Konzervatív arcképek címmel a közelmúltban jelent meg egy több mint ötszáz oldalas monográfia a L’Hartmann Kiadó gondozásában. A kötet 74 konzervatív gondolkodó arcképét mutatja be döntően a XIX. és XX. századból, akiknek a kétharmada külföldi, egyharmada magyar. Ezen szerzők alapján az olvasó áttekintheti a konzervativizmus mérvadó alakjainak életpályáját, műveit, eszméit, hatását és a kapcsolódó szakirodalmat. A könyv több mint 30 oldalas előszavát Frenyó Zoltán, a kötet szerkesztője jegyzi. Publicisztikámban a könyv, illetve az előszó által inspirálva próbálom értelmezni a konzervativizmus általános sajátosságait.
Meghatározási kísérletek
Frenyó először néhány angolszász szerző: Oakeshott, Kirk, Quinton, majd néhány német szerző: Günther, Young alapján mutatja be a konzervativizmus különböző értelmezését.
Michael Oakeshott (1901-1990) szerint “Konzervatívnak lenni tehát azt jelenti, hogy a jól ismertet előnyben részesítjük az ismeretlennel szemben, a járt utat jobban szeretjük a járatlannál, a ténylegest jobban a lehetségesnél, a korlátozott többet jelent nekünk a korlátlannál, a közeli a távolinál, az elegendő a bőségesnél, a megfelelő a tökéletesnél, és a mostani nevetés többet ér, mint az az üdvösség, mellyel az utópiák kecsegtetnek.” (8.o.)
Michael Oakeshott (1901-1990) A kép forrása: Wikipédia
Russel Kirk (1918-1994) a konzervativizmus hat alapelvét állapítja meg: “létezik egy olyan transzcendens morális rend, amelyhez meg kellene próbálnunk hozzáigazítani a társadalom működését. […] a konzervatívok támogatják a társadalmi folytonosság elvét. […] a konzervatívok hisznek abban, amit talán az előírások elvének lehetne nevezni. […] a konzervatívokat a megfontoltság, a körültekintés vezérli. […] a konzervatívok mindig figyelmet fordítanak a változatosság elvére. […] a konzervatívok nagyon is tudatában vannak a tökéletlenség elvének.” (8-9.o.) Kirk szerint az angolszász konzervativizmus empirikus és pragmatikus és így szemben áll az absztrakt és doktriner elméletekkel.
Anthony Quinton (1925-2010) szerint “ A konzervativizmus […] mind vallásos mind szekuláris formája az emberi természet tökéletlenségének belátásának alapszik.” Ezután három elvben határozza meg a konzervativizmus lényegét: “[…] a tradicionalizmus, a konzervatívoknak a fennálló szokások és intézmények iránti ragaszkodásában és tiszteletében ölt formát. […] Az organicizmus mely a társadalmat egységes, szervesen fejlődő, rendezett élő egésznek tekinti. […] A politikai szkepticizmus, az a nézet, hogy a politikai bölcsesség, vagyis az emberek életének megfelelő irányításához szükséges tudás nem elszigetelt gondolkodók elméleti spekulációjában lelhető fel, hanem a közösség egésze által felhalmozott társadalmi tapasztalatokban.” (9.o.) Jellemzését végül négy negatív meghatározással egészíti ki. Eszerint a konzervativizmus nem reakciós, nem a változatlanság híve, nem a totalitarizmus híve, és nem abszolutista.
A német konzervatív gondolkodók dolgozták ki a konzervatív forradalom eszméjét, amely nem egyszerűen a megőrzésre, hanem egy jól körülhatárolható állapot létrehozására törekszik. Albrecht Erich Günther (1893-1942) ezt írta: “A konzervatív alatt nem azt értjük, hogy ragaszkodunk a tegnaphoz, hanem hogy aszerint élünk, ami mindig érvényes.” (9.o.)
Edgar Julius Young (1893-1934) így írt: “Konzervatív forradalomnak nevezzük mindazoknak az elemi törvényeknek és értékeknek a felébresztését, amelyek nélkül az ember elveszíti kapcsolatát a természettel és Istennel, és amelyek nélkül nem lehet valós rendet felépíteni. Az egyenlőség helyébe itt a belső értékesség, a szociális érzés helyébe a tagolt társadalom helyes építménye, a mechanisztikus választás helyébe a vezető organikus kifejlődése, a bürokratikus kényszerek helyébe a valódi önigazgatás belső felelőssége, a tömeg boldogságának helyébe a nép személyiségének joga lép.” (9-10.o.)
A fentiek is jól mutatják – írja Frenyó – a konzervatív eszme egységét és sokféleségét. Ez egy olyan markáns normarendszer amelynek különböző történeti korszakokban különbözőképp jelentkezik. A konzervativizmus elvben a szerves társadalmi fejlődés, a társadalmi folytonosság, a közösségi tapasztalat, a kipróbált intézmények, a bevett szokások, a hagyomány (tradíció) híve. Szerinte a konzervativizmus egyáltalán nem “maradi”, nem egyszerűen a régit akarja, nem pusztán a status quót védi, és nem lehet csupán a lassú reformok módszeréhez kötni. (10.o.)
