Ma 74 éve lett a Keresztény Demokrata Néppártból Demokrata Néppárt

Magyarország II. világháborúból való kiválása előkészítésére 1944 májusában jött létre a Magyar Front, amelyben náciellenes keresztény szervezetek képviselői is részt vettek. A szervezet az antifasiszta nemzeti ellenállás politikai vezető szerveként működött, s abban a Katolikus Szociális Népmozgalom igazgatótanácsa képviseletében Pálffy József szerepelt, aki rokoni kapcsolatai és egyházhűsége miatt is bírta a püspöki kar bizalmát. A front közeledtével a Magyar Front a fegyverszünet utáni hatalomátvétel kérdésével foglalkozott, egy formális pártkoalíció létrehozását határozták el. A kényszerhelyzet a régóta tervezett katolikus párt azonnali megalakítását katalizálta. A katolikus egyház feje 1944. október 11-én beleegyezését adta a Keresztény Demokrata Néppárt (KDNP) megalapításához s ahhoz is, hogy a frontban a katolikusok együttműködhessenek a kommunistákkal.[1]

A Keresztény Demokrata Néppárt megalakulása legvalószínűbb dátumának 1944. október 13.-a tűnik. A KDNP-t, amelynek tömegbázisát a KALOT szervezetei adták volna, csak világi vezetők irányították, megválasztott elnöke Pálffy József lett. Szellemi vezetőként a háttérben változatlanul Kerkai páter állt, aki a Népmozgalom élén maradt. Az alapító ülésen jelent meg a pasaréti ferences kolostorban rejtőzködő Barankovics István is, akit az értekezlet egyhangú szavazással az új párt igazgató bizottságába választott. (Pálffyban már a Magyar Frontban tudatosult, hogy a koalíciós pártok szerint Barankovics az a személyiség, akit progresszív katolikus nézetei miatt a korábbi keresztény politizálást elítélő pártok elfogadnak az új párttal való együttműködésük során.[2] Az új párt tevékenysége a kiugrási kísérlet kudarca után elméleti előkészületekre és titkos összejövetelekre szorítkozott. A KDNP megalakulása önmagában nem jelentette a háború befejezése után a párt teljes elismerését és politikai egyenjogúsítását. A Katolikus Legényegyletek Országos Testülete vezetői 1944 végén a katolikus reformmozgalom és az új párt elismertetését igyekeztek elérni a szovjet hadsereg és az új magyar demokratikus kormányzat befolyásos tényezőitől. Nagy Töhötöm Debrecenben a szovjet katonai hatóságoktól szerzett engedélyt a KALOT újbóli megindítására, majd az Ideiglenes Nemzeti Kormány belügyminiszterét kereste meg. Kerkai a KDNP engedélyeztetése érdekében Miklós Béla miniszterelnöknél, Vörös János hadügy- és Teleki Géza vallás- és közoktatásügyi miniszternél járt el, akik támogatásukról biztosították. A párt törvényes működésének engedélyeztetése azért sem volt egyszerű, mert a KDNP vezetői nem lehettek jelen a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front alakuló ülésén, s ezért az abban részt vevő pártok nem tekintették a demokratikus magyar pártok sorába tartozónak. Főleg a Magyar Kommunista Párt vitatta a KDNP demokratikus jellegét, összemosva azt a Wolff-féle Keresztény Községi Párttal. Támadták őket azért is, mert a baloldal által alaptalanul reakciósnak és klerikálisnak tartott, a félreértelmezett hivatásrendiségi múlt ódiumával terhelt katolikus tömegszervezeti mozgalom vezetőiben és aktivistáiban vélték felfedezni és megtalálni a párt tömegbázisát. A baloldali pártok csak Barankovicsot és értelmiségi társait tekintették valódi kereszténydemokratáknak, akik szakítani tudnak a korábbi katolikus politizálással. Nekik viszont valódi tömegbázisuk, mozgalmi tapasztalatuk és gyakorlatuk nem volt.[3] Varga László 1945. február 6. után ideiglenesen megkapta a KDNP működési engedélyét, amely a főváros és környéke területére szólt, az országos jóváhagyás változatlanul késett. A párt hivatalos zászlóbontására 1945. január 21-én, Szegeden került sor, a debreceni és egri meginduló pártszervezésre a bizonytalan elismertetés ügye fékezően hatott. Az Ugrin József kiadásában megjelenő pártprogram világnézeti alapként a keresztény istenhitet jelölte meg, amelyből az ember méltóságának tisztelete következik. Ez megfelelt a kereszténydemokrácia természetjogi filozófiája tanításának, amelynek központi eleme az emberi személyiség tiszteletben tartása volt s összhangban állt a Maritain által képviselt integrális humanizmussal. A világnézeti alapból következett a munka és a munkás értékelése, a magántulajdon védelme, a családi élet szentségének őrzése, az otthon szeretete és a haza szolgálata. A konkrét követelések összhangban álltak a korabeli nyugat-európai kereszténydemokrácia céljaival – a sajátos magyar körülményekre adaptálva. A párt a politikai demokrácia (a polgári szabadságjogok, az egyesülési, gyülekezési, szólás- és sajtószabadság, az általános, egyenlő és titkos választójog, a személy és vagyonbiztonság) mellett kötelezte el magát. A KDNP szembehelyezkedett mind a diktatórikus-autokratikus, mind a „szélsőségesen liberális” hatalomgyakorlással. A gazdasági demokrácia megvalósulása érdekében földreformot sürgettek, a bérből és fizetésből élőknek, a munkásságnak a tisztes megélhetést és az emberi személyiség önmegvalósítását biztosító bérezést ígértek. A demokrácia feltételének tartották az önkormányzatiság, az autonómiák megerősítését és kiépítését a közigazgatásban s a szakmai érdekvédelemben (kamarák) egyaránt.[4]  Az 1945. február 27-én megalakult KDNP vezetőség elnöke Pálffy maradt, főtitkára Barankovics István lett, s kilenctagú választmányt hoztak létre.[5] Az Ideiglenes Nemzetgyűlés Politikai Bizottsága 1945. május 18-i elutasító döntése után, sőt annak ellenére a KDNP most már DNP néven tovább folytatta szervező munkáját. De most már Barankovics programja alapján, amely a belpolitikában a szociális demokráciát, a gazdaságpolitikában a szociális piacgazdaságot, a külpolitikában a finn típusú semlegességet jelentette.

