A poszthumanizmus etikai dilemmája: meddig ember az ember?

A transzhumanista/poszthumanista filozófiai mozgalmak fő célja, hogy az ember sérülékeny biológiai vázát átalakítva, tökéletes hordozót hozzanak létre, amely ellenáll azoknak a fizikai sérüléseknek, biológiai folyamatoknak és kémiai reakciónak, melyeket az emberi faj jelenlegi formájában nem képes kivédeni. Ez a mai emberi határok túllépését jelenti a technikai és egyéb tudományterületek fejlődése által felkínált eszközök segítségével. Maga a transzhumanizmus szó is emberfelettit jelent. A gondolat, hogy meghaladjuk létezésünk határait, hogy lázadjunk a természet rendje ellen, ősidők óta jelen van a kultúrtörténetben, de ma közelebb állunk a megvalósulásához, mint valaha. Ha a biotechnológiai újításoknak köszönhetően addig tudnának fejleszteni magunkat, hogy soha nem lennénk betegek, nem öregednénk és olyan fizikai határokat léphetnénk át, amelyekhez képest mérten a világ leggyorsabb, legerősebb sportolói is elmaradnának, élnénk-e ezzel a lehetősséggel? Akarunk-e szurperintelligens lényekké válni? – teszik fel a kérdést az irányzat hívei. Pontosabban, tegyük hozzá: egyáltalán kellene-e élnünk ezzel? És ha a válasz igen, hogyan változtatná meg mindez a gondolkodásunkat, társadalmaink működését?

Ha távoli jövőben az emberiség egyik fele valóban a technológiailag továbbfejlesztett testben fogja jól érezni magát, akkor hol fog húzódni az a határ, amikor teljesen szét kell választani a két (vagy több) faj közötti világot? 2017-ben, Szaúd-Arábiában a közösségi célokra létrehozott Sophia nevű robot jogilag is emberré lett minősítve, ami mindenképpen unikális mind az emberiség történetéből szemlélődve, mind a poszthumanizmus szempontjából. A poszthumanizmus képviselői között arról is diszkusszió folyik, hogy az ideológia az emberi faj fejlődését jelenti egy magasabb szintű evolúciós lépcsőfokra, vagy egy olyan környezetet, ahol minden élőlény és az emberek által létrehozott eszközök, robotok és a mesterséges intelligencia is egy közös élettérben képes létezni, valahogy úgy mint Asimov Alapítvány világában.

A poszthumanista filozófia elméleti kiindulópontjában a humanizmus filozófiai irányzatának kritikája áll. A humanizmus ugyanis – az ő olvasatukban – ahelyett, hogy megteremtette volna az emberek közötti egyenlőség lehetőségét, a jogi intézményeken keresztül, fundamentálisan erősítette meg az emberek közötti különbségeket. A humanizmus emberképe konkrét elképzeléssekkel rendelkezett. Ebből sarjadt ki a fehér férfi szupremáciája, a nemek közti egyenlőtlenség és a rabszolgatartás intézménye is. Az ember csak és kizárólag a jó fizikumú, fehér férfit jelentette, mindenki más, aki eltért ettől, alávetett kategóriába került. A humanizmus filozófiai értékeit bíráló poszthumanista gondolkodók úgy látják, hogy az erőszakos cselekedetek mind ebből a lételméletből fakadnak. Amint az emberi faj már nem volt inherens része a természetnek és az állatok világának, magától értetődővé tette, hogy erősebb, ügyesebb, okosabb, vagyis összességében jobb minden másnál. Képes volt meghódítani a természeti erőforrásokat, lebontani kőfalakat, majd újakat emelni, levadászni és domesztikálni a vadállatokat. Ez a domináló attitűd öröklődött és kiterjedt az emberek közötti kapcsolatokra is, nem csak a primitív létformákra. Kezdetben csak az erőkülönbségek, később a tulajdoni-vagyoni állapot, legvégül pedig a rasszok különbségei váltak mérvadóvá. Bizonyos etnikumok elnyomása, a rabszolgaság és a népírtások azért lettek legitimálva, mert az évszázadok alatt felállított ontológiai szempontrendszer szerint a szubhumánok nem tartoztak az humánok, vagyis a humanizmus taxonómiájába. Így, az ellenük elkövetett sérelmek nem számítottak erőszakcselekménynek, ugyanúgy, ahogy az állatok ellen elkövetettek sem. A poszthumanizmus elméleti képviselői ezért nem csak az emberek, hanem az állatok jogaira, igen nagy hangsúlyt fektetnek. Ha a humanizmus a klerikális, istenközpontú világ meghaladását jelenti, akkor a poszthumanizmus azt hirdeti, a poszthumánok képesek lesznek korrigálni az emberiség által elkövetett bűnöket.