A konzervativizmus relációi
Csak úgy érthetjük meg a konzervativizmust, ha megvizsgáljuk a viszonyát más kategóriákhoz. Fontos kérdés, hogy a konzervativizmus mennyiben tekintendő ideológiának és mennyiben személyes beállítódásnak vagy politikai aktivizmusnak? Kirk szerint a konzervativizmus nem ideológia. Frenyó szerint ez tévedés, mert egy eszme a társadalomban szükségképpen ideológiává válik. (10.o.) Szerinte a konzervativizmus fontos tétele a társadalom, állam, jog és erkölcs természetes elrendezettségének a tana, továbbá a nemzet, az autoritás a hierarchia, és érdemelvűség (meritokrácia). (12.o.)
A szerkesztő szerint a konzervativizmus „minden vonatkozásban ellentétes a liberalizmus eszméjével” (12.o.), amellyel kapcsolatban két dolgot emel ki. Egyrészt a liberalizmus szakít a személy keresztény eszméjével és az individuum fogalmát hangsúlyozza, másrészt a tőke gazdasági és politikai érdekeit egyetemesként mutatja fel. [A konzervativizmus] ”Azonban a legélesebben szemben áll azzal a liberális kapitalizmussal, amelyben a tőkés rend létrejött, fennáll, s amely ennek a rendszernek ideológiai, politikai és gazdasági alapját adja és lényegét jelenti. […] Mindeközben időről időre megjelennek olyan vélekedések, amelyek a konzervativizmust a kelleténél közelebb hozzák a kapitalizmushoz.” (12.o.) Én is hajlok az utóbbi véleményre, vagyis arra, hogy a klasszikus (nemzeti keretek között folyó) kapitalizmus egy olyan bevált struktúra, amelyet érdemes megőrizni és megvédeni.
„A politikai konzervativizmus az úgynevezett »felvilágosodás« eszméire és a francia forradalom eseményeire való reakcióként jött létre a XVIII. század végétől kezdve.” (14.o.) Frenyó szerint a politikai konzervativizmus nincs könnyű helyzetben, mert egy politika előtti irányzat, ugyanakkor korának politikai küzdelmeiben is állást kell foglalnia. Ebből következik, hogy a különböző korokban és helyzetekben a politikai konzervativizmus válaszai is különböznek. A szerkesztő röviden kitér Portugália 20. századi történelmére, ahol „1908-ban a szabadkőműves páholyok parancsára ölték meg egyszerre I. Carlos királyt és Don Luis trónörököst.” (19.o.) „A teljes zűrzavarnak a hadsereg vetett véget, amely 1926. május 28-án magához ragadta a hatalmat.” (20.o.) Ez általában elvezet a konzervativizmus, illetve a baloldal és a liberalizmus viszonyának a kérdéséhez. (18-20.o.)
Frenyó kitér a konzervativizmus és a világnézet viszonyára is. Heideggerre támaszkodva, amellett érvel, hogy a konzervativizmus egyszerre tekinthető egy reflektálatlan világnézetnek, illetve egy meghatározott világnézetnek. (16-17.o.) A konzervativizmussal kapcsolatban nagyon fontos kérdés, hogy hogyan viszonyul a valláshoz és azon belül a kereszténységhez. Rámutat arra, hogy az európai értékek alapvetően keresztény értékek. (22-26.o.)
A konzervativizmus értelmezésében fontos szerepet játszik a normalitás fogalma. Meg lehet-e azonban mondani hogy mit jelent a normalitás?– teszi fel a kérdést Frenyó? (38.o.) Szerinte a normalitás nem egy eredendő állapot az időben, hanem a mindenkori jelen egyik mozzanata. Az ember jelenének mindig van normalitás mozzanata vagy dimenziója, valamint olyan tényezője, amely mintegy áldozatul esik és szolgálja lesz a mindenkori jelen uralkodó eszméinek és ideológiájának. (38-39.o.)
Formális összegzés
A konzervativizmus a latin “conservare” igéből származik és jelentése megőrizni, megmenteni; azaz a fogalom szó szerint: megőrzés-elvűséget jelent. A megőrzés ellentéte a változás, ez utóbbi fogalom meghatározása szintén nem egyszerű. Milyen mértékű eltérés nevezhető változásnak? Az állandóság és a változás egyensúlyának a kérdése nemcsak a társadalom, hanem általában az organikus létezés (lásd evolúció) alapvető problémája. A „[…] valóság a lét és a nem lét dimenziójában folyamatos alakulás. E létrendben az állandó és a változó elemei működnek, összefonódnak egymással, és dialektikus egységet alkotnak. A merő állandóság és a merő változás fikció. […] A társadalom életében a stabilitás és a mobilitás, a statika és a dinamika egyaránt valóság, arányuk a történelemben hullámzó.” – írja Frenyó (34.o.).
