Az ősi hagyományok gyakran ábrázolják az univerzumot, mint az isteni szeretet kibontakozását. A Rig Véda teremtéshimnusza szerint a szeretet az elsődleges jelenlét: a Kāma, ami vágyat és tudatosságot ébreszt a jógikus figyelem gyakorlatain keresztül. A szufi iszlám miszticizmusban a szeretetet hasonlóan értelmezik, mint egy külső erőt, ami a hívőket, akiket szeretőknek neveznek, Isten felé húzza.
A stoicizmus eredetileg arra fókuszált, hogy a világot a Logos, vagyis a teremtő szeretet aktív szava formálja. C.S. Lewis szerint a valóság mai értékelése, amelyet ‘elvetett képnek’ nevez, jelentősen eltér az ősi nézetektől. A tudomány által inspirált modern ember számára az univerzum gyakran megismerhetetlennek tűnhet.
A pszichoterapeuta szerint az egzisztenciális elszigeteltség érzése súlyosbíthatja a szenvedést és egyéb tüneteket, mint a túlzott fogyasztás vagy a spirituális elégedetlenség. A szeretet gyógyító ereje abban rejlik, hogy felismeri és megérti a szenvedést, még ha annak okai ismeretlenek is maradnak. Ezért vallják sokan, hogy a szenvedésben találkoznak Istennel, a racionális ellenvetések ellenére.
Simone Weil filozófus szerint a világ rendjét szeretni azt jelenti, hogy utánozzuk az isteni szeretetet, amely az univerzumot teremtette. A szeretet így nem csak egy jótékony érzés vagy kötelezettség, hanem a valóság szövetének alapvető része. Amikor valaki szeretetet kap vagy ad, összhangba kerül az őt és minden mást átható alapvető életerővel.
Ez a nézet újraértelmezheti a helyünket a világban, fokozva a szeretetre fordított figyelmet. Az ősi nézetek újraértékelése radikális változásokat hozhat, lehetővé téve, hogy az emberiség jobban összhangba kerüljön a bolygóval és a nem emberi lényekkel, miközben felismeri a szeretet isteni forrását.
