami miatt negatív sztereotípiákhoz ragaszkodnak másokról, annak ellenére, hogy a bizonyítékok pont ennek az ellenkezőjét mutatják. Például, Miskulincer 2003-as tanulmányában, házastársakat kértek fel, hogy három héten keresztül osztályozzák a partnerük viselkedését. A szorongó emberek magasabb osztályzatot adtak, amikor a partnerük objektíve támogatóbban viselkedett, az elkerülő emberek azonban egyáltalán nem vették észre a pozitív változásokat a partnerük viselkedésében.

A bizonytalan kötődés, úgy tűnik, fenntartja a természetes gyanakvásunkat és elzár minket a társadalmilag fontos információktól. Fónagy ezt a tudás átadásába vetett bizalmatlanságnak hívja, és úgy találja, hogy ez a közös nevezője sok mentális egészségügyi problémának, és azok komolyságát és makacsságát is megmagyarázza. A pszichoterápia fő értéke az, hogy újra életre tudja kelteni a tudás átadásába vetett bizalmat, és el tudunk kezdeni tanulni másoktól a társadalmi környezetünkben.

A biztonságos kötődés helyreállításával, a terápia csökkenti a társadalmi éberségünket, és nyitottá válunk arra, hogy egy másik emberben megbízzunk – a terapeutában – ami végül képessé tesz minket, hogy más emberekben is megbízzunk a világban.

Ez a folyamat annyira fontos, hogy még a CBT terápiákban is megjelenik. Amikor a páciensek folyamatosan a negatív érzelmeikkel bombázzák a terapeutát, akkor azok ideiglenesen megváltoztatják a rutinjukat és egy ideig átélik a páciens érzelmeit, és csak ezután térnek vissza a kognitív témákhoz és az érzelmi tapasztalások racionális kontrolljához.

A biztonságos kötődés helyreállítása történt meg Coránál is. Az utolsó alkalmakkor rájött, hogy igazából nincsen egyedül. Volt egy barátja, akire támaszkodhat és egy lánytestvére, akivel közösek voltak a gyermekkori emlékei. Ugyan ezek az emberek korábban is ott voltak mellette, csak Cora egyszerűen nem látta őket, vagy nem bízott meg bennük. De a növekvő bizalma, először a terapeutában, majd a világ jóindulatában és a saját képességében, hogy el tud navigálni, lehetővé tette számára, hogy az embereket ne fenyegetésként lássa, hanem, mint lehetőségeket a társadalmi kapcsolatokra. Corát nem gyógyította meg a terápia: a traumája túl mély volt. De megmenekült. Készen áll az életre, és hogy tovább gyógyuljon.

Az utolsó ülésükön, Cora egy búcsúajándékot adott a terapeutának. Egy karabinert. A hegymászókat biztosító köteleknél használják a karabinert. Ha az egyik hegymászó megcsúszik, a karabiner segítségével tudja a másik őt megóvni attól, hogy a mélybe zuhanjon.

 

A fordítás készült az eredeti cikk alapján:
https://aeon.co/essays/how-attachment-theory-works-in-the-therapeutic-relationship)

2020. május 7.