Az ember és gép szimbiózisának lehetőségét igenlő transzhumanisták narratívája egyre inkább összecseng a woke/progresszív baloldali mozgalmakkal és talán az se lehet véletlen, hogy a techóriások bölcsőjében, a Szilícium-völgyben válik napról napra népszerűbbé egyes filantrópok körében. A radikális baloldalt bírálók szerint az irányzat eltávolodott a munkásosztály érdekeinek képviseletétől, háttérbe szorította klasszikus kapitalizmus kritikáját és ma már az identitáspolitika a meghatározó tényező eszmeiségében. Ahogyan egyes csoportokkal, nemi identitásokkal is azonosulunk, úgy a poszthumán állapot is identifikáció kérdése: el tudjuk-e fogadni, hogy valami emberen túlivá, ember utánivá fejlesszük magunkat, még akkor is, ha deviánsnak, furcsának, kívülállónak tartanak és megbélyegeznek minket? Ahogyan a kisebbségi jogokat is felkarolták az egyes pártok, úgy a poszthumánok érdekeit is képviselnie kell majd valakinek.

A humanista világszemlélet meghaladásával számos olyan újnak tűnő kihívás elé néz az emberiség, amelyekkel egyszer már szembe találta magát. Gondoljunk csak bele, a halhatatlanság perspektívájában hogyan változna meg alapvető értékeink akusztikája! Nemcsak az élet alapjait, de a társadalmi berendezkedés alapjait is újra kellene gondolni. Amennyiben az emberi fajt, a humánumot meghaladnánk, akkor az emberi jogokat is új dimenzióban kellene értelmezni. Fundamentális kérdés például, hogy hogyan lehetne egyenlőségjelet tenni a poszthumán létet választó emberfeletti ember és azok közé, akik elutasítják, hogy a testükbe beépített gépekkel turbózzák fel fizikai képességeiket? Mi van, ha a poszthumán lényekké válás költségeit egyesek képesek megfizetni, míg másoknak anyagi esélye sem lesz emberfeletti emberré válni? Vajon milyen viszony képzelhető el a félistenné váló poszthumán lények és az egyszerű emberek között? Már ebből a felvetett néhány kérdésből is úgy tűnik, a transzhumanista javaslatok önmagukban nem oldják meg, csak új formában újratermelik az emberiség nagy problémáit, miközben újakkal egészítik ki azokat.

A poszthumán szempontok képviseletére elsődlegesen olyan törvényhozókat kell megválasztani, akik már most az emberi utáni „embereket” akarják képviselni, megalapozni a jövőbeni jogaikat. Sokan gondolhatnák, hogy ha ez be is következik valaha, az csak a nagyon távoli jövőben lehetséges. Pedig a folyamat első jelei már a 21. század elején jelentkeztek. Giuseppe Vatinno-t, olasz képviselőházi tagot 2012-ben megjelent könyve után az első megválasztott transzhumanista politikusként tartják számon. Szintén ebben az évben, Oroszországban hozta létre Maria Konovalenko a Longevity Party-t, Dmitry Itskov a 2045 Initiative-ot, 2013-ban Spanyolországban a jegyezték nyilvántartásba az Alianza Futurista ALFA-t, 2014-ben pedig magyar felmenőkkel rendelkező Zoltán István, alapította meg az amerikai Transhumanist Party-t. Az utóbbi párt, jelenleg több, mint 3600 taggal rendelkező politikai szervezet minden szaktárcát lefedő, politikai programmal állt elő és az egykori alapító, elnökjelölt aspirációükkal – persze az esély minden reménye nélkül – de indult is a 2016-os elnökválasztáson. A transzhumanista politikával foglalkozó politológusok úgy látják, hogy más ideológiákhoz hasonlóan, itt sincs egységes irányvonal, hogy a pártnak az ideológiai spektrum melyik oldalához kellene tartoznia. A transz-, poszthumanizmussal kapcsolatos nézetek aszerint differenciálódnak, hogy ki, hogyan képzeli el az emberiség utáni jövőt, hogyan akarja felhasználni a technológiát. A demokratikus transzhumanizmus inkább a szociális egyenlőtlenségek eltörlésére helyezné a hangsúlyt és abban hisznek, hogy a technológiai progresszivizmus emancipatórikus jelleggel bír minden ember számára, tehát egy markánsan baloldali aspektusból szemléli a folyamatokat. A kétezres évek végétől viszont egy libertárius/anarcho-kapitalista irány vette át a kormányt a „mainstream” transzhumanizmusban, amelynek követői minden központi szabályozással szemben felveszik a harcot, hiszen elképzelésük szerint semmilyen törvény nem akadályozhatja meg a transzhumán irányba mutató társadalmi fejlődés útját.