A KDNP szervezeti megerősödését a párton belül lappangó ellentétek felszínre kerülése hátráltatta. A megalakulás pillanatától létező nézeteltérések egyaránt politikaiak és stratégiaiak voltak. Pálffy és szűk körű támogatói a Horthy-korszakban működő keresztény pártok jogfolytonossága alapján kívánták a KDNP-t működtetni, az arisztokrata pártelnököt bírálói viszont a régi, a meghaladottnak kívánt keresztény politika képviselőjének tartották. Barankovics és társai keresztény alapú polgári demokráciát akartak megvalósítani. Világnézeti pártnak tekintették a KDNP-t, amely a természetjog alapján működik, napi gyakorlatában nem tekinti magát egyetlen korábbi keresztény párt örökösének s a keresztény mentalitás szellemében, de nem a katolikus püspöki kar direkt útmutatása alapján képviseli a katolikus hívők politikai érdekeit.  Ezt fejezte ki a párt elnevezésében történt változás, amely az 1945. április 27-i pártvezetőségi ülés után következett be. A Keresztény Demokrata Néppárt elnevezés Demokrata Néppártra (DNP) „rövidült”, amely nem változtatott a kereszténydemokrácia mibenlétén, de utalt a vallástól és az egyháztól való függetlenségére is. Barankovicsék nem csak így akarták egyértelművé tenni a korábbi keresztény világnézetű pártoktól való elhatárolódásukat, hanem szimbolizálni is akarták a párt ökumenikus jellegét. A párton belüli nézeteltérések feloldását mindkét oldal a katolikus felső vezetés egyértelmű döntésétől várta, amely az új esztergomi hercegprímás beiktatásáig késett, bár a püspökök többsége Pálffy támogatója volt. A pártvezetés egységének helyreállítására több kísérlet történt. 1945 májusában az intéző bizottság többségi szavazás útján Pálffy leváltását is megszavazta, Barankovicsot főtitkárként a párt élére választották. Az elnöki tisztséget nem töltötték be.[6] Pálffy 1945. augusztus 19-én a politikájával szembenállók kizárásával válaszolt és magának tartotta fenn a jogot a DNP új vezetőségének 1945. szeptember 6-i megválasztására.[7] Ez egyértelművé tette a keresztény párt végleges kettészakadását. Pálffy mögött a feloszlatott keresztény szervezetek vezetői, korábbi kereszténypárti politikusok álltak, Barankovicsot a KALOT, a jezsuiták és a helyi papság támogatta. Mindkét keresztény párt indulni kívánt az 1945. évi nemzetgyűlési választásokon, s egyik sem élvezte nyíltan a klérus hivatalos támogatását. A választásokon indulási jogot biztosító Országos Nemzeti Bizottság 1945. szeptember 17-i döntése Barankovicsnak kedvezett, mert a demokratikus pártok küldöttei kereszténydemokrata programját vállalhatóbbnak vélték, mint a papságnak egyértelműen elkötelezett Pálffy-csoport politikai katolicizmusát.

Az 1945. szeptember 25-i pártértekezleten a pártot irányító főtitkár programbeszédében ismertette a DNP programját, amelynek célja a természetjog érvényesítése volt. Éles választóvonalat húzott az 1945 előtt működő keresztény pártok és a Demokrata Néppárt között. A pápák szociális körlevelei és az alapvető emberi jogok (általános, titkos választójog, személyes szabadság, szólás- és gyülekezési szabadság joga, vallásszabadság) biztosítása mellett a parlamentáris nyugati demokrácia, a szabad véleménynyilvánítás és szervezkedés joga, a „valóságos önkormányzatiság” mellett állt ki. Az új típusú gazdasági és szociális rend megvalósítása a természetjog, az evangélium erkölcsi szabályai és a pápák szociális enciklikáinak útmutatása révén megvalósítható. Egyetértett a demokratikus földreformmal, a stratégiai fontosságú ágazatok, üzemek államosításával, a közigazgatás átalakításával, sőt a köztársasági államforma megteremtésével is. Elfogadták az állam és az egyházak szétválasztásának szükségességét, ám határozottan követelték az egyházak működési szabadságának és a vallásszabadságnak maradéktalan biztosítását. A szomszédos országokkal való jó kapcsolat kiépítését a kisebbségi sorban élő magyarság miatt fontosnak ítélték.[8]

                                                                                   Szabó Róbert