„Áldott légy, Uram, földanya-nővérünkért, ki fenntart és ellát minket, gyümölcsöket terem, színes virágokat és füvet!” – idézi Ferenc pápa Szent Ferenc Naphimnuszát a 2015 pünkösdjén kiadott „Laudato sì” („Áldott légy”) kezdetű enciklikája elején. Az ökológiai kérdéseket előtérbe állító, azóta ún. „zöld” enciklikaként emlegetett körlevél korunk egyik legégetőbb globális problémáját, a környezetvédelmet, mint a teremtés védelmét állítja középpontjába. A klímaváltozás feltartóztathatatlan folyamata az enciklika megjelenése óta is időszerűvé teszi az ember felelősségéről és a felelős cselekvésről való keresztény eszmélődést.
Az enciklika bevezetőjében Ferenc pápa áttekinti elődei témához illeszkedő megnyilatkozásait: XXIII. János, VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek pápák beszédeit és írásait, kitekint más keresztény felekezetek, illetve vallások természethez fűződő viszonyára, s ezekhez illeszti saját, minden jóakaratú emberhez szóló aktuális gondolatait. A környezetkárosodás bemutatása után pedig rámutat a Föld erőforrásainak felelőtlen és egyenlőtlen felhasználására, így az enciklika egyik középponti gondolata, hogy az ökológiai kérdések megoldása elválaszthatatlan a társadalmi igazságosság kérdésétől. „Tény, hogy a környezet és a társadalom pusztulása különösen is érinti a bolygónkon élő leggyengébbek életét.” – állapítja meg (Első rész, V. fejezet, 48. pont). A szegénység ügye az ökológiai kontextusból sem kihagyható, a megsebzett föld segélykiáltását csak akkor hallhatjuk meg, ha egyúttal meghalljuk a szegények szavát is.
Az enciklika empirikus megközelítést alkalmazva veszi számba, mi történt a Földdel az elmúlt évtizedek során: a környezetszennyezés, a hulladékgazdálkodás, az ivóvíz problémáját járja körül, majd rámutat a Föld erőforrásainak gátlástalan kihasználására és ezek következményeire: a szennyezett környezetre és a biodiverzitás elvesztésére. „Minden évben több ezer növény- és állatfaj tűnik el, amelyeket többé már nem ismerhetünk meg, gyermekeink már nem láthatják őket, örökre elvesztek. Túlnyomó többségük emberi beavatkozáshoz kapcsolódó okok miatt hal ki.” – vonja meg a mérleget az egyházfő (Első rész, III. fejezet, 33. pont).
A jelen helyzet bemutatása után az emberi beavatkozás, mint technokratikus paradigma kerül ábrázolásra függetlenül attól, hogy ez az euro-atlanti „első világ” haszonelvű és fogyasztásra berendezkedett világszemlélete-e, vagy a „második” és „harmadik világ” meggondolatlan és következményekkel nem számoló környezetpusztítása: a környezeti terhelés ugyanis azt mutatja, hogy az ember mindenképpen kizsákmányolja élőhelyét és nem törődik azzal, mit hagy maga után. Az enciklika ezek után bírálja ezt az univerzális technokratikus paradigmát: mögötte a materializmus sejlik fel, hiszen ha az ember megvan győződve arról, hogy önmaga élete irányítója, akkor boldogulását leegyszerűsíti az immanens anyagi jólétre és nem lát azon túl. Az empíria és a bírálat után az enciklikában ezen a ponton lép be a keresztény értelemajánlat: mivel a testvéri szeretet ingyenes, általa lehetőség nyílik az utilitarizmus meghaladására, a kilépés a haszonelvűségből – a merjünk szerények lenni elve – pedig utat nyithat szívünkben a természet valódi szeretetéhez, megbecsüléséhez is.
A pápa szerint tehát vissza lehet utasítani a Föld feletti totális emberi uralmat, hiszen a „földet művelni és őrizni”, nem csupán művelni kaptuk. Így teremtettségünkből következik az a feladatunk, hogy önmérséklettel kell lennünk a Föld erőforrásainak kihasználása terén, mert ez a visszafogottság, az időszakos pihentetés nyújt esélyt a Földnek a regenerálódásra és nem mellesleg számunkra, hogy megcsodálhassuk a természet remekműveit. Itt nem valamiféle panteista attitűdről van szó, hanem keresztény közelítésben a pusztító antropocentrizmus akkor írható felül, ha interperszonalizmussal helyettesítjük. „Az sem lenne jó, ha a félresiklott antropocentrizmussal szembeni kritika háttérbe szorítaná a személyek közötti kapcsolatok értékét.” – írja ennek megfelelően a pápa. „Amennyiben a környezeti válság a modern kor etikai, kulturális és lelki válságának termése vagy külső megnyilvánulása, nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy begyógyítjuk a természethez és a környezethez fűződő kapcsolatunkat anélkül, hogy az ember összes alapvető kapcsolatát gyógyítanánk. Amikor a keresztény gondolkodás megköveteli az emberi lény különleges, a többi teremtményt meghaladó értékének elismerését, alkalmat ad minden emberi személy megbecsülésére, és mások elismerésére ösztönöz. Az emberi személyt továbbra is jellemzi az a nagyfokú nemesség, hogy nyitott a ’te’-re, akit képes megismerni, szeretni és akivel képes párbeszédet folytatni. Ezért a teremtett világgal való megfelelő kapcsolat érdekében nem kell gyengíteni az emberi személy szociális dimenzióját, de a transzcendens dimenzióját, az isteni ’Te’ felé való nyitottságát sem.” (Harmadik rész, III. fejezet, 119. pont)
Ebből következően az ökológia messze nem csupán a bennünket körülvevő természetről szól, hanem környezeti, társadalmi és teológiai integrált megközelítéssel is lehet vele foglalkozni. És ezáltal alakíthatunk ki olyan „ökológiai erényeket” – például környezettudatosság, mint szolidaritásforma, helyi kezdményezés, mint egyfajta szubszidiaritás és interperszonális közösségi és társadalmi kommunikáció –, amelyek törékeny világunk védelmében a Teremtő Isten és a Föld megóvásában szerepet vállaló minden jóakaratú ember partnereivé tehetnek bennünket. Ferenc pápa „Laudato sì” kezdetű enciklikája ehhez ad mintát és ebben nyújt útmutatást.
Petrás Éva