Napjaink identitáspolitikai témái között a transzneműség a döntéshozatalban, a sportokban, de az illemhelyek esetében is számos vita alapját képezi. Azok a férfiak, akik a testi fejlettségük miatt jóval nagyobb izomtömeggel rendelkeznek, méltánytalanul nagy előnyre tesznek szert a biológiai nők versenyszámaiban. Gondoljunk bele, hogy mekkora előnyre tehetnének szert azok a sportolók, akik bionikus végtagokkal rendelkeznének. Ugyan jelenleg a parasportolók nem élvezik ezeket az előnyöket, de egyes tudósok úgy látják, ha például a versenyfutáshoz használt szénszálas protéziseket sikeresen fejlesztik, úgy szignifikánsan jobb eredményeket érhetnek el az ezeket az eszközöket használó sportolók, az „ép” társaikkal szemben. Persze mondhatjuk, hogy ez egy elég merész, akár szélsőséges példa, hiszen ki akarná levágni a lábát annak érdekében, hogy aztán talán gyorsabban fusson. Görgessük tovább ezt a gondolatot más szempontokat is vizsgálva. Ma már bőr alá ültetett mikrochipek segítségével lehet fizetni, ajtókat nyitni, autókat elindítani. Ha sikerül az agyunkat csatlakoztatni a mérhetetlen mennyiségű online adatbázisokhoz, akkor az információhoz hozzáférő személyek felfoghatatlan tudásra tesznek szert, jelentős előnyhöz jutva másokkal szemben. Az sem egyértelmű még, hogy az állami szervezetek mennyire és milyen módon lesznek képesek befolyásolni gondolatainkat virtuálisan, milyen, a fejünkben lévő adatokhoz férhetnek hozzá. A transz/poszthumanizmus egy iránya által megálmodott egalitárius utópia már csak azért sem megoldható, mert minden ember számára biztosítani kellene ugyanazokat a feltételeket. Mindenki hozzáférhetne a legújabb fejlesztésekhez. De nem számolnak az elképzelés megálmodói az emberek döntési képességével sem. Nem tudhatjuk, hogy az egyes egyének miként döntenek arról, hogy szükségük van-e, vagy lesz-e valamilyen biotechnológiai beavatkozásra vagy csupán azért döntenek az intelligens implantátumok mellett, mert tudnak rá áldozni pénzt. Végezetül fel kell vázolni, ha egy nagy kollektív entitásra törekszünk, amiben minden élőlény egy egész részese lesz, akkor hogyan leszünk képesek megkülönböztetni magunkat más fajoktól? Kit nevezünk majd embernek? Azt akinek valamelyik felmenője is már biológiai ember volt, nem egy laborban a tökéletes DNS létrehozása által kitenyésztett lény? Az emberi faj meghaladása egyben dehumanizációt is jelentene ez pedig darwini értelemben teljes fajunk kipusztulását jelentené. A jövő nagy kérdése lesz-e egyetemes definíciója a homo sapiensnek és hogy az egyéni emberi jogokat fel lehet-e áldozni a kollektív technológiai progresszió érdekében.