Ez a probléma az individuum szintjén is értelmezhető, ahogy arra a szerkesztő is rámutatott, amikor a konzervativizmus heterogén jellegét hangsúlyozta. (8.o.) Vannak a fennállót, vagyis a biztosat elfogadó személyek, akikre gyakran úgy utalnak, mint kockázatkerülő emberek, illetve vannak a fennállót elutasító és újat kereső személyek az ún. kockázatkedvelők. A kockázatkerülők megbékélnek a fennálló helyzettel, tudják, hogy nem tökéletes, de elfogadják, mert nem vállalják a változtatással járó kockázatot. Ezzel szemben a kockázatkeresők általában elégedetlenek a fennállóval és inkább óriási kockázatot vállalva változtatnak, amelynek az eredménye nemcsak javulás, hanem romlás (pl. csőd, baleset halál) is lehet. Egy további sajátosság, hogy a fennállót nem kell racionálisan igazolni, fennmaradásához elég, ha az egyén követi a meglevő szabályokat. Ezzel szemben a változást akarónak legalább önmagát meg kell győzni arról, hogy a változás javulást eredményez. A modern világban, amely a rációt tekinti a legfőbb értéknek a meggyőzésnek is ésszerűnek kell tűnnie.
A fennállóhoz való viszonyban hasonló problémák és nézetek társadalmi és szellemi szinten is kialakulnak. Tehát ideológiai szinten is beszélhetünk a fennálló védelméről és a fennállót radikálisan átalakítani akaró ideológiai, politikai és társadalmi erőkről. Az előbbit joggal nevezhetjük konzervatív, míg az utóbbit radikálisan változtató erőknek. (35.o.) Ez a két erő minden korszakban jelen van, de különböző hangsúllyal. Korunk a radikális változást helyezi előtérbe, ezért a megőrzést negatív színben tünteti fel, míg a változást pozitívan értelmezi és haladásnak nevezi, azaz eleve azonosítja a jó változással. Ezért korunk két fő ideológiai mozgalmát a fennállót védő konzervatívok és a fennállót radikálisan átalakítani akaró haladók (valójában változtatók) jelentik.
Mi történik akkor, hogyha a fennálló társadalmi rend (pl. a tradicionális társadalom) egy forradalom miatt a megsemmisülés határán van? A válasz egyszerű: a konzervatívok harcolnak a régi fennállóért, míg a haladók az új állapotokért. Tegyük fel, hogy a forradalom győz és kialakul egy teljesen új társadalmi formáció (pl. polgári társadalom). Ez esetben mit fognak tenni a konzervatív erők? Elutasítják az új fennállót és harcolnak a régi társadalmi struktúra visszaállításáért vagy pedig elfogadják az új fennállót és azt akarják konzerválni?
Kezdetben a régi, de már nem létező állapotokért fognak küzdeni, és ellenségesen fognak viszonyulni az új fennállóhoz. Itt szembe kerülnek azzal a kérdéssel, hogy a régi társadalmi struktúrát forradalmi eszközökkel erőszakosan (konzervatív forradalommal) vagy békés reformokkal állítsák vissza? Továbbá azzal a kérdéssel is, hogy pontosan mit kell visszaállítani? „Az ellenforradalom eszméjéhez visszatérve: erről konzervatív értelemben szólva helyénvaló a »visszaállítás« és a »helyreállítás« fogalmának a megkülönböztetése. A »restauráció« kifejezés nem képes kifejezni a két fogalom különbségét a »renoválás« kifejezés talán közelebb áll az eredeti eszméhez azzal a megszorítással hogy a múlt nem eszményi állapot.”(38.o.)
Ha az új formáció sokáig fennáll és beválik (pl. polgári társadalom), akkor egy idő után a konzervatív erők egy része már ezt az újat akarja konzerválni, miközben a haladók tovább akarnak menni és radikálisan új változásokat akarnak megvalósítani. Így mind a konzervatívok, mind a haladók esetében különbséget tehetünk a régiek és az újak között. Tehát vannak a régi (pl. tradicionális) társadalomhoz visszatérni, illetve az új (pl. polgári) társadalmat megőrizni akaró konzervatívok, továbbá a régit és az újat lerombolni akaró haladók. Ha a nemzetek különböző fejlettségi szinten vannak, akkor előfordulhat, hogy a régi haladók, például a polgári társadalmat akaró klasszikus liberálisok egy platformra kerülnek az új konzervatívokkal, akik már a polgári társadalmat mint bevált struktúrát védik, miközben mindkét csoport szemben áll a régi konzervatívokkal (pl. a tradicionális társadalom híveivel) és az új haladókkal (pl. a woke, BLM, LMBTQ mozgalmakkal).
Összességében én sokkal kevésbé vagyok szkeptikus a liberális konzervativizmussal (12.o.) és a nemzeti keretek között működő kapitalizmussal (18.o.), mint a szerkesztő. Sőt, úgy vélem, hogy az új konzervatívoknak össze kell fogni a régi haladókkal, ellenkező esetben az új haladók lerombolják az elmúlt évszázadokban felépített polgári világot.
Tóth I. János
Irodalom
Frenyó Zoltán: Előszó. In Frenyó Zoltán (szer.): Konzervatív arcképek. L’Harmattan – TIT Kossuth Klub Egyesület, Budapest, 2021. 7-42.o